A kör bezárult

Neutrálisak a politikai elemzések, nem nyújtanak valódi eligazodásra lehetőséget, mert nem egy folyamat részeként, nem tágabb kontextusokba helyezve, nem az alkotmányos parlamenti demokráciát leíró fontos kritériumok tükrében, azokhoz viszonyítva értelmezik a politikai szereplők magatartását és megnyilvánulásait - állítom én!

Erről provokáltam vitát Lakner Zoltán írása kapcsán, amelybe utóbb Csizmadia Ervin (A "nyilvános" politológiáról, 2005/40.) és Tamás Pál (Kóruspótlék, 2005/38.) is bekapcsolódott, s most úgy tűnik a polémia véget ért, én a két csatlakozó véleményre szeretnék reagálni.

Csizmadia Ervin úgy véli, hogy ő, Lakner Zoltán és más kollégáik is a politikatudomány tekintélyét kívánják "megvédeni", amikor bevallottan kerülnek mindenfajta állásfoglalást, mert az óhatatlanul oda vezet, hogy a különböző politikai oldalak "besorolják" a politológusokat. Márpedig a "besorolás" jelenti az autonóm elemzői státus végét, sőt magának a tudománynak a végét is - állítja Csizmadia Ervin -, de vajon tényleg így van-e?

A kérdés valóban a körül forog, hogy kik azok a politológusok és mi a politológia? - ahogyan ezt Csizmadia Ervin felveti. Én ehhez csak annyit tennék hozzá elöljáróban, hogy mindez azonban a politikatudomány belügye! Bennünket a termék: az elemzés funkciója, minősége és hatásai érdekelnek elsősorban!

Mindkét hozzászóló politológus rétegzettnek tartja a politikai elemzők táborát. Mindketten megkülönböztetik a tudóst, a médiában időnként feltűnő de azért tudományos háttérrel is rendelkező elemzőt és a kommunikációs piac által kitermelt napi használatban megjelenő "szakértőt", utóbbiak azok, akik egyetlen személyként bevetett görög kórusként foglalják össze, értelmezik és mesélik újra a történetet (ahogy Tamás Pál szellemesen fogalmazza meg), velük találkozunk a leggyakrabban.

Én itt és most inkább Csizmadia Ervin szemléleti alapállásával vitatkoznék, mert ő képviseli azt a szerepfelfogást, amely Lakner Zoltán írása kapcsán is megszólalásra ingerelt. (Tamás Pál ugyanis a terület rövid történeti analízisével korrekten visszaigazolta felvetésem: itt egy politikai piac működik, piaci szempontok érvényesülnek elsősorban, ennek összes diszfunkcióival együtt.)

Csizmadia Ervin szerint "a nyilvánosság előtt a tudományt maximum népszerűsíteni lehet, nem pedig művelni". Vagyis minél inkább hallatja a hangját egy politológus a nyilvánosság előtt, annál kevésbé tudós. (Ezt azért is kevéssé tudom értelmezni, mint álláspontot, mert magam az írást is a nyilvános megjelenés egy formájának tartom. Az olyan írást pedig, amely csak néhány kolléga számára értelmezhető - még pontosabban, az olyan társadalomról szóló elemzést, amely nem tartalmaz használható üzenetet a társadalom számára, nem tekintem tudománynak sem.)

A "nyilvános szereplést nem vállaló komoly tudós és a többiek" felosztás ezért szerintem hamis. Ezzel szembenáll egy másik, mely szerint van a "politológus" (aki birtokában van a szakmai tudásnak, azt autonóm módon képes alkalmazni, vagyis nem arra tekintettel, ki mit gondol róla, hanem kizárólag azzal az igénnyel, hogy a vizsgált jelenség összefüggésrendszerét a maga teljességében feltárja) és vannak a "többiek" (akik mindegy, hogy minek nevezik magukat, és hogy megjelennek-e a nyilvánosság előtt vagy sem, ha csupán öncélúan, a felszínen vizsgálódnak, vagy más esetekben éppenséggel pártpolitikai célokat szolgálnak ki).

"Érdekes", hogy mit ért Csizmadia Ervin "autonóm elemzői jelenléten", mit gondol tudománynak, mit gondol a tudomány céljáról, amikor olyasmit állít, hogy autonómnak lenni annyit jelent, mint nem foglalni állást; hogy az értelmiségi lét és a szakmaiság szembeállítható dolgok; hogy a szakmaiság összeegyeztethetetlen az értelmiségi attitűddel, amennyiben az utóbbi az "össztársadalmi felelősség alapján történő állásfoglalást" feltételez.

Vagyis ha jól értem, a tudós nem értelmiségi!? A szakmaiság nem feltételez felelősséget!?

Igen, helyben vagyunk! A kiindulópontnál!

Ez az okfejtés tökéletesen alátámasztja, miért érzem szereptévesztésnek azt, amit e szakterület jelesebb képviselői is egyre inkább magukénak vallanak. Mert tegyük fel a kérdést: ha igaz az, hogy a politológia tudomány és a politológus tudós, akkor mi végre olyan fontos utóbbiak számára, hogy őket a vizsgálat tárgyává tett terület egyes szereplői miként minősítik? Alighanem itt van elhantolva az a bizonyos kutya. Azt kellene bizony eldönteni, hogy a politológus tényleg a tudományhoz, tényleg a tudós-értelmiség felelősségét felvállalók közé óhajt-e tartozni, vagy a politikai piac elemévé óhajt válni.

A társadalomnak nagy, egyre nagyobb igénye lenne arra, hogy legalább néhányan az első variációt válasszák! Vagyis visszatérve a Mátrix-szimbólumhoz: a "piros pirulát"!

Lánczos Vera