A láthatatlan emberek

VISSZHANG - XLIX. évfolyam 46. szám, 2005. november 18.

Televízió és kultúra

Az elmúlt hetekben kiderült, hogy mire vezetett a magyar külpolitikai újságírás lassú eltűnése a magyar televíziózásból, illetve részben az elektronikus médiumokból. Mindez annál is kínosabb, mert az - adott alkalommal az új nemzedékhez tartozó - felkészült külpolitikai újságírók ott várakoznak a műsoridő szélén, és főként a kereskedelmi televíziók csak nem hagyják, hogy úgymond beleszóljanak. Nem undokságból, hanem vélt realitásérzékből: mondván "a magyar embert" nem érdekli, ami kint, a világban zajlik, ezért nem is ejtünk róla szót. Aki külpolitikai elemzésekre vágyik, az olvasson, de a híradók este vannak, felvezetésképp az esi főműsorokhoz, ha véletlen komolyan venné azokat bárki, hát még meggörbülhetnének a nézettségi indexek, amelyek manapság értékesebbek, mint egykoron a "világ gyémánt-tengelye".

Az is igaz, hogy ami Franciaországban történt és történik, az önmagában is nehezen értelmezhető a televízió rendelkezésre álló műfajaiban, ahol minden másodpercek alatt történik. Egyetlen háttérkép, egyetlen rosszul megválasztott kategória szinte mindent eldönthet, s el is döntött. Például: milyen társadalmi csoportokat reprezentálnak a mozgó- és állóképek? Társadalmi rétegeket vagy etnikai közösségeket, amelyek evidens valóságként tűnnek a néző elé. Mi is légyen a kategorizálás alapja: mert ha akarja a televízió, ha nem, minden egyes képe beteljesít egy előítéletet, és lerombolhat egy másikat. Olyan embereket kell bemutatniuk, akiknek tetteiről errefelé szinte senki sem tud semmit. (Lásd az elmúlt évek nem külpolitika alig-újságírása.) Franciaország ugyanakkor nincs elég távol ahhoz, hogy összevissza lehessen beszélni, bármit, mint azt Frei Tamás szokta tenni, aki épp annyi országban nem kívánja és nem is ismeri ki magát, ahányban látogatást tesz. Homályos intellektuális tevékenysége mára a "külpolitikai újságírás" fogalomköréhez tartozik, mert ő maradt az egyetlen utazó "riporter". Franciaország elég közel van ahhoz, hogy ne legyen mindegy: arabokról, fiatal városi szegényekről, iszlamistákról, szegény lázadókról, gettólakókról, gyújtogatókról, vandálokról, randalírozókról, bevándorlókról ejt-e szót a média, mert amennyire összegyűjtöttem, a magyar televíziók felváltva használták a fenti szótárkészletet, tanácstalanságuknak megfelelően válogatva bennük. Ami engem illet, különösképp a bevándorló kifejezés ragadott magával - s az ennek megfelelő vizuális reprezentáció. Kénytelen vagyok megosztani az olvasókkal azt a gyanúmat, hogy amennyire azok a fiatalok ott bevándorlók, annyira például én is az vagyok. Nagyapám, bizonyos Weiner Sándor is csehszlovák állampolgár volt 1939-ig. A többi evidens: ha valaki adott alkalommal nézeteim kritikájában a bevándorló mivoltomból adódó idegenségemre utal, akkor azt nem tekintem barátságos lépésnek. Amennyire ezt Pestről tudni lehet, a lázadást végrehajtó francia állampolgárok egyik problémája épp az, hogy nemcsak az MTV, illetve a kereskedelmi televíziók nevezték őket bevándorlóknak, hanem maga a francia belügyminiszter is, akinek személyes része van abban, hogy mindazok, akik évek óta reménytelen némaságra ítélve éltek, most hirtelen fellázadtak. Tévékritikusként nem illő, de itt megkerülhetetlen, hogy meg ne fogalmazzam a magam álláspontját, amely kritikám alapja is. Én láthatatlan emberekről beszélnék. Olyanokról, akik mindeddig nem látszottak sem Párizs belvárosában - amit mi is oly boldogan látogatunk -, sem a francia médiában. Azokhoz tartoztak, akik némán kénytelenek tűrni az elnyomást, a médiától sújtva, közöny és semmibevétel között. Nem kínáltak nekik semmiféle párbeszédet, nem láthatták magukat viszont a televíziók műsoraiban. Legfeljebb mint a bűnügyi híradók vagy a szociális kérdések alanyai. Nem beszéltek velük, még róluk is alig, vagy ha igen, hát abban sem lehetett sok öröm. Talán vessen valaki egy pillantást a magyar televíziózás magyar állampolgárok egy részét illető diskurzusára. Itt vannak a munkanélküliségtől sújtott tömegek, a reménytelenségben élők vert serege, akik csak nem találnak otthonra sem a Barátok közt, sem a Buzera világában. Sem a neokapitalizmus mindennapjaiban, sem a neoidiotizmus züllöttségében, amelyben az a politikus viccelget, aki oly sokat tett azért, hogy nem kevés ember tönkremenjen, és semmi mást ne tehessen, mint némán nézhesse a tévét, és azon merengjen, hogy azok ott messze idegenben nem társai-e néki az idegenségben, a megvetettségben, a jólétben élők közönyében. Attól tartok, az autókat felgyújtó francia állampolgárok tette nem más, mint kommunikáció, a közfigyelemért folytatott törvénytelen eszköz. Olyan emberek kezében: akiknek lett volna mit s talán hogyan is mondaniuk. Akiket azonban soha eddig nem hallgattak végig, akiknek a történeteire, amíg azok elmondható történetek lettek volna, nem volt senkinek ideje. Most aztán a saját lángoló otthonaik képét nézik a televíziókban, olvasnak magukról a blogokban, látják magukat a mobiltelefonok digitális felvételein. Az ár, amit fizettek s fizettetnek mással a közfigyelem felkeltéséért: nagyon magas, s a francia demokrácia alapkérdéseit veti fel. Úgy látom, hogy mindazok, akik éjjelenként autókat gyújtanak, arra mutatnak rá, hogy ők is ennek a demokratikus társadalomnak a részei, s immár nem láthatatlanok többé. Aki nem látja, hogy ez a lázadás részben a mediális reprezentáció elleni lázadás, az talán valóban nem a XXI. században él.

Ehhez képest láttam rémesnek, amit a magyar televíziókban láthattam. A kapkodás és félelem szülte butaságot. Láthattam, amint Avar János az al-Kaidát vélte a városlakók mögött, ott volt Mészáros Tamás, aki acélos hangon a rendkívüli állapotot követelte. Utóbbi a magyar színházakban jobban kiismerte magát, mint a nagyvilágban. Mindezt az ATV külpolitikai újságírójaként. Ott volt az MTV-ben a vélt és remélt hitelességét nemi hovatartozásával összekeverő Pálffy István, aki folyamatosan kénytelen volt egy riporternővel (sic!) beszélni, aki Párizsból jelentkezett be, és minden mondatából több értelem áradt, mint a nyakkendők megkötésében jeles sztárnak itt Pesten. Pálffy javára szóljon: ő legalább érezte, hogy nem mindegy, miféle kifejezéseket használ. Ha tanácstalan volt, hát megosztotta a nézőivel.

S történt pár dolog a tévén túl is.

Volt pár apróság az elmúlt napokban, amit esetleg érdemes feljegyezni a nyomtatott sajtó emlékezetében. Tóta W. Árpád, az Index Pulitzer-díjas újságírója még a saját lapját is arra kényszerítette, hogy némán és gyáván, de végül elálljon mellőle, és közölje Király András dolgozatát, amelyben végre az ép és elemző elme jelent meg a rémült indulat helyén. Pulitzer-díjas újságíró ilyen őszinte hisztériával átélt rasszizmusról még nem tett tanúbizonyságot: Pim Fortuyn emlékének szentelt írásával csupán a HVG on-line-ban közölt Papp László Tamás-esszé szellemi nyomora vetélkedik. Papp úr szerint ami történt: kulturális kérdés, azaz lássuk be, mások vagyunk. Végezetül: bizony megijedtem Váncsa István múlt heti dolgozatától (Párizs lángjai, ÉS, 2005/45.), amelynek rémülete és hisztériája nem sokban tért el a fenti két kolléga munkájától. Mindhárman úgy gondolják, hogy ott két kultúra ütközik össze: s ez az összecsapás tulajdonképp elkerülhetetlen. S ez a percepció mélyebb problémákra is rámutat. Ugyanis, hogy miféle kultúraképpel rendelkeznek bátor és okos kollégák, mint Váncsa István. Nézetem szerint a súlyos és alapvető félreértés a homogén kultúráról alkotott képzet és a társadalmi valóság között lenne. Azt gondolni, hogy emberek, akik hosszú évtizedek óta Európában élnek, akiknek javarészt nagyszülei azért vándoroltak be, hogy elvégezzék mindazt az olcsó és piszkos munkát, amihez a "bennszülötteknek" már nem volt kedvük, akik ugyanabba az iskolába járnak, mint a "szőke és kék szemű gallok", akiknek esetenként eltér a vallásuk, vagy épp több nyelvben, civilizációs normában járatosak: nos mindezek egyszerűen "mások", "idegenek" - nos ez a rémes félreértés honol többek között Sarkozy belügyminiszter úr elméje helyén is. A kultúra ugyanis - itt Európában is - mindig átmenet, mindig többes szám, mindig zavart, bonyolult összefüggésrendszer, amely nem leírható tiszta modellekben. Ha belátnánk végre, hogy a nemzetállam ideája és normája nem más, mint a megvetés igazolása, és a fenti lázadáshoz vezető veszélyek forrása, akkor könnyebb helyzetben lennénk. A kulturális gyakorlatok világa, a társadalmi képzeletek határai ugyanis már rég nem követik a nemzetállami homogeneitás absztrakcióját. A kérdés az: van-e még otthon, Heimat, ha jobban tetszik, amelyben egyesek csak laknak, mások ellenben otthon vannak. Tudom én jól, hogy Váncsa félelmében, amint még Tóta W. hisztériájában is, az elveszett otthonok nosztalgiája rejlik, s nem rasszista egyikük sem. Tudom, hogy nehéz felismerni: az otthon fogalma és normarendszere mára teljes mértékben megváltozott. Csak azt nem értem, hogy miért nem látható be, hogy a magyarnál kevesebb társadalom és kultúra érdekelt jobban a nemzetállam végének eljövetelében. Magyarnak lenni: határok és nyelvek között közlekedni - ennyit jelent, s nem mást. Megérteni, hogy más szerbekkel együtt élni, és más románokkal, megint más Vásárhely, és más Temesvár. Más Pesten lenni, s más Pozsonyból nézni mindezt. Lehet ebben romának lenni, lehet székelynek, vannak akik tán még zsidók is mindebben. Nincsenek zárt, tiszta területek, ahol egyféle emberek laknak, épp olyanok, mint mi magunk. A Hét főszerkesztője, Parászka Boróka például egy olyan kulturális teret vesz figyelembe, amelyben Budapest, Bukarest, Marosvásárhely, Kolozsvár, Pozsony egyszerre játszanak szerepet, mindezen az sem változtat, hogy e lap tevékenységét a Határon Túli Magyarok Hivatala nevet viselő rémiroda képtelen felismerni és segíteni. A Kalligram olyan kiadó, amely jelen van az egész régióban, és Budapest csak egy az irodái közül. Váncsa és a magyar média rémülete a világtól: nem kis mértékben Trianon eredménye. A monokulturális Magyarországé, amelyben úgy lehetett élni, hogy a magunk ostobaságán kívül másfélét nem is látunk. Ahol azt képzelhetjük, hogy Mitnyan György a turuljával komolyan veendő ellenfele bárkinek, miközben ez a szerencsétlen divatdiktátor nem más, mint maga a neurózis, a nemzetállami téboly emlékműve. Ő és a szobra: végiggondolatlan, nyilvánosan soha ki nem mondott szavak helyett: a sérelmi politika hősei, gondolkozás helyett.

Értsük meg végre: a magyar haza az a hely, ahol arabok, törökök, kínaiak is laknak. Döner kebab, olcsó kínai menü, kóser vendéglő, meleg filmszínház, román népdalkör, mit tudom én, mi még. Ez mind mi magunk vagyunk: használjuk egymást, félreértjük a másikat, méricskéljük, kicsit közelebb megyünk, máskor odébb lépünk. A kultúra: gyakorlati tudások rendszere, amelyek a folyamatos kooperáció érdekében állandóan módosulnak. Nincs "a" kultúra, nincs többé esszencialista abszolútum. A normák és a formák uralma nincs egyetlen csoport kezében többé. A kánon: nem adottság, hanem elérhető ajánlatok közötti választások lehetősége. Az én kultúrám nem erősebb, mint a másiké: de jogom van elmondani, hogy mifelénk mint élünk. És köteles vagyok belátni, hogy a szomszédom másként gondolhatja mindezt. Lám: a zsidók is többfélék lettek, s én boldogan nem értek egyet a "nemzetiségi zsidóság" politikájával, amit esszencializmusnak, asszimilációellenes kirekesztésre kényszerítő, megszégyenítő politikának gondolok. Az otthon nem lehet az elveszett hely nosztalgiájára épülő politika, mert annak az az eredménye, amit Párizs lángjai mutatnak. Együtt élni folyamatos tanulási folyamat. A világ kissé bonyoltabb, mint azt Konrad Lorenz hitte. Az embertársak közötti viszonyok nem etológiai minták szerint alakulnak. A kultúra akkor létezik, ha nem záródik be magába. Kinyitni hát az ablakot, és beszélni. Tanulni és megtanulni kommunikálni. Nincs más, csak a párbeszéd, amely akkor érdekes, ha különböző emberek között zajlik. Bejelenteni, hogy társaink egy része "más", annyit jelent, mint nem ismerni önmagunk.

György Péter

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 21. szám, 2020. május 22.
LXIV. évfolyam, 20. szám, 2020. május 15.
LXIV. évfolyam, 19. szám, 2020. május 8.
Élet és Irodalom 2020