Akiket a déli harangszó megérintett

VISSZHANG - XLIX. évfolyam 41. szám, 2005. október 14.

Vitát olvasok az ÉS-ben, vagy legalábbis olyasmit, ami szerkezetét illetően a "felvetés - válasz" képlettel írható le. Íme, az érvelések:

A felvetések közzétevője, Keresztes X. Krisztián (Félre, Nemzeti széljegyzetek, 2005/35.) bizonyos neurotikus feszültségek (impotencia, kapcsolati problémák stb.) politikai aktivizmustól remélt feloldásának egyik példájaként a közszolgálati rádió déli harangozási gyakorlatát említette. Ennek elviselhetetlensége és erkölcstelensége mellett azzal érvelt, hogy a Déli krónikát bevezető szöveg felolvasója, Bőzsöny Ferenc velejéig hiteltelen személyiség. Legfőképpen azért, mert bemondóként a múltban ugyanolyan mély átéléssel azonosult a KB szövegeivel, mint ezekkel a mostaniakkal. Másrészt mert a nevére - a szerző által bizonyára szellemesnek tartott - szójáték gyártható (nem szellemes, nem tudunk belőle olyasmire asszociálni, ami konkrétan utalna bármiféle öszszefüggésekre, ezen kívül ez Bőzsöny Ferencnek a szüleitől kapott, öröklött neve). Mindezek kifejtésének eszközeiként Keresztes olyan szavakat használ, melyekkel az olvasó szexuális asszociációira támaszkodik. A szövegek írójáról, a koncepcióért felelős szerkesztőkről, vezetőkről egy szót sem látunk.

A felvetésre nemsokára válaszolt az érintett Bőzsöny Ferenc (2005/38.). Ő érveinek sorolásába rögtön a címben belekezdett: "Keresztes (?) X. (?) Krisztián (?) Félre (sikerült) Nemzeti széljegyzetére reflexió" - írja, kérdőjeleivel érzékeltetvén, hogy a szerző nevében mindent kétségbe von, ami a kereszténységre utalhat (még azt a szerencsétlen X betűt is, amiről nekem speciel kizárólag a xenon nevű nemesgáz jut az eszembe, de hát én mindig is az anyag csodáiban hittem).

Koncepcionális szembenállását pedig a szövegben azzal támasztja alá, hogy a szerzőt nem lehet megszólítania, mert az nem "úr". (Velem mi lesz, ha Bőzsöny véletlenül nekem is válaszolni akar? Vagyok én egy úr?) Másfelől: mivel nem ismerik egymást, a szerző kora, méretei (szent ég, milyen méretei?), korábbi előélete (remélem, a későbbi előélete kivétel lesz), esetleges betegségei és az összes egyéb tulajdonságai "tekintetében" (óh, édes anyanyelvünk!) kénytelen a fantáziájára hivatkozni! (Az embernek a felsorolás olvastán az az érzése, hogy Bőzsöny szeme előtt itt egy ló lebegett.) Vajon mi lenne, ha a vitatkozó felek ismernék egymást? Bőzsöny az érveit nyilván sokkal könynyebben alátámaszthatná a másik fél korának, méretének, előéletében stb. konkrét adataival. Na de így csak annyit mondhat, hogy a maga részéről két helyre tudja elküldeni a szerzőt. Először is azokhoz, akiket úgymond "érint a harangjuk szava és története". Jó tanács: a szerző ügyeljen, hogy vasvilla ne legyen a közelükben, mert akkor alighanem felnyársalják. (Aggodalom: "maguknak csinálnák a bajt, ha netán kárt tennének az írás szerzőjében" - írja Bőzsöny.) Másodszor: az a véleménye, hogy Keresztes menjen el az országból, és vigye magával H. H.-t is, aki ugyancsak ingerült a déli harangszótól. Majd egy talányos zárómondat: "Magyar és keresztény létemre (sic!) mindkettőjükért is aggódom". (Értelmezési kísérlet: Hová mehetnek ők ketten, akik idegesek [ettől] a harangszótól? Csakis olyan helyekre, ahol ilyesmi nincsen. Tehát? Muzulmánok közé? Zsidók, buddhisták, sintoisták közé? Rendben van, de akkor Bőzsönynek ugyan mi aggódnivalója akadhat miattuk, "magyar és keresztény létére"? Egyrészt harangok a felsoroltaknál is vannak, ha nem is a tornyaikban. Másrészt pedig: milyen nagyobb baj érheti őket annál, mint amit Bőzsöny a hazai, "harangszótól érintett" - és ezek szerint a szereplés örömétől megkergült - magyar keresztények agressziójáról vizionál? Rejtély.)

Eddig tehát ennyiből állt a vita, így csaptak össze érvek és ellenérvek. De milyen témában is? Mi is a probléma itten?

Nagyon egyszerű: a Magyar Rádióban hosszú évek óta felekezeti harangszavakra, olykor bájos, de a helyzethez nem illő giling-galangokra váltják fel az egykor mindenkinek szóló, komoly nemzeti harangszót. Amit a világnézetétől függetlenül, az otthonosság és a megszokás révén mindenki a magáénak érezhetett. És amelyhez senki nem fűzött az álpluralizmus vörös farkával feldíszített, ostoba, a helytörténetet a nemzeti történelemmel azonosító, süket dumát. Leöntve üres patetizmussal, a topográfia felmagasztosításával és infantilis animizmusokkal. Ez lenne itt a kérdés, ezt kéne megoldani. Hogy magyar, keresztény, európai stb. létemre ne kelljen mindennap sikítva menekülnöm egy közönséges, déli harangszó elől, melynek az lenne a funkciója, hogy jelezze: itthon vagyok, dél van, és most a hírek következnek.

Lévai Júlia

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
Élet és Irodalom 2022