A "nyilvános" politológiáról

Az ÉS 30. számában Lakner Zoltán Királycsináló kívülállók címen írt vitaindítónak szánt szöveget. A 32. számban Lánczos Vera, a 38. számban Tamás Pál válaszolt a felvetésekre. Az itt olvasható Csizmadia Ervin-írással folytatni kívánjuk a megkezdett vitát.

Sok kritika éri manapság a politológiát. Lassacskán pontosan annyi, amennyi a politikát. Ezek "ketten" szépen párban haladnak, s nagy népszerűtlenségi csúcsokat ostromolnak. Gyakran merül föl a politológiával szembeni kritikák között, hogy a politológusok elfogultak, közhelyeket mondanak, túlságosan a politikai kommunikációra (nem pedig a politikai elvekre) koncentrálnak. Máskor azt kapjuk meg, hogy túlzottan egyenlegezünk, nem foglalunk állást olyan ügyekben, amelyekben nagyon világosan állást kellene foglalnunk. Szóval "sok a baj" velünk. Ez tükröződik a nemrégiben (Lakner Zoltán kollégám és Lánczos Vera között) megindult vitában is. Lánczos Vera szinte minden kritikai pontot felsorol, Lakner pedig - sok tekintetben az én álláspontomhoz, ízlésemhez hasonlóan - igyekszik "megvédeni" a politikatudomány tekintélyét.

(Kik is azok a politológusok? Mi is a politológia?) Mielőtt bármi másról esnék szó, nem árt tisztáznunk, hogy "kik is azok a politológusok" és "mi is az a politológia". Ami az elsőt illeti: a kritikák elsősorban azokra a politológusokra irányulnak, akik bizonyos panelek szerint szólalnak meg (leírnak, de nem alkotnak véleményt; illetve túlságosan elfogultak - hogy a két végletet említsem). Másodszor: a kritikák a médiában és a sajtóban beszélő, író politológusokra fókuszálnak. Azaz úgy tűnik, a köznyelv azokat tekinti politológusoknak, akik a nyilvánosságban (politológus aláírással) nem túl elmélyülten beszélnek a politikai élet jelenségeiről.

Az első kérdés, hogy kit tekinthetünk politológusnak. Azon a könnyű megközelítésen túlmenően, hogy politológus az, aki annak mondja magát, három politológuskategóriát bízvást elkülöníthetünk. Először is vannak, akik döntően a média nyilvánossága előtt folytatják politológusi, elemzői tevékenységüket s másfajta munkásságuk nemigen van. Másodszor vannak, akik jelen vannak a médiában, de ezen kívül komolyabb kutatói és írásos tevékenységet is folytatnak (könyveket, folyóirat-tanulmányokat publikálnak, tudományos konferenciák szereplői). Végül vannak, akik egyenesen elutasítják a nyilvánosságban való legminimálisabb részvételt is, mondván: ez összeférhetetlen a tudományos szereppel.

Amikor a közönség ítéletet alkot rólunk, jószerivel csak az első típust, esetleg a másodikat ismeri. Ezt nevezem nyilvános politológiának. Az a kritika, hogy a tudós a nyilvánosságban nem eléggé tudományos, elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon ebben a közegben (a médiában) lehet-e tudományos egzaktsággal megjelenni. Az a véleményem, hogy a nyilvánosság előtt a tudományt maximum népszerűsíteni lehet, nem pedig művelni.

Akárhogyan is: ez itt egy szelekciós mechanizmus. Ha van igény a nyilvános politológiai elemzésekre, akkor mindig lesznek, akiket ez a kihívás érdekelni fog, míg mások azt mondják: a politikatudomány nem külső igények kielégítéséről szól, s nagy ívben elkerülik a média környékét is (ezáltal lemondanak viszont arról, hogy gondolataikat a szűk szakmai közösségen kívül más halandó is megismerje). Amikor - mint manapság - még nem volt olyan erős a média (és főképpen a kereskedelmi média) szerepe, föl sem vetődött, hogy a politikatudós rendszeres médiaszereplő lehet. Ha azonban komolyan vesszük azt a szlogent, miszerint a politika egyre mediatizáltabb közegben zajlik, akkor ennek vannak következményei a politológusokra, politikai elemzőkre nézve is. Ez a kihívás szelekciós mechanizmusokat indít el, s ezek nem feltétlenül rosszak. A szelekció lényege, hogy létrejön a fentebb már említett három politológusszerep-felfogás: van, aki azt fogja mondani, hogy legfontosabb terepének a médiát tekinti, másvalaki igyekszik egyensúlyozni a média és a tudomány között, s megint mások kiiktatják életükből a médiát, hogy a "tiszta" tudománynak szentelhessék életüket.

(A "védekező" stratégia) Csak miután ezt tisztáztuk, s valamelyest már értjük, hogy a meginduló vita a nyilvános politológiáról szól, térhetünk át arra a kérdésre, hogy miért olyan stratégiákkal élnek a nyilvánosságban beszélő politológusok, amilyenekkel. Sopánkodhatunk azon, hogy miért nem vallanak színt jobban a médiában megjelenő elemzők, de talán érdemes belátnunk: valószínűleg azért nem (Lakner Zoltán szinte végig erről beszél), mert az a meggyőződésük, hogy akkor korrektek, ha - nem vallanak színt. Lecserélhetjük őket, mondhatjuk, hogy "állást foglaló politológusokat a médiába", de nagy valószínűséggel a "helyettesek" is ugyanezt tennék. Miért? Azért, mert éppen az állásfoglalásokra, az irányzatosságra, a balos politológus-jobbos politológus szereposztásra unt rá a nagyérdemű és - valljuk be - untunk rá mi, érintettek is.

"Állást nem foglaló" magatartásunkat érdemes tehát "történetileg" nézni. Honnan hová érkeztünk el? Ma úgy látom, ez egy védekezési stratégia a korábbi - és kiábrándítóan kiüresedő - szerepfelfogásunkkal és médiaelvárásokkal szemben. Ezt a védekezést - ami egyben az autonóm elemzői jelenlét feltétele - üdvözlöm. A politológiát és bizonyos politológus-szerepfelfogásokat temetőknek érdemes továbbá azt is figyelembe venniük, hogy az újabb politológusnemzedékek pályára lépésével egyre nagyobb azoknak a kollégáknak a köre, akik szakmai szerepfelfogásukat már nem tudják levezetni a rendszerváltáskori politológusszerep-sémákból, nevezetesen: a politológusok aktuális politikai témákban - hogy úgy mondjam - túlinformáltak, s ezért nagyon erős véleménynyel rendelkeznek. A fiatalabbak szakmai identitása nem az aktuális információkon, s ezért nem is a gyors véleményformáláson nyugszik, hanem az elfogulatlanságon. Bármennyire is csábító ugyanis az a követelmény, hogy például Gyurcsányt és Orbánt ne mérjük egy mércével (hiszen az előbbi "demokrata", az utóbbi ellenben egy a parlamentáris rendszerből kicsusszanó "vezér"), úgy tapasztalom, hogy a fiatalabb politológusnemzedék ezt a fajta distinkciót szakmai meggyőződésből nem kívánja megtenni (megvallom, én sem).

Márpedig ez lenne az "elvárás" velünk szemben - ha jól értem. Hogy mondjuk meg, jelöljük ki, melyik a "jó", a "haladó" s melyik a "retrográd", az "anakronisztikus" szereplő. Mutassunk rá kendőzetlenül a dolgok "lényegére". Csakhogy a dolgok "lényege" valójában ott van, hogy értelmiségi vagy szakember-e a politológus. Az elmúlt másfél évtized az előbbi szerepet értékelte fel (ennek nyomán jött létre a "közvéleményformáló értelmiségi" kategóriája), az utóbbi pár év elmozdulást hozott az utóbbi szerep felé. Azt gondolom, ha értelmiséginek fogjuk fel a politológust (aki a politikai közösség nagy ügyeire függeszti a szemét), akkor tökéletesen jogos elvárás, hogy legyen véleménye, és azt mondja is el. Ellenben ha szakembernek gondoljuk a politológust (aki speciális tudás birtokosa), akkor nem kérhetjük rajta számon az "össztársadalmi" felelősség alapján történő állásfoglalást vagy a "jó-rossz" dimenzióban történő eligazítást. Lánczos Vera és sok politológus-kritikus véleménye alapján nekem úgy tűnik, hogy a kritika abból a meggondolásból indul ki, hogy a politológus értelmiségi. Ez természetesen védhető álláspont, és egyáltalán nem gondolom, hogy az értelmiségi (mint sok "szakember" gondolja) száműzhető a politika környékéről. A mandarinok és professzionalisták fémjelezte politikai világban nem hiszek. A kérdés csak az, hogy épp a politológusnak kell-e értelmiséginek lennie. Ez nagyon komoly dilemma. Azok a kollégák például, akik (mint már többször emlegettem) nem óhajtanak részt venni a nyilvános közszereplésekben, valószínűleg azért sem állnak kötélnek, mert a szakmaiságot féltik egy általuk diffúznak tekintett értelmiségi szereppel szemben. Ebben van is igazuk, ugyanis a túl sok közszereplés felhígulást, "mindenhez értést", valójában azonban a szakmai tudás leértékelődését jelentheti.

De ez nem szükségképpeni következmény. Szerencsére ebben a folyamatban ma már a média is kezesebb partner. Ők is belefáradtak a késő 90-es évektől kezdődő "nagy menetelésbe". A politológusok ez időtől szinte eluralták a közéletet, s ekkor alakult ki az a sémarendszer, amely a legutóbbi időkig jellemezte politológus és média ("egyet jobbról, egyet balról") együttélését. Ez azonban mára alapvetően megváltozott. Az a benyomásom, hogy a média is (nem csak mi) új formákat keres. S éppen ezért vagyok - a jövőt illetően - optimista.

(A politikai elemzés új időszaka) Reng az egész politikai közélet és változások érlelődnek a politológiában is. Fontos, hogy nem statikus helyzettel van dolgunk: a nyilvános politológia szerepe, funkciója is változik, egyszerűen azért, mert létezésének korábbi feltételei megváltoztak, az embereket már nem csupán az érdekli, hogy egy elemző milyen beleéléssel tud közvetíteni jobb- vagy baloldali érveket, hanem az is, hogy az elemző - mint autonóm egyéniség - mit gondol az elemzői szerepről. Nincs más út, mint az erősödő munkamegosztás a különböző dolgokat tudó nyilvános elemzők között. Lassan megérnek a feltételek arra, hogy határvonalat húzzunk a politológiai és az újságírói elemzés közé. A ma is létező újságírói vitaműsorok talán legfőbb sajátossága, hogy szenvedélyes állásfoglalásokra épülnek. Az újságírók nem is rejtik véka alá, hová húz a szívük, és ebben én nem is látok kivetnivalót (bár hozzáteszem, hogy előbb-utóbb kívánatosnak gondolnám például az "oknyomozó" típusú újságírók kerekasztalait a médiumokban). A politológusok beszélgetős műsorainak azonban nem abban kell különbözniük az újságírókétól, hogy a politológusok ab ovo lemondanak a szenvedélyességről, hanem abban, hogy a szenvedélyt a megismerésben és nem a véleménynyilvánításban kamatoztatják.

A politikatudóst - a magam részéről igenis - szenvedélyes embernek képzelem, aki a lehető legtöbbet szeretné tudni vizsgálati területéről, a politikáról, és ezt a tudását meg is kívánja osztani akár a szélesebb közönséggel is. De ennél többet nem tanácsos tennie. Nem szerencsés, sőt kifejezetten kerülendő, hogy a tudósi megismerési szenvedély szenvedélyes kinyilatkoztatásokba, jövendölésekbe torkolljon. Azt gondolom, hogy ha van rá tér és idő, minden valamirevaló politológus képes arra, hogy értelmesen, okosan, érvelően elmondja, mit gondol egyik vagy másik pártról, a kormányról, elvekről és kommunikációról, minden szakmájába vágó kérdésről. Tér és idő azonban nem teremtődik magától, de nem is lehetetlen, hogy rövidesen a mostaninál sokkal több - nézetek komoly ütköztetésére is alkalmas - politológiai fórumunk lesz. Ahhoz, hogy ez így legyen - véleményem szerint -, két minimális változásnak kell bekövetkeznie.

Először is a politológusok azon típusának, aki fontosnak tekinti a közszereplést, a mainál jóval kezdeményezőbben kellene fellépnie. Akár olyan formában is, hogy segítsen létrehozni új elemző műsorokat. Ez nem pusztán a mi érdekünk, de érdeke a panelelemzésekbe belefáradt médiának és a közéletnek is.

Másodszor szükség van arra is, hogy kibővüljön a nyilvános politológia megbeszélendő témáinak köre. A nyilvános politológia ugyanis lényegileg és döntően a pártokra van fixálva. Amikor a kritikusok azt hányják a szemünkre, hogy az elemzők egy része mindig a kommunikációról beszél (ahelyett, hogy tartalmi dolgokról beszélne), voltaképp nem mondanak ki egy fontos (s ráadásul igaz) érvet: a kommunikáció vizsgálata azért lett középponti mondanivalója a médiapolitológiának, mert a médiapolitológia döntően "pártológia". Márpedig a magyar pártok az elmúlt évtizedben minden másnál fontosabb területként kezelték a politikai marketinget, piárt és kommunikációt. Amennyiben a kritikusok mást, a mostaninál tartalmibb elemzéseket is várnak, akkor az - nézetem szerint - nem végezhető el a mostani tematikai keretek ("pártológia") között. Azaz a nyilvános politológia megújulásához a pártpolitikán túlmenő politika alaposabb feltárására, birtokbavételére is szükségünk van.

Ha valamiben, hát abban véleményt kell nyilvánítanunk, hogy a politika nem csak pártpolitika, hogy a pártpolitika nem csak kommunikáció (mint ahogy nem csak tartalom), s hogy a pártpolitikában a "jó" és a "rossz" népmesei paneljeivel semmi sem értelmezhető. A politikai elemző dolga nem az, hogy ráerősítsen a közvéleményben hullámzó véleményáramlatokra, s az sem, hogy elmenjen a könnyebb ellenállás irányába. Én úgy képzelem, a politika rendkívül rétegzett műfaj, elvek, kommunikáció, érdekek, értékek, botrány, személyeskedések stb. Egyik sem külön. Mindez együtt. A legmagasabb rendű véleménynyilvánítás, ha a politológus mindezt látja és látni engedi másoknak is. Ezzel persze nem mondja meg, hogy kire kell szavaznunk, ha trendik akarunk lenni, és nem is óhajtja kijelölni a demokrácia határait. De ezeknél fontosabb dolgot tesz. Gyakorolja a szakmáját azáltal, hogy képes és kész rámutatni, egy-egy konkrét ügyben a politika éppen melyik arcát mutatja nekünk.

Csizmadia Ervin