Kóruspótlék

Augusztus végén egyszerre kerültek a kezembe a nyári ÉS-számok, s benne Lakner Zoltán és Lánczos Vera érdekes eszmecseréje a média politológusairól. Vitájuk tulajdonképpeni tárgya: erkölcsös-e a marketing, ha nem uborkát, hanem politikust, ideológiát akarok eladni. A magyar újkapitalizmusban nem voltak eddig különösebb viták magáról a marketingről sem. A többségi közgondolkodás, eddig legalábbis, vita nélkül elfogadta, hogy szabad befolyásolni a vevőt - ha nincs szó nyilvánvaló adatszerű megtévesztésről. Árucsoportok szerint itt nem szoktak különbséget tenni. A politikus érzékeny áru, de azért eddig külön bánásmódról vele kapcsolatban nemigen volt szó. Szűkebb szakmai világomban a "politológusi" megjelenések kapcsán inkább arról beszélünk, médiaszereplésében ki mennyire jelenít meg szakmai standardokat, mennyire szakszerű. De hát a médiaszereplés nem egyetemi előadás. Különösen a rövid kommentárok nem azok. S a média egyébként sem szaktudományi kérdésekről gyűjt véleményeket. Úgyhogy engem személyesen inkább az érdekel, miből következik a magyar média "politológus"-szükséglete, s az hol tér el a máshol a világon e vonatkozásban megszokott formáktól és gyakorlattól?

A média mindenütt használ külső kommentátorokat. Az ezeket szállítók gyakran szakújságírók, a terepet korábbról ismerő egykori tudósítók, olyan lapok emberei, amelyek márkaneve a néző-hallgató számára önmagában is garanciát jelent. Vagy külső szakértők. Az ő erejük azonban épp abból következik, hogy részterületek mély ismerőiként jelennek meg a képernyőn. Tekintélyük forrása, hogy fontos intézményeket jelenítenek meg, még akkor is, ha egyébként magánvéleményüket mondják. Következésképpen nem nyilatkozhatnak bármiről, mert akkor pillanat alatt elvesztik szakmai hitelüket. Nem napi politikai kommentárokban, egyfajta guruként, időnként megjelennek közismert intellektuelek is. Ők a világ állapotáról, a fő mozgási trendekről beszélnek a közönségnek, napi politikai helyzetértelmezésektől - egészen különleges helyzeteket leszámítva - többnyire mereven elzárkózva.

A magyar média másfél évtizede heves politikai csaták színtere. Következésképpen minden játékosa többszörösen biztosítani szeretné magát. Ráadásul az értelmiségi piac túl szűk ahhoz, hogy részkérdésekről valóban szakértők beszéljenek. A guruk - 2-3 embert leszámítva - nehezen bírták a sártaposást a rendszerváltás éveiben. Elkoptak. Mi itt a teendő? A média kinevezett magának szakértőket. Közöttük vannak, akik kötődnek intézményekhez. Mások nem. De ez mindegy. Tekintélyük forrása a programokban ugyanis az, hogy ott gyakran megjelennek. Egyes esetekben olyan gyakran, hogy aligha jut idejük arra, hogy komolyan kutassanak, vagy politikusoknak igazán tanácsokat adjanak. Mindeközben őket a média, civil tevékenységüktől függetlenül, nem kommentátoroknak, hanem politológusoknak nevezi. Vagyis ők nem egyszerűen reflektálnak, hiszen arra igen sok kolléga képes lenne magából a médiából is. De ugyanúgy támadható, megkérdőjelezhető lenne, mint a szerkesztő vagy a műsorvezető. S mert a műsor minőségét ebben az erőtérben mindenekelőtt megbízhatósága jelenti, azt kell erősíteni, s ehhez szakértőket kell kinevezni. Akár képesek arra, hogy valamilyen szaktudást megjelenítsenek, akár nem. Hiszen tőlük végül is inkább valamilyen krónikásszerepet várnak. Ők lesznek - többnyire egyetlen személyben - a görög kórus, amely a cselekményt összefoglalja, értelmezi, újrameséli. S akinek a szájába a szerző-szerkesztő a tanulságok levonását adja. Ehhez tehetség kell, de nem tudósi vagy kutatói. A "-lógus" szóvégződés itt egyszerűen megtéveszt.

Én a magyar média "politológus"-kommentátorainak kis csoportját három típusra bontanám tovább.

Az elsőbe tartoznak azok, akik még a klasszikus intellektuelszerep valamilyen leágazásait jelenítik meg. Kutatók, egyetemi emberek - valamilyen, elvben politikához közeli területen. Teljesen mindegy, hogy szűkebb szakmájukon belül teljesítményeik szerint sztárok vagy sem, mert amit a médiában tőlük kérdeznek, annak úgysincs köze a kutatásaikhoz. Az esetek zömében átfogóbb elemzési szempontokat is megpróbálnak megjeleníteni, különösen azok, akiknek munkája azért a politikai rendszer valamelyik elemének vizsgálatához is kötődik. A műsorvezetők, szerkesztők ennek általában formálisan nem állnak ellen. A kínálkozó időhatárokon belül azonban a dolgot különösképpen nem is támogatják. Végül is őket lényegében két dolog érdekli. Először is az, hogy a meghívott vendégek ne értsenek mindenben egyet, mert akkor nincs konfliktus, s halott a műsor. Másodszor, hogy a program időben befejeződjön. A rövid szakértői megszólalásokat ezért megpróbálják keményen kézben tartani. A vitaműsoroknak többnyire nincs igazi dramaturgiai szerkezetük, de valahogy azokat is csak be kell fejezni. E csoportba - általában pártokhoz tanácsadóként közvetlenül nem kötődő, de az írott sajtóban valamelyik oldal véleményét mégis rendszeresen markánsan megjelenítő - közértelmiségeket sorolnék. Kivételesen megjelenhet itt társadalomkutatóból lett, de a hatalomból éppen kizuhant aktív politikus is. A politikacsinálás nyers szempontjait e csoport - kivételes eseteket leszámítva - megjeleníteni nem tudja, s jólértesültségét igazán nem is imitálja. Nincs szó politikai burgonyaárról vagy értesülésekről a főszakács magánéletét illetően. Műfajilag szövegeik leginkább az étteremkritikához állnak közel.

A második csoportba a közvélemény-kutatókat, a mérőembereket sorolnám. A nyugati politikai elemző műsoroknak gyakran ők a főszereplői. A közönség ugyanis sokszor nyilvánvaló adatokat is félreértelmez. Tehát van miről felvilágosítani. E csoport általában fegyelmezett. Ők nem orvosok, csak laborjelentéseket szállítanak a vércukorról vagy a koleszterinszintről. Vonják le mindebből mások a következtetéseket. A külhoni műsorokban kommentátor-szakorvos-féleségek próbálkoznak is ilyesmivel. A mieinkben erre tulajdonképpen csak elvétve kerül sor. A mérőember magára van hagyva. Az őt kérdező többnyire csak a "több-kevesebb" kategóriáiban mer tudakozódni. A "miből mi következhet" s a "mit mutat a számok együttes mozgása" típusú kérdéseket itt általában szinte sohasem teszik fel. Krónikásszerepről itt nincs igazán szó, de az időjóséról sem igazán, mert a mérőemberek technikai és piaci megfontolásokból irtóznak az előrejelzésektől. Étteremkritikáról, műélvezetről nyilvánvalóan nem beszélhetünk. De a krumpli és a hús áráról valami azért így is kiderül. Arról, hogy mindez milyen viszonyban van a konyhafőnök ajánlatával, persze már semmi.

A harmadik csoportba olyan fiatalemberek tartoznak, akiknek szerepe a többiekénél közelebb áll a klasszikus kommentátoréhoz. Ők azok, akikről tulajdonképpen a korábbi vitacikkek is szóltak, s e szerep a felsorolt okokból a médiacsinálók között egyre népszerűbb. Életkorukból, habitusokból következően igazi akadémiai háttérrel általában nem rendelkeznek. De hát akadémiai tudásra amúgy sincs szükség. Számukra a médiamunka megélhetés, így aránytalanul fontos, nem úgy, mint a másik két csoport esetében. A többiek - más riportalanyokhoz, vendégekhez hasonlóan - általában nem kapnak pénzt szereplésükért.

Tragédiáról persze szó nincs. Az első csoport a médiamegjelenést az értelmiségi szerep részeként éli meg. A másodiknak ez piaci reklám. Pénzjutalom, ugye, egyikért sem jár. A harmadik csoportot azonban többnyire valahogyan meg kell venni. A műsoroknak végül is viszonylag gyakran van szükségük mindig elővehető, egyszerűen fogalmazó, a média sajátos igényeit szakmunkásként kielégíteni képes alvállalkozókra. Akikkel valamilyen megállapodást kell kötni, hogy szinte bármikor hívhatók legyenek. Politikai vízvezeték-szerelők. Nincs ezzel semmi baj. Nélkülük a magyar média másmilyen lenne. De új minőségbe velük egyelőre semmiképp sem tud átmenni. Hát akkor éljenek az alvállalkozók. Nem féltem tőlük a társadalomkutatás külső képét sem. Írástudó ember úgyis látja, hogy itt másról van szó, és a kommentátorok sem állítják, hogy tudományos igényű munkálatok eredményeit foglalják össze a néző, a hallgató számára. Különben is a média zömmel olyan eseményekhez gyűjt értelmezéseket, amelyekről húsz perc múlva úgysem beszél már senki, s amelyeket általában a kutatás így nem is észlel. Nem lépik át a felbontóképesség határát. Tehát tudományos kommentár sem igen várható el tőlük.

Érdemes azonban itt egy tartalmi problémát is megemlíteni. Addig, amíg a krónikási szerepről, a "mi volt tegnap-tegnapelőtt ebben az ügyben" összefoglalásáról van szó, e csoport mozgástere jól meghatározott. Több problémát vet fel azonban a vitákban is előbukkanó politikai marketingmodell. Pontosabban az, amit arról a harmadik csoport kommentárjai sugallnak. A politikai marketingnek vannak tankönyvei, amelyekből azonban még senki sem csinált kampányt. A dolog jellegéből következően nagyon is gyakorlathoz kötődő, s sok vonatkozásban a tanácsadó és a politikus bizalmas kapcsolatára épülő munkáról van szó, amelynek gyakorlati megoldásai olyanok számára, akik ezt maguk nem csinálták még (eleget?), tulajdonképpen nehezen áttekinthetőek. Talán leginkább a kézműves szakmai gyakorlatából elleshető fogásokhoz hasonló ügyekről lehet itt szó. Csakhogy én nem ismerek olyan mestert, aki a bizalmas információk világában ezeket a fogásokat kívülállóknak, a nyilvánosságnak szívesen mutogatná.

Az itt bemutatott csoportot nézők-hallgatók - még a szükségszerűen laikus értelmiségiek is - azt hiszik, hogy e kollégák a politikai érdeket leegyszerűsítve, az erkölcs határait kikezdő módokon manipulálásra biztatnak. Pedig ők mindössze tankönyvigazságokat próbálnak meglehetősen absztrakt módon egy-egy helyzetre ráhúzni. Magukkal a tankönyvekkel nincs baj. A szándék is tisztességes. Csak éppen a folyamatok a bemutatottnál szükségszerűen komplexebbek. Más történik, mint aminek a tankönyvek szerint végbe kellene menniük. Végül is kollokválhatok a piacok elméletéről, de azért minden vállalkozó tudja, hogy a piaci logika mellett még mi minden határozza meg konkrét döntéseit. A piacra hivatkozva persze lehetek mások szemében roppant szakszerű. Azonban közben, talán akaratom ellenére is, részben félrevezettem a közönséget. Hiszen csak az adott folyamatok egyik és esetenként nem is legfontosabb eleméről beszéltem. A vállalkozóktól meg, miközben megmosolyognak, még egy barackot is kaphatok.

Tamás Pál