Budapest a tiéd is, de tényleg

"Elterjedt a hír, hogy a kormányzat eldöntötte, melyik város fog győzni", írja keserűen Takáts József. (A próbakő, ÉS, 2005/36.) A budapesti pályázók számára eleve ezzel indult a történet. A híreszteléseken túl a minisztériumi kiírás is világossá tette, hogy a cél a "kulturális alapú" városfejlesztés, az országon belüli kiegyenlítődés. Olykor úgy éreztük, hogy illetlenséget követünk el a pályázatírással. Átérezzük azok szorongását, akik most másképp látják az esélyeket.

A budapesti pályázat gazdái olyan helyzetbe kerültek, mint az udvarló, akit - amikor érezni véli, hogy esélye van az áhított kedves kezére - indulatosan figyelmeztetnek, hogy a többi kérő jobban rá van szorulva.

Márpedig kezdettől abban hiszünk, hogy az európai publikum a szíve szerint minket választana, a legjobban Budapesttel lenne boldog.

Erősen bízom abban, hogy a pályázatokat elbíráló szakértői csoport is abból indul ki, hogy a legemlékezetesebb, legnagyobb hatást ígérő helyszínt kell kiválasztania, ahol a legtöbb valósul meg a címhez fűződő eszményből, miszerint a rendezvénysorozat szolgálja az európai kultúra megismerését, együttműködését és fejlődését.

A közelmúlt valóban számos példával szolgált arra, hogy a kulturális fővárosban rejlő lehetőségekkel sáfárkodva látványos fejlesztésre került sor. Glasgow-ban párosult először az Európa Kulturális Fővárosa cím a város megújításával, ám ez mégiscsak Skócia legnagyobb városa; a következő gyakran idézett példa Dubliné, ami ugye egyenesen főváros. Grazot szokás még emlegetni, amit tényszerűen a városfejlesztés uralt, de Lille és Cork esetében a rendezvények domináltak.

Az Európa Kulturális Fővárosa akció alapjában véve nem fejlesztési program. Az Unió (a Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament) is magáévá tette a sorozatot értékelő Palmer-jelentés főbb megállapításait, és az idén tavasszal döntést hozott a program jövőjéről. A fő hangsúlyt egyértelműen az eredeti célokra helyezi: a kulturális sokszínűségre és kölcsönhatásokra. A megoldást illetően a tagállamoknak a jövőben is széles körű szabadságuk marad, mivel - ismétlem - ez nem előírások által körülbástyázott és közösségi forrásokkal támogatott uniós fejlesztési program. Leginkább az Unió piártevékenységéhez kívánkozik. Akárhogy is, az Unió egyik legnépszerűbb és legsikeresebb kezdeményezése, amivel a tagállamok is ennek megfelelően bánnak.

Nem tartom bűnös gondolatnak, ha a döntésért felelős kormány azt tartja szem előtt, hogy melyik helyszínnel érhető el a legnagyobb hatás az ország javára. Mi mást tartson szem előtt a Magyar Köztársaság kormánya, mint az ország egészének érdekét? Sőt: azt mérlegelje, hogy mivel szerzi a legtöbb örömet, mivel okozza a legnagyobb büszkeséget minden magyarnak és magyarvonzalmúnak a föld kerekén? Ha valóban ilyesféle mérlegelés nyomán születik döntés a centrum javára, és ilyenformán azonosítják a főváros és az ország érdekét, miért kellene ezt avítt nemzetállami szemléletnek minősíteni? (Nem belemenve abba, hogy mi a nemzetállami szemlélet kára vagy időszerűsége.) A miénket megelőző bővítési hullámban csatlakozó Dánia, Svédország és Finnország elsőre a fővárosát nevezte az Európa Kulturális Fővárosa címre: ez nem olyan régen történt, 1996 és 2000 között. (Ausztria jelentette a kivételt Graz városával.)

Éllel szokás emlegetni, hogy politikai döntés várható. Annyiban igen, hogy (legalább) két érvényes politikai cél áll szemben egymással: az ország egészének promóciójából fakadó haszon egyfelől, és a decentralizálás terén remélhető eredmények másfelől. A pályázatok szakmai (kulturális) tartalmának ennek a két értékelvnek az ismeretében kell helytállnia.

Magam is osztom annak a nemzeti programnak a fontosságát, hogy enyhítsünk az ország egypólusosságán, csökkentsük a kulturális esélyegyenlőtlenséget. Súlyos aránytévesztésnek érzem ugyanakkor azt a szerepet, amit e téren Takáts József az Európa Kulturális Fővárosa akciónak tulajdonít. Úgy értesült, hogy a II. Nemzeti Fejlesztési Tervben 25 milliárd forintot rendeltek a cím mellé. Erre nézve nem találkoztam mérvadó forrással. A szóban forgó nemzeti terv logikájába nem is illik bele efféle pántlikázás. Amit a tervezetekből megismertem, abban nem jogcímek, hanem fejlesztési célok szerepelnek. Mármost melegen remélem, hogy lesz olyan fejezet, rovat, pillér - vagy amit akartok -, aminek keretében 2010-ig a terv legalább 25 milliárd forintot fordít a Budapesten kívüli "kulturális alapú városfejlesztésre". Nem kellene ezt a kulturális fővárosi címhez kötni: a pályázatban résztvevők úgyis versenyelőnyben vannak azzal, hogy átgondolt és kidolgozott fejlesztési terveik vannak.

Ilyen könnyen lemondanánk a nemzeti terv milliárdjairól? Nincs miről: a budapesti pályázathoz a központi forrásokból vágyott összegek akkor is a fent nevezett summa töredékét tették ki, amikor nem volt rajtunk, pályázatírókon a városháza szúrós tekintete.

Kapja meg Budapest a címet, sarkantyúzza meg magát a város, és 2010-re tényleg valósuljanak meg a programban foglalt főbb fejlesztések, pezsegjen a mostaninál is magasabb üzemi hőfokon a kulturális kínálat, legyen rajtunk Európa szeme, kápráztassuk el a világot és magunkat a százezreket mozgató népünnepélyekkel, és örüljünk együtt a vidéki városokban addigra megvalósuló fejlesztésekkel!

És ha nem? Valóban úgy vélem, hogy a cím bármely város esetében nagyságrenddel kevesebb érdeklődőt vonzana 2010-ben Magyarországra, mint Budapest, de a nyertesnek és vendégeinek nagyon sok örömöt kívánnánk. Szomorúak lennénk és bosszúsak, de nem írnánk öthasábos vádiratot a döntéshozók nemzetrontó vakságáról.

Inkei Péter
a Budapest 2010 projekt vezetője