Tudjuk a választ!

"Nem tudom a választ", írja Balaton Károly a Valami el lett rontva! című cikkében (ÉS, 2005/32.). Pedig tudhatná, hiszen egy egzakt tudomány egyetemi tanára, és nem egy széplelkű filosz - már bocsánat a széplelkű filoszoktól, de nekik elnézném az ilyen kifakadásokat.

Távol álljon tőlem, hogy bármely egyetemi felvételi rendszert - az ideit vagy akár a tavalyit is - megvédjek bárkitől. Ezek a rendszerek egy gúzsba kötött ember táncolási szabadságfokán próbálnak javítani, de ettől a gúzs is, a kötés is megmarad.

Éppen nekünk, közgazdászoknak kéne tudnunk, hogy mit rontottak el. Felsőoktatásunk egy nem korlátos kereslettel és egy nagyon is korlátos kínálattal rendelkező sajátságos piac, ahol a piac létét politikai demagógiából és félszből tagadjuk. Ingyenes felsőoktatásról beszélünk, ami persze az erőforrások korlátossága - és a maradék józan ész - miatt csak meghatározott számú hallgatóra nézve lehet igaz. Ezek eloszlását a szakok között persze nem a nagyon is valódi munkaerőpiac szabja meg, hanem a felsőoktatási intézmények és a népszerű szakokra bejutni kívánók lobbiereje, de ez most egy más kérdés. Így vagy úgy, de a források végessége egy létszámhatárt szab a még leglobbiképesebbek számára is. Ez a határ pedig Balaton kolléga által elsiratott esetnél is cifrábbakat eredményezhet. Hiszen ha a felvehető létszámnál több színtiszta jeles és két felsőfokú nyelvvizsgával rendelkező indul harcba, akkor jön, amitől anno felvételizőként mi is rettegtünk, a helyhiány miatti elutasítás. És ez az abszurditás mindaddig fenn fog maradni, amíg ezt a kvázi ingyenességet fenntartjuk. Mert ráadásul ez az ingyenesség kvázi, hiszen a felsőoktatás hallgatóinak legalább a fele már ma is ún. önköltséges képzésben vesz részt, és akkor még nem is beszéltünk az oktatás egyéb járulékos költségeiről, ami az ingyenes és a térítéses hallgatót egyaránt érinti.

Ráadásul az ingyenes és a térítéses hallgatói jogviszony között nem is a rászorultság dönt, hanem egy - Balaton kollégám által is jogosan szidott - felvételi rendszer. Arról nem is beszélve - miként azt tanult kollégáink már megírták -, az ingyenesség költségeit a felsőoktatásba soha be nem kerülő adófizető társaink is viselik. Így ahelyett, hogy egy rászorultság és tehetség alapján adható állami, közösségi és magán-ösztöndíjrendszer biztosítaná az életpálya-keresetre épülő diákhitelekkel együtt az esélyegyenlőséget, és a piacok szabályoznák a felvehető létszámot, maradnak a mindig is joggal bírálható felvételi rendszerek. De ezek okozatok. Így ezek ismételt újra- és újraszabályozásával csak a homokszemeket rakhatjuk - ismételten - máshová a gépezetben. A mindezt kiváltó okokhoz nem nyúlunk.

Ezekhez pedig - ismerve politikusaink rosszabbjainak demagógiáját és a náluk csak alig jobbjainak félszét (hogy közkeletűbb kifejezést ne használjak), valamint a valódi megmérettetéstől rettegő oktatótársainkat (tisztelet a kivételnek!) - még sokáig nem fogunk.

Így marad az egyszerűbb válasz: "nem tudom a választ".

Király G. István