Az iskola gondjai és a gondok nyilvánossága

A Mindentudás Egyeteme szerkesztőinek még a százezreket, majd újra és újra újabb százezreket érintő kétszintű érettségiről sem jutott eszükbe, hogy talán végre szóba kellene hozni iskolai dolgainkat.
Legalább most, ha már eddig egyszer sem. Egy nemzeti reprezentatív tudományos ismereterjesztő program, melyet oly nagyon sikeresnek mondanak,1 eddigi több mint száz előadása közül egyiknek sem választotta tárgyául az iskolát. Ezt nem lehet félreérteni, ez az iskola mai szellemi státusát jelenti a mai magyar kultúrában. Megállapíthatjuk, amit persze amúgy is tudtunk, hogy az iskolának, az iskoláról való gondolkodásnak nincs helye a magyar közgondolkodásban. Csak egészen a periférián.
Noha már akkor is előkerülhetett volna, mint érdekesség. Mint távoli egzotikus világ. Efféle szerepe azonban az iskolának nem lehet, hiszen amúgy, mint jelentős politikai birtok, állandó csaták folynak körülötte, és a hadviselő felek nagyon is kevéssé vennék szívesen, ha volna az iskolának saját hangja. Mondjuk arról a politikai sanyargattatásról, mely egy rövid, kilencvenes évek eleji interregnum után hol jobbról, hol balról kijárt a jövendő magyar nemzedékek intézményeinek. A legnagyobb állami üzletágnak.
("Az iskola nem a helyi közművelődés bástyája és nem a polgári identitás formálója, hanem egyszerű politikai csatatér." - N. Kósa Judit: Népszabadság, június 4.)
Így aztán a miniszter úr (a mindenkori miniszter) maga lesz a legfőbb pedagógiai tekintély, a mindenhez legjobban értő tanár, ez most már rendszernek látszik, épp most hallom a rádióban, amint megállapítja, hogy milyen nagy fordulat a kétszintű érettségi a közoktatás történetében, mert vége a két lábon járó lexikonoknak, melyeket ez ideig előállítottunk a középiskolákban. És mivel tételét csend követi, nincs engedély adva senkinek, hogy válaszoljon, így marad ez az ostobaság a levegőben. Érthető, ha a buta pedagógiára nem lesz kíváncsi senki, az okos meg ennél okosabb nem lehet, az van neki ajánlva, hogy ne okoskodjék.
És az apróság, hogy a középiskolásokat az egyetemek nyomorgatták a felvételire magolás kényszerével évtizedeken át, jórészt a középiskolákon kívül, és az érettségi, a régi, a hagyományos, soha semmi ilyesmi nem volt, mely pusztán magolást várt volna el, az érettségi egyáltalán nem volt lexikális vizsga, noha ezt azt azért valóban meg kellett tanulni. (Mint ahogy ezentúl is.) Ám ez oly kevéssé számít a közoktatást és a felsőoktatást száz méteres síkfutáshoz hasonlító miniszteri nézőpontból, hogy kissé leegyszerűsíti, átfesti a dolgokat, hogy megértsük. Hogy belássuk. Hogy rohannunk kell tovább. (Hogy aztán milyen valódi problémák vannak a középiskolával, és hogyan szalad az új érettségi lova a szekér nélkül, homályban marad a következő nemzetközi felmérésig. Vagy még azáltal csak igazán.)
A közfigyelem tehát nem tud elszakadni a régi (és új) rossz szokásaitól és beidegződöttségeitől, és a jövőért folyton szorongva sem képes valamelyest is törődni iskolai ügyekkel, csak botrányok pillanataiban és szemszögéből. (S ha végre mégis törődik, egy kampány alatt akarja behozni lemaradásait. Néhány napja mindenütt a szakmai képzés nagy nemzeti programjáról hallani. Már előre félek. Hiszen a szakképzés volt a rendszerváltás egyik legbrutálisabban elintézett intézményi áldozata. Azt a történetet is megújításnak hívták.)
Volna azonban a magyar nyilvánosságnak egy sajátos szelete, a szakmai nyilvánosság, a szakmai sajtó, mely azért tehetné a dolgát. Ha kissé lenézetten és kirekesztetten, tehát biztos nem a leghatékonyabban, de valahogy. Most azonban éppen ott tartunk, magam is ebben a nyilvánosságban evickélve egy kis lap szerkesztőjeként, hogy a miniszter úrnál audienciáért folyamodunk, hogy hallgatna már meg bennünket, panaszunkat, hiszen közszolgáltatásainkat állami támogatás híján rövidesen fel kell függesztenünk. Azt történt ugyanis, hogy híre járt, noha erről szerintem nincs egyetlen hivatalos mondat sem, hogy a pedagógiai lapok támogatásáról döntő kuratórium az idén nem ül össze, és nem oszt pénzt. A köztársaság kormányának egyik minisztere, név szerint Magyar Bálint - akihez mennénk könyörögni, hogy ne tegye már ezt velünk - úgy döntött, gondolom, hogy elfogadja a pénzek elvonását a lapoktól. Ezáltal itt alkalmilag pénz hiányában szüneteltetik majd a köztársaságot. Volt egy szokás, bizonyára írott szabályzatok is tartoznak hozzá, noha nyilván nem volt alkotmányba véve, hogy a közoktatási rendszer működésének elemei feltételét jelentő szakmai nyilvánosság folyamatos és rendszeres támogatást kap egy független kuratórium döntése szerint a költségvetés közoktatási, minisztériumi fejezetéből. Most június 5-e van, közel a félév, egyelőre se kuratórium, se döntés, se hivatalos tájékoztatás (se kegyes miniszteri időpont a meghallgatásunkra). Hogy miként tudják így feladatukat ellátni a pedagógiai szakmai fórumok, hogy mennyire lesznek szuverének és rettenthetetlenek, amikor a szakma (és a köztársaság jövőjének) alapkérdéseit vitatják majd, az nagyjából kikövetkeztethető ebből a helyzetből. (Hírlik, hogy lesz majd valahogy pénz, de nem úgy, és nem akkor, és nem arra, hanem más forrásból, ahol más mértékegységgel számolnak, és máshogy számoltatnak el.)
Egyébként az elosztott pénz évről évre kevesebb, a pályázat kiírása évek óta kiszámíthatatlan. Két tucat lap megszűnt az utóbbi két évben. És nem azért, mert minőségi szelekcióban alulmaradtak, hanem azért, mert nem bírták tovább a gyűrődést.
Szám szerint még ma is több lap van talán a szükségesnél, de adott körülmények miatt együtt is alig tudják életben tartani a nélkülözhetetlen szakmai kommunikációt.
Tehát amikor az új érettségivel állítólag (és máskülönben is) új fejezet kezdődött a magyar közoktatás történetében, meglehet, nem nagyon lesz lap, ahol felmerülhetne a tárgyilagos értékelés ötlete. Az érdeklődő a közéleti lapok glosszáira és olvasói levelekre lesz utalva. Vagy rákattint a hivatalok honlapjára.
Mi meg megkérdezzük majd a miniszter urat, mit tetszik parancsolni, hogy működhessünk, talán kérjünk bocsánatot a sajtó nevében a miniszter urat ért méltatlan támadásokért? Vagy mondjuk azt, hogy a Duna Visegrád felé folyik?2
Miközben a pedagógiai sajtótól - önmagunktól - cseppet sem vagyok elragadtatva. Van elég bajunk. Annál fontosabb volna a segítség, állami oldalról, a kiszámítható és biztonságot teremtő támogatás, nem személyes alkuk révén, hanem a köztársaság akaratából, e nélkül ugyanis esélye sincs a pedagógiai sajtónak talpon maradni, megbirkózni a problémáival. Egy magával elfoglalt sajtó hogy végezhetné el jól a feladatát. Hogy tölthetné be a magyar közoktatás működésében és működtetésében játszott semmivel sem pótolható szerepét. Hogy segíthetné a közoktatás talpra állását, ha maga is folyton fenyegetve tudja magát.
(A magyar polgári közoktatás születése egyidejű a szuverén szakmai sajtó kialakulásával. És rossz éveinek, korszakainak minden nyomorúsága leolvasható sajtója minőségének, szerepének változásaiból.)
Hogy közoktatásunk ügyében tényleg valami talpra állásról lenne itt már szó, vagyis most épp elfekvőben, hanyatt vagy hason van a magyar közoktatás, vagy csak úgy megdőlve, kissé fél oldalra, ezt Andor Mihály cikke is igazolja. (A csőd előtti utolsó pillanat, ÉS, 2005/22.) Tehát eléggé nekikeseredve, hitehagyottan és türelmetlenül. Közös összefogásra buzdít, a liberális program maradéktalan megvalósítására, különben nincs remény, hogy az Európától való leszakadás tovább ne súlyosbodjék. A helyzet valódi drámáját mi sem jellemzi jobban - miközben egyetértünk, hogy a magyar közoktatás beteg -, hogy ő amputálna és köveket zúzna, mert álláspontja szerint a tanárok és a szakszervezetek lenyúlták az iskolát, én meg vért tisztítanék, mert szerintem az egész iskolaszervezet enyhén mérgezett állapotban van. Ő halaszthatatlannak látja a magyar iskolaszerkezet átalakítását kétszer hatosztályosra, én még amiatt borongok, hogy a hat évfolyamos középiskolai osztályok meggondolatlan, előkészítetlen és tömeges indulását a magyar közoktatás máig nem heverte ki. Ő lelkesen az alsós bukás tilalma mellett áll, én nem értem, miért nem évismétlésről beszél, ha már egyszer ő maga hangsúlyozza, hogy a diákok haladási üteme személyenként eltérő, és azt sem értem, hogy egy rendszer fogyatékosságát miért a fogyatékosság tilalmával kellene megszüntetni, miért nem a rendszer belső reformjával.
Ő Európára hivatkozik, egyetértenénk, csak nyomaszt, hogy túl sok európai hivatkozással kivitelezett átverést szenvedtünk már el az elmúlt néhány évtizedben, maradnék a tárgynál. Ő a liberális program híve, én úgy látom, egyetlen rosszul előkészített iskolai programot sem mentett meg a csődtől az ideológia, és remek ideológiák idéztek elő nagy pusztítást az iskolában, pusztán a helyismeret hiánya miatt. A miniszterek ideológiája sem érdekel, azt gondolom, a liberális oktatáspolitika remek, ha vannak falak, melyeket le kell dönteni (és voltak), de ha már nincsenek, vagy simán meg lehet kerülni őket, akkor a tiszta liberális oktatáspolitika (pontosabban annak hazai változata, a Magyar Bálint-féle) már túl sok bajjal jár. Ő hangsúlyozza, hogy egyre több tanár egyre kevesebb gyerekkel egyre rosszabb minőségű munkát végez, én ehhez az iskola állandó vegzálását tenném hozzá, hogy akkor voltaképp kivel is van baj, nem tudom, csak azt látom, hogy rátermett, elkötelezett pályakezdő pedagógusok hiába keresnek tanári állást. Akármilyet. Akárhol. Szinte semmi esélyük.
Az sem értem, hogy képzeli a politikai osztály összefogásával a pedagógusokkal szemben megvalósított intenzív közoktatási reformot. Melyben a "közjó" a parlamentben, a "partikuláris érdek" meg a tanárikban volna. Azt gondolom, hogy politikai osztályunk meglehetősen tömény partikularizmusa, önzése ellenére van még önzetlen, a közjót szolgáló közoktatás. És a tanári partikularizmust (mely valóban terjedőben) nem lehet korlátozni kívülről, hisz épp ez a kívülről irányítottság a legfőbb forrása. Csak a tanári társadalom megerősítésével. Az évszakok változékonysága szerint változó reformok, programok körül már évek óta kialakult hivatásos reformer tanári réteg egyre nagyobb terhe a magyar közoktatásnak, a valódi megújulásnak. Ma már inkább ők a haladás (értsd: haladjunk a munkánkkal, jussunk vége valamire) ellenségei, nem azok, akik szembeszegülnek a kikényszerített változásokkal.
Az expanziót felváltó intenzív fejlesztésnek nem épp az egyes gyermek áll a középpontjában? Az egyes tanárral együtt? Én a hivatalok által kivitelezett reform pedagógiai értékében nem bízom.
És mi még egyébként érteni véljük egymás nyelvét.
Az a helyzet tehát, hogy a rosszul működő nyilvánosság, a le nem folytatott viták, a tisztázatlanul maradt fogalmak, a politikai kötésben vergődő szakmai gondolkodás következtében a rendszerváltás óta szakmai-politikai csoportok önigazolási játszmái zajlanak. Ma alig tehető értelmes (az érintettek többsége szerint érhető) értékállítás a hazai közoktatásról, sőt, sokszor már a tények is ködlovagok. Az Európa, a modern igények nevében fellépő alternatív pedagógiák éppúgy rejtőzködnek, mint a nemzeti pedagógiai hagyományok nevében fellépő, a tradíciókat vállaló iskolák. A szabadság új intézményeinek tartózkodása a nyilvános megmérettetéstől magában jelzi, hogy ma az iskola nem a nyilvánosságra mint lételemére, nem a társadalmi közösségre, közösségekre, a szülőkre támaszkodva próbál működni, hanem épp ellenkezőleg, háttal a világnak. Lehet, hogy Andor Mihálynak igaza van, de nem értem, amit mond, és lehet, hogy másoknak van igazuk, akiket meg Andor nem akar megérteni.
Az azonban mégis nagyon kellemetlen egybeesés, hogy a gyökeres fordulatra elszánt liberális oktatási kormányzat, mely Andor olvasatában mintha nem lenne eléggé hatalmon, mely álláspontja szerint az utolsó mentsvárunk, épp most létében fenyegeti (ha csak nem értek mindent félre), vagy legalábbis eléggé szorongatja, kibillenti nélkülözhetetlen szuverenitásából azt az intézménykört, mely saját elvei, a liberális elvek szerint mindennek alapja volna, a szakmai nyilvánosság intézményeit. A pedagógiai sajtót. (Majd aztán kissé nyilván enyhít a szorításon, egy-egy fórum rámegy az ügyre, egy-egy szerkesztő magába száll gyomorgörcsei múltán, hogyan is úszhatná meg a következőt. És ami még ép volt, az is csonka lesz ezentúl. Ami működött, az is látszatműködésbe csap át.)
Pedig ennek a sajtónak kellene megértenie, képviselnie, megértetnie Andor dilemmáit, és mások Andor dilemmáival szembeállított dilemmáit. Különben a problémák nem lesznek megoldva, jönnek a rendeletek, és sodródik tovább az iskola.
A rendszerváltáskor a pedagógustársadalom képes lett volna valódi önszerveződésre, a szükséges reformok megfogalmazására és kivitelezésére. Alig lehetett a történetet kisiklatni. Ma már úgy látszik, mintha a reformok ellensége volna. Meglehet, holnapra már tényleg irányíthatatlan, konok, makacs és önszerveződésre képtelen társadalmi-szakmai alakzattá züllik. Lehet majd bűnbakként megnevezni az elmaradt, a rosszul sikerült reformokért.

Utószó
Itt már kicsit felelőtlenebbül fogalmazhatok, úgysem lesz senki, aki egy oktatásügyi panaszkodást végig bír olvasni.
Néhány napja kiderült egy újságcikkből (Népszabadság, július 14.), hogy a találkozó létrejött hat pedagógiai lapszerkesztő és a minisztérium képviselői között. Forráshiány miatt támogatás nem lesz. Szó sem lehet róla. (Csak a Köznevelés kap valamennyit. Végtére is valahol csak látnunk kell kinyomtatva miniszterünk képmását.) Noha különben a tárca az utolsó pillanatig bízott. (Ezért nem döntött a lapok támogatásáról a hivatal az első félév során, mert tudta, hogy július elsején majd kiderül, újabb váratlan központi elvonás következik?)
A lap utána akart kérdezni Gyarmati Szabó Éva, a Mentor szerkesztője beszámolójának (aki vagyonával kerülhet bajba a támogatás elmaradása miatt, mert a lapot személyes vállalkozásként működteti): "Hiába kerestük ez ügyben az Oktatási Minisztériumot. Írásos megkeresésünkre sem kaptunk választ."
Írásom minden pesszimizmusa ellenére is túlságosan bizakodó volt, de ősszel még vannak kilátások, hogy a minisztérium csak belátja, zár kulcs nélkül, könyv borító nélkül, ház ablak nélkül nagyjából annyit ér, mint iskola nyilvánosság nélkül.
Azért jó a sorvadó, töpörödő, satnyuló, cserbenhagyott, legázolt pedagógiai nyilvánosság felől nézve tudni, hogy az élet amúgy nem áll meg, a Sulinet expressz robog tovább. Meg mondjuk az is jó ebben a szellemi szükségállapotban, hogy a Dunával sem kell vitába bonyolódni.
Takács Géza

1 Megjegyzem, épp pedagógiai szempontból meghökkentő a program üzenete, a legavíttabb katedraszellemet, a legavíttabb tekintélyelvűséget őrzi és sugározza, súlyosbítva azzal a körülménnyel, hogy a fellépő tudósok jelentős hányada kifejezetten rossz előadó, szavakat keresve, tanácstalanul toporognak százezres hallgatóságuk előtt.
2 Folyik persze arra is, elég tehát Győrbe képzelni magunkat, hogy ne kerüljünk zavarba.