Árnyékboksz

Az ősrégi vicc szerint a francia találkozik az utcán az angollal és lekever neki egy hatalmas pofont.
- Na de kérem, ezt miért kaptam?
- Önök megégették Jeanne d'Arcot!
- De uram, ennek már négyszáz éve!
- Igen, de én csak most tudtam meg!
Többek között ez jutott eszembe, amikor elolvastam Buda Péter publicisztikáját ("Kísérlet" járja be Európát, ÉS, 2005/27.). Nem kell katolikus püspöknek lenni ahhoz, hogy az ember teljes értetlenséggel álljon a szerző lánglelkű antiklerikalizmusa előtt. Mert mivel is vívta ki a püspöki konferencia Buda Péter sistergő rosszallását? Levelet merészeltek írni Sólyom Lászlónak, amelyben köszöntötték a frissen megválasztott elnököt. Mivel Szili Katalin is katolikus, ezért a szerző szerint "adódik a következtetés: ez esetben a testület pártpolitikai értékválasztását kívánta kifejezni az ellenzéki pártok jelöltjének utólagos támogatásával." Hát nem adódik (tőrőlmetszett non sequitur). Két lehetőség van. Gondolhatja úgy Buda Péter, hogy a házelnök győzelme esetén a püspökök hallgattak volna. Szíve joga, de ez nem következik a levél megírásának tényéből. Vagy vélheti úgy, hogy a politikai semlegesség úgy kívánta volna, hogy mindkét jelöltet köszöntsék. Valahogy ez sem meggyőző. Tegyünk csak egy próbát: kellett volna-e mondjuk 1998 nyarán a Magyar Tudományos Akadémiának köszöntő levelet írnia Csurka Istvánnak, abból az alkalomból, hogy a magyar parlament nem választotta meg miniszterelnöknek? Kifejezte-e pártszimpátiáját az Evangélikus Egyház azzal, ha 1995-ben nem írt levelet Mádl Ferencnek meg nem választása alkalmából?
Rendkívüli jelentőséget tulajdonít Buda Péter annak is, hogy a levélben Magyarország "Szent István országa"-ként szerepel. Lehet ezt a megnevezést avíttasnak hallani, de annyit el kell ismerni, hogy ha valahol, úgy a püspöki konferencia levelében stilárisan helyén van. Engem például sokkal jobban zavart, amikor a nyolcvanas évek közepén az MSZMP kultúrfelelősei élesztgették szorgosan újra a Szent István-kultuszt, és az áldozatokat követelő államépítés eszméjének nevében szédültek bele a neobarokk ripacskodásba.
Ezután hosszas - és nem könnyen követhető - gondolatmeneteket olvashatunk a katolikus egyház történelmi bűneiről, emberellenes cselekedeteiről. A huszadik századi történelemmel kapcsolatban talán kicsit sommás a szerző vélekedése. Messze nem minden diktatórikus vagy autoriter rendszert vett erkölcsi védőszárnyai alá az egyház. Francóval így áll a helyzet, de már Mussolini és a Vatikán viszonya is kicsit bonyolultabb ennél, a Hitlerájt pedig végképp nem kéne a Szentszék nyakába varrni. Természetesen minden hívő katolikusnak - Szili Katalint is beleértve - gondot kell hogy okozzon, hogy egyháza részben szuverén államként is működött és működik, aminek következtében néha elfogadhatatlan rezsimekkel is cimborált, különösen Európának ezen a felén. De csúnya történelmi félreértés lenne a másik oldalon az egekbe magasztalni (bocsánat) a modern liberális és szekuláris demokráciákat. Igaz, összehasonlíthatatlanul kevesebb vérengzés fűződik a nevükhöz, mint ami a modern diktatúrák szégyenletes számláján szerepel, de a gonosz hatalmakkal való kokettálás tőlük sem volt idegen, és nem csak létérdekeik, vagy a szekuláris demokrácia fennkölt eszméje védelmének nevében.
Az időben visszafelé haladva persze egyre több igazsága lesz a szerzőnek. Senki nem akarná elvitatni, hogy Szent Bertalan éjszakája igazolhatatlan mészárlás volt, de nem túlzás egy kicsit ennek máig ható erkölcsi jelentőséget tulajdonítani? Egy esetben nem lenne az, hogyha úgy állna a helyzet, ahogy Buda Péter állítja, hogy az egyházban nem akadt volna senki, aki az elpusztultak iránti együttérzés nevében szóvá tette volna a vallásháborúk, pogromok és egyéb embertelen cselekedetek mély erkölcstelenségét. Ezzel szemben II. János Pál pápa pontifikátusa alatt több mint húsz ügyben, több mint száz alkalommal mondott bűnbánó bocsánatkérést. A zsidóüldözésen vagy az indiánok kiirtásán túl például speciálisan Szent Bertalan éjszakájáért is Franciaország felett repülve. 2000. március 12-én pedig a Szent Péter-székesegyházban az egyház nevében bocsánatot kért az egyház gyermekeinek minden múlt- és jelenbeli vétkéért. A szerzőnek persze nem kötelessége a katolikus egyházfő bűnbánatát elismeréssel illetnie, de illik tudnia róla.
Azt kívánom, hogy kicsit kevesebb harag fortyogjon Buda Péter szívében, hátha neki is könnyebb lesz. Aki pedig mindenképpen csípős antiklerikális írásokban szeretné kedvét lelni, talán még mindig jobban jár, ha Voltaire-t olvas. Szerintem.

Meszerics Tamás