A küszöb

VISSZHANG - XLIX. évfolyam 21. szám, 2005. május 27.

A Munkáspárt elnökének a közelmúltban tett kezdeményezése folytán az elmúlt hetekben ismét beszédtémává vált az Országgyűlésbe kerülési küszöb lefelé módosításának kérdése. Ez nyilvánvalóan a kis pártoknak lenne az érdeke, az érdekazonosságuk folytán logikus lépésnek tűnő összefogásuk azonban egyelőre várat magára [Előzménye az ÉS-ben: Seres László: A normális MDF, 2005/16. - a szerk.]

Mit értünk egyáltalán a kis pártok elnevezés alatt?

Mivel a "kispárt" fogalma igen képlékeny (a bejegyzett pártok száma több száz), ezért valamilyen objektív mérce segítségével különbséget kell tenni a rendszerben valamifajta tényezőként számba vehető pártok és a csak papíron jegyzett csoportosulások között.

Objektív mérce lehet a legutóbbi országgyűlésiképviselő-választásokon az állami támogatáshoz szükséges egy százalékot elért, de a parlamentbe be nem jutott pártok (MIÉP, Centrum, Munkáspárt) figyelembevétele; ha demokratikusabbak akarunk lenni, akkor idesorolhatjuk a 2002-ben egy százalék alatt maradt, de országos listát állított FKGP-t és az Új Baloldalt, esetleg a csak területilista-állításra képes további öt törpepártot (Reform Kisgazdapárt, SZDP, MRP, Kisgazdapárt, MAVEP) is, valamint a két, a jövőre esedékes választásokon a parlamenti küszöb alá kerülés által fenyegetett kisebb parlamenti pártot (SZDSZ, MDF) is. (Azért csak a legutóbbi választásokon szerepeltekről beszélek, mert azok a pártok, amelyek korábban állítottak országos vagy területi listát, de legutóbb nem, teljes mértékben marginalizálódtak, avagy végleg eltűntek a politika porondjáról.)

Egyre megy, kiket nevezünk kispártnak és kiket nem: a küszöb lejjebb vitele, esetleges eltörlése ezen kis pártok jól felfogott, közös érdeke lenne. (Bár erre tudtommal egyetlen arányos választási rendszerrel működő európai parlamentáris demokráciában sincs precedens, ahol volt, ott is később küszöböt iktattak be a szisztéma weimarizálódásától tartva. Jó példa erre az első szabadon választott lengyel parlament esete, ahová 1991-ben a teljesen arányos választási rendszernek és a bejutási limit hiányának köszönhetően 29 párt jutott be, köztük tizedikként [!] a Lengyel Sörbarátok Pártja 16 mandátummal. A rendszer stabilitását illetően aggasztó tapasztalatok miatt a 93-as választásoknak már egy vegyes választási rendszerrel és ötszázalékos küszöbbel futottak neki a lengyel pártok, ennek köszönhetően hatpárti szejm jött létre.) A közös érdek felismerése egyelőre, úgy tűnik, várat magára, az érintettek tetteit egyelőre a hagyományosnak is mondható ideológiai vagy személyes alapú szembenállás jobban motiválja, mint a közös platformra lépés kényszerének a belátása.

Az érintettek általában, így ezúttal sem jutnak el odáig - s ez a politikai kultúránk minőségét ismerve sajnos, teljességgel érthető -, hogy felismerjék: a politikában nincsenek barátok (párton belül sem, sőt, talán ott a legkevésbé), csak szövetségesek. A szövetségek pedig lehetnek alkalmiak, ad hoc vagy one-issue jellegűek is. (Persze, egy széles ideológiai-identitásbeli spektrumot átfogó közös platformra lépésnek csak olyan politikai kultúrában van realitása, ahol a mindenkori parlamenti ellenzék nem szavaz le minden kormányzati előterjesztést, ahol a kormányoldal nem söpör le az asztalról minden, az ellenzék felől érkező kezdeményezést, és ahol a csak közjogilag és politikai érdekeiknél vagy netalán személyes ambícióiknál fogva, de semmiképpen sem személyes gyűlölettől vezérelt szembenálló felek egy-egy tárgyalás előtt-után hajlandóak egymással kezet fogni. A gyakorlati politikában az ilyen politikai kultúrában természetesen helye van az egyet nem értés különböző vérmérsékletű kifejezésének, a mégoly heves, s gyakran személyeskedő vitának, mint ahogy valószínűleg a mindenkori politikus jellemzője marad a hazugság is [szerencsés esetben ez versengő demokráciában történik a minél nagyobb szavazatszerzés reményében, és nem valamifajta hegemón pártrendszerben vagy diktatúrában], viszont nem fér bele a politikai ellenfél megsemmisítendő ellenségként való kezelése, létének megkérdőjelezése. Egy plurális demokráciában ugyanis mindenkinek helye van, akiről a választópolgárok úgy gondolják. A szélsőségeknek is. Jelenlétük ugyanis sok esetben konszolidálja a mérsékelt erők egymással való rivalizálását, és nem engedi szabadjára engedni az általában a szélsőségek által gerjesztett ígérgetési spirált.)

A hazai közéletben egyelőre még nem jelent meg a puszta érdekek mentén való szövetségkeresés (míg más kelet-közép-európai új demokráciában már számos, elsőre meglepő összetételű koalíció született, nálunk átléphetetlennek tűnő ideológiai tabuk húzódnak a politikai tömbök között), egyelőre csak az ideológiai szövetségkeresés van jelen (azt nem nevezhetjük az ideológiai szakadékok fölött átívelő együttműködésnek, ha egy párt "lenyúlja" egy másik pártnak a témáját. Ilyen volt például a Fidesz legutóbbi népszavazás-kezdeményezése a Munkáspárt kórház-privatizációs témájával, amelyet szavakkal a MIÉP is támogatott; közös fellépés azonban az ügyben nem történt).

Thürmer Gyula februárban úgy nyilatkozott, hogy a Munkáspárt két történelmi párttal, az SZDP-vel és az FKGP-vel együtt egy "technikai együttműködés" keretében közös javaslatot dolgoz ki a választási törvény módosítására (Népszabadság, 2005. február 26.). Céljuk "a semmilyen, vagy a háromszázalékos küszöb" elérése, és szerinte ezt "a társadalomnak" kell "rákényszerítenie" a parlamenti pártokra. A probléma ezzel a javaslattal kapcsolatban mindössze annyi volt, hogy egyrészt a "társadalmi kényszerítés" fogalma és annak elvárása ez esetben meglehetősen ködös és abszurd, másrészt pedig a pártelnök "elfelejtett" az említett pártok vezetőivel konzultálni a nyilatkozata előtt, így nem csoda, hogy előbb a Független Kisgazdapárt, majd a Centrum és a MIÉP is elhatárolódott a kezdeményezéstől, és nem csak a kezdeményező személye miatt. Csurka István szerint a nagy pártok nem tennék meg azt a szívességet a kis pártoknak, hogy megszavazzák az esetleges törvénymódosító indítványt, annak támogatása pedig a gyengeség jele lenne a választók szemében, így nincs más, mint az egyenes út: "megmászni a magasabb hegyet". A Centrum azzal hátrált ki az ez irányú együttműködés lehetősége elől, hogy az leginkább a két kis parlamenti pártnak kedvezne (magyarán: nem látnak arra semmi esélyt, hogy széthullott szervezetük akár az alacsonyabb küszöböt is átlépje). Mintegy árnyalva a képet kijelentették, hogy nem elleneznék a parlamenti küszöb ésszerű csökkentését, ám meggyőződésük, hogy nem ennek nagysága a választási rendszer legnagyobb gondja. Komolyabb probléma a kopogtatócédulás jelölési rendszer, amely áruvá, "kufárkodás tárgyává vált", kezelése pedig adatvédelmi problémákat vet fel. Önmagában tehát a választási rendszernek csupán a pártok megmérettetését enyhítő módosítása "az alapproblémák szőnyeg alá söprésével járna".

Mire szolgál a parlamenti küszöb?

A parlamenti küszöb intézménye rendszerint a plurális demokráciát védi a politikai szélsőségek parlamentbe kerülésétől, valamint magát a többpártrendszert a túlzott és könnyen kezelhetetlenné váló fragmentálódástól. A küszöböt rendszerint vegyes vagy arányos választási rendszerben használják (tehát Európa nagy részében), a relatív vagy abszolút többségi választási rendszerekben nincs rá szükség, annak ugyanis előfeltétele az ideológiailag és etnikailag egységes nemzeti kultúra. A küszöb általában explicit: azaz a pártoknak az országos szavazatok bizonyos százalékát el kell érniük; de lehet implicit is, amikor is többmandátumos választókerületek esetében a küszöb nagysága a kerület méretével fordítottan arányos.

A magyar választójogi törvénybe német mintára került be a(z explicit) parlamenti küszöb fogalma, eleinte négy százalékkal, amelyet a Horn-kormány idején emeltek fel öt százalékra (nyilván a MIÉP bekerülésétől tartva - hiába, a radikális jobboldali párt 1998-ban az ötszázalékos küszöböt is átlépte). A limit felemelése rendszerint a nagyobb pártok felé tereli a választókat, ez történt nálunk is, ez könnyen lemérhető a parlamentbe be nem jutott pártok támogatásának csökkenésén (1990: 16 százalék, 1994: 13 százalék, 1998: 11 százalék az MDF-fel együtt, 2002: 11 százalék).

A németországi ötszázalékos küszöb második világháború utáni beiktatása egyértelműen a neonáci pártoknak a rendszerből való kiszűrését szolgálja. Ez a Bundestagban eddig sikerült is, a tartományi parlamenti választások azonban időnként meglepő jelenségeket produkálnak. Különösen a kiábrándult keleti tartományokban, ahol a mérsékelt pártok társadalmi beágyazódása alacsonyabb, mint a nyugatiakban, így történhetett meg legutóbb (2004 szeptemberében), hogy a szélsőjobboldali pártok közül a Német Népi Unió (DVU) 6,1 százalékot ért el Brandenburgban, míg a Német Nemzeti-demokrata Párt (NPD) 9,2 százalékkal jutott be a szász tartományi gyűlésbe. A kidolgozatlan program nélküli szervezetek sikeres szereplésüket a kilátástalan jövőből kiábrándult ifjúságnak köszönhetik, helyzetük azonban parlamentiként is marginális marad a rendszerben, hiszen a többi párt nem működik velük együtt semmilyen formában, politikai karanténban vannak/lesznek.

Hollandiában rendkívül alacsony a bekerülési limit, mindössze 0,67 százalékos, ettől alacsonyabbat nem ismerek, mint ahogy a tízszázalékos törökországinál sem tudok magasabbról. Törökországban a hadsereg (Törökországé a második legnagyobb szárazföldi NATO-haderő, az ország az Egyesült Államok egyik legfontosabb stratégiai szövetségese) által támogatott világi demokráciát védik ilyen magas bekerülési limittel a vallási pártoktól. Ám itt is bekövetkezett az, amitől tartottak: a legutóbbi, 2002. novemberi választásokon földcsuszamlásszerű győzelmet (abszolút többséget) aratott a parlamenten kívüli, mérsékelt iszlamista Igazság és Haladás Pártja (AKP), élén a népszerű korábbi isztambuli polgármesterrel, Recep Tayyip Erdogannal. Az más kérdés, hogy a félelmek nem igazolódtak be: az azóta eltelt időszakban az új török kormánypárt többet tett országa uniós felzárkóztatásáért, mint bármelyik elődje.

Mint láthatjuk: a parlamenti küszöb soha nem jelent garanciát a nemkívánatos politikai alakulatok kiszűrésére, mindegy, mekkora.

A magyar választójogi törvény azonban - mint ahogy a Centrum kritikája is rámutat - nem csak a választási küszöb miatt szorulhat átalakításra. A parlamenti képviselők számának radikális csökkentésével elvileg mind a négy parlamenti párt egyetért, az elvi egyetértés azonban a választási rendszer teljes átalakításának lehetőségét is magában hordozza. Egyszerre vetődhet fel a parlament létszámának csökkentése, a kopogtatócédulás jelölési rendszer helyett másfajta jelölt-jelölési rendszer meghonosítása, a választói akaratot jobban tükröző arányos választási módszer, valamint az alacsonyabb bekerülési küszöb bevezetése is.

A jelenlegi vegyes választási rendszerünk a választókerületi és a listás választás sajátos ötvözete, amely inkább többségi jegyeket mutat, és az eddigi tapasztalatok szerint a győztes párt győzelmét diadalként prezentálja (ez a kormányzati stabilitás szempontjából jó).

Hogy miért lenne megfelelőbb egy arányos választási rendszer?

A célként kitűzött kisebb (200-250 fős) parlament létrehozása a pártlistás szavazással lenne célszerű, a rendszer így sokkal átláthatóbb lenne a mainál. Azt el kell dönteni, hogy csak országos listára van-e szükség, vagy területi listákra is. Az utóbbiakkal ugyanis az a probléma, hogy ahhoz a megyerendszerhez kötődik, amely fölött eljárt az idő. Az Európai Unióban kistérségekre és régiókra van szükség - a mi, idejétmúlt megyerendszerünkre ráhúzott regionális struktúra azonban már létrehozatala előtt sem felelt meg majdani fejlesztési régió funkciójának, a megyékhez hasonlóan kettévág természetes kistérségeket (pl. Sárrét), azonos adottságú és összetartozó tájegységeket, ráadásul, az Európai Unió a 3-7 millió közötti régiókat támogatja leginkább, ebből kifolyólag Magyarországot három (egy keleti, egy központi és egy nyugati) régióra kellene osztani, ellenkező esetben egy kis régió nem fog tudni versenyezni Szicíliával, Brandenburggal vagy Katalóniával.

Ha a hosszú távú tervezés iránt kevés affinitást mutató, és a demokrácia minősége fölött egyelőre kevés felelősséget érző politikai elit a kisebb létszámú parlament mellett dönt, mégpedig a jelenlegi vegyes választási rendszer mellett, akkor nyilvánvalóan sokkal kevesebb és nagyobb területű egyéni választókerületeket kell létrehozni - ez pedig a helyi érdekek képviseletét kétségessé teheti (ez ma sem igazán hatékony, az egyéni mandátumot szerzett képviselők jellemzően éppen olyan pártkatonaként viselkednek/szavaznak, mint a listáról bekerültek, a választókerületet és annak igényeit pedig gyakran csak púpként viselik; a választópolgárok pedig többnyire pártszimpátia alapján szavaznak, nem az az elsődleges szempontjuk, hogy ki lenne a legalkalmasabb a választókerület érdekeinek a képviseletére - ezt a független képviselőjelöltek esélytelensége is szemlélteti: 1990-ben hat független szerzett egyéni mandátumot, az azóta lezajlott három választáson pedig összesen is csak egy). A kisebb parlament létrehozását tehát a jelenlegi választási rendszer fenntartásával értelmetlennek látom.

A leglogikusabb lépés az arányos választási rendszer bevezetése lenne (a többségi választási rendszerhez nélkülözhetetlen homogén politikai és egyéb kultúrával ugyebár nem dicsekedhetünk). Az arányos választási rendszer kétféle lehet. A legtöbb esetben pártlistás szavazást értenek alatta, de meg kell említeni egy másik módszert, a szavazatátruházót is.

A tisztán pártlistás választási rendszer kritikusai általában azzal érvelnek, hogy a választópolgár nem választhat a képviselőjelöltek között, el kell fogadnia a neki legszimpatikusabb párt valamennyi jelöltjét. Ez azonban csak a zárt listás szavazás esetében igaz (pl. Németország, Izrael). Több országban van mód beleszólni a képviselők személyébe, így az egyes jelöltre leadott voks egyben a pártot is erősíti. Így működik ez Dániában, Olaszországban (itt preferenciális szavazás van) vagy Finnországban (egyáltalán nincs rangsorolt lista, az egyes képviselőjelöltekre lehet szavazni). Érdekes a luxemburgi és a svájci megoldás, ahol létezik az ún. kumulatív szavazat, ami demokratikusabbá teszi a rendszert: mindenki két szavazattal rendelkezik, és akár ugyanarra a jelöltre vagy különböző pártokra is leadhatja őket. Ennek a kisebbségek képviseletének a javítása a legkézzelfoghatóbb eredménye. A többes szavazás utat engedhet a másod- és harmadlagos preferenciáknak, és általában javítja a választási részvételi arányt.

A szavazatátruházó módszer (STV) többmandátumos körzetekben működik, és olyan "pártmentes", arányos képviseleti módszert jelent, ahol a leglényegesebb elem az, hogy a leadott szavazat semmiképpen nem használható olyan jelölt érdekében, akit a választó nem preferál. Országos választásokon csak Írországban és Máltán használják.

Általában elmondható, hogy az arányos rendszer nem szükségszerűen okozója a pártok megsokszorozódásának, hanem elismerése a ténynek, hogy többpártrendszer van (tehát akár csökkenhet is a parlamenti pártok létszáma), a tényleges választói preferenciák kifejezésére mindenesetre alkalmasabb, és a pártok számára is jóval kisebb spekulációs lehetőséget biztosít, mint a vegyes vagy a többségi szisztéma. Az utóbbiaknál jóval enyhébb formában, de ez a módszer is általában a nagyobb pártoknak kedvez - a küszöbbel, vagy a különféle mandátumelosztási technikákkal. Igazságosabb mivoltához azonban nem férhet kétség.

A két nagy párt domináns pozícióját feltehetően nem fenyegetné a választási rendszer esetleges arányosítása, a választási rendszereknek általában csak a nagy társadalmi-politikai rendszerbeli átalakuláskor lehet meghatározó szerepe. Más esetekben az ún. befagyási hipotézis a jellemző: a választási rendszer jóval kevésbé befolyásolja a meglévő pártalakzatot, mint a választói viselkedés kialakult modelljei.

A választási rendszer teljes átalakításához a politikai elit (elsősorban a két nagy párt) konszenzusa szükségeltetik. Ha lesz ilyen, akkor vélhetően a pillanatnyi hatalmi érdekek (kinek melyik szisztéma kedvez: vélhetően az MSZP-nek a listás, a Fidesznek az egyéni választókerületi szavazás) állnak majd az érintettek lépéseinek hátterében, és nem elsősorban a társadalomjobbító szándék. A választási rendszeren ugyanis választások dőlhetnek el a két nagy párt rendkívül kiélezett versenyében.

A kis pártok (beleértve az SZDSZ-t és az MDF-et is) az érdekazonosság folytán, félretéve minden - mégoly megkerülhetetlennek is tűnő - ideológiai vitát, két dolgot tehetnek: 1) kidolgoznak egy átfogó koncepciót a választójogi törvény teljes átalakítására, és azt mint a két nagy párton kívül a rendszerben lévő valamennyi egyéb politikai aktor konszenzusos javaslatát a parlament elé terjesztik; 2) szimplán együttműködnek a jelenlegi rendszer fenntartása mellett a parlamenti bejutási küszöb lejjebb vitelének követelésében.

Amennyiben ezek valamelyike nem következik be (s ebben majdnem biztos vagyok) - mellesleg szomorúnak tartom, hogy a kis pártok nem igazán ismerik fel saját súlyukat és közös felelősségüket a többpárti demokrácia fenntartásában -, úgy elképzelhető, hogy kétpárti parlamentünk lesz. A kétpártrendszer (amely egyébként sem a heterogén politikai kultúránkból, sem a választási rendszerünkből nem következik) várható hatása a rendszer statikussága, a választási részvétel csökkenése, valamint a politikától való tömeges elfordulás és ezt követően új, radikális és/vagy posztmodern pártok megjelenése lehet. Bekövetkezhet, hogy a két nagy párt acsarkodása a felszínen már-már az elviselhetetlenségig fokozódik, miközben a háttérben különböző kompromisszumok, alkuk köttetnek. A közvéleménynek ez esetben a betekintése szűkebb lesz a döntések megszületésének körülményeibe, mintha kis pártok teremtenének nyilvánosságot az írott és íratlan demokratikus szabályok betartásának. Így nagy szerep hárulhat a nyilvánosság megteremtésében az egyik oldal irányában sem lojális, ténylegesen független sajtóra (a többi, korábban független hatalmi ágat a két nagy párt már átpolitizálta, illetve "jó úton" halad ennek megteremtése felé), amelynek erre való érettségében és súlyában kételkedem, önálló hatalmi ággá fejlődésére pedig egyelőre nem sok esélyt látok.

Van egy másik szempont is, amely miatt nem szeretném, ha ez bekövetkezne, s ez a politikát kívülről szemlélő elemző szempontja: a kétpártrendszert statikusságánál fogva nem lesz olyan érdekes elemezni, mint egy bonyolult, számos törésvonal által szabdalt, állandóan mozgásban lévő pártrendszert. Pártrendszerünk máris sokkal unalmasabb, mint számos környező országé. E tekintetben irigylem a cseh vagy lengyel kollégákat.

Kovács Sándor
politológus

A szerző további cikkei

XLIX. évfolyam 28. szám, 2005. július 15.
XLIX. évfolyam 28. szám, 2005. július 15.
XLIX. évfolyam 28. szám, 2005. július 15.
Élet és Irodalom 2024