Egyetlen incifinci hangocskáról

VISSZHANG - XLIX. évfolyam 3. szám, 2005. január 21.

Kemény kritikával illette még régebben Bruck András (Tartoznak az országnak, ÉS, 2004/29.) a két nagy pártot, elsősorban a jobboldal vezető erejét, a Fideszt, az Orbán-kormányt, amely nézete szerint semmit sem tett az ország modernizálása terén, "egyetlen reformot, egy szem árva programot" sem indított be, amitől ez "az ország egy kicsit jobb, élhetőbb hely lesz tíz év múlva". "Hozzá sem nyúlt semmihez", egyetlen dolgot csinált: "az ideológiát és az agymosást kultiválta". Az elmarasztalásból nem marad ki a "A nemzeti büszkeség és összetartozás hajszolásában teljesen kisiklatott, megvakított" Professzorok Batthyány Köre (PBK) sem, amellyel "semmi esély a modern Magyarország megteremtésére". Szerinte az Orbán-kormányzás idején a jobboldalon "egy pisszenés nem hallatszott, egyetlen incifinci hangocska nem akadt, amely megkérdezte volna: mi folyik itt?" Bruck András írásából tudtam meg, hogy számos szabaddemokrata-szimpatizáns, köztük ismert nagy személyiségek: írók, művészek, újságírók, véleményformáló lapok szerkesztői 1998-ban a Fideszre szavaztak. Mivel erről a médiában nem esett szó, arról sem tudhattunk, hogy sokan azon az állásponton voltak "várjuk meg, mit csinálnak Orbánék". Nem túlságosan hízelgő ránk nézve az Élet és Irodalom főszerkesztőjének véleménye sem (Családsegítők, ÉS, 2004/23.), aki szerint a PBK tagjai "két jó szóért, ropiért, pogácsáért megtesznek mindent. Ha kell elbutult... rockzenésszel pózolnak egy dobogón, (...) bizonytalan eredetű Teller-levelet olvasnak föl a Kossuth téren..." Akiknek "az emberszámba vétele általában eltart egészen a választások végéig". Ezután a "Fidesz-vezetés kutyába se veszi őket, és "ekkortól fájdalmas professzori fölpanaszlások hasítják keresztül a széles magyar rónát, s mivel ezek a panaszok a jobboldali sajtóban nem jelenhetnek meg (nyilván összeomlik a jobboldal), előtérbe kerülnek az intoleráns baloldali és liberális lapok, ahol ezek az Orbán-támogató professzorok aztán kedvükre hallathatják hangjukat."

Kemény szavak ezek, és érdemes figyelmet szentelni nekik. Hogy az Orbán-kormány valóban olyan keveset tett volna, mint ahogyan Bruck András állította, remélhetően erre szakértő politikusaik közül valaki érdemben válaszol. Jómagam elsősorban azokra a vádakra próbálok reflektálni, amelyek az úgynevezett jobbközép értelmiséget, többek között a PBK tagjait érték. Egyetlen pontra azonban csak kitérek, mégpedig arra az állításra, amely szerint az Orbán-kormány "nem teremtette meg új egyetemi, akadémiai kutatóközpontok alapjait, hogy a legtehetségesebbeknek és legképzettebbeknek ne kelljen külföldre menniük dolgozni". "Nem invesztált a tudományba, kutatásba, oktatásba, megteremtve egy majdani gazdasági prosperitás lehetőségét." Ez volt ugyanis az a terület, ahol a Fidesz politikusai - nem kevés erőfeszítésünk után - figyelembe vették "pisszenéseinket". Megszüntették az akadémiai kutatók szégyenletes bérlemaradását, egy szintre hozták az akadémiai illetményrendszert az egyetemivel, bevezették a Nemzeti Kutatási Programot, és öt kiválasztott témában elindították a kutatás kiemelt támogatását.

Nem kívánom tagadni, hogy a jobboldalon sokan azt a nézetet vallják: politikusaink megnyilvánulásainak nyilvános elemzése, esetleg még a legenyhébb kritikája is hátrányos számunkra, a baloldal malmára hajtja a vizet. E vélemény egyik vadhajtása volt, amikor egyesek még a választás elvesztése után is sikerről, győzelemről beszéltek. Ez a hozzáállás valószínűleg a pártállami időszakból ered, amikor úgy tanultuk, hogy a párt hibáinak kiteregetése gyengíti erőnket, akadályozza a szocializmus világméretű győzelmét.

Mindezek ellenére igaztalannak és megalázónak tartom, hogy liberális közíróink a konzervatív értelmiséget teljes egészében besorolják a birka módjára meghunyászkodó, a politikusaiknak minden tekintetben lefekvő, vezércikket istenítő, hatalommal járó tisztségek után vágyakozó, elvtelen haszonlesők közé. Amennyiben ugyanis ez lenne jellemző a Professzorok Batthyány Körének tagjaira, akkor annak idején csatlakoztak volna az állampárthoz, ami - tagadhatatlanul - némi(?) előnyt, gyorsabb szakmai előrehaladást jelentett volna számukra, nem beszélve a különböző tisztségek elnyeréséről. Liberális bírálóink egyszerűen képtelenek figyelembe venni, hogy ezen az oldalon is hangoztak el kritikai észrevételek. E sorok írója, aki a polgári oldal sikere érdekében a Nemzeti Kör és a PBK tagjai közül valószínű, hogy a legtöbb publicisztikát közölte, és volt bátorsága a Kossuth téren is elmondani: "milyen országot akarunk, milyen országról álmodozunk", egyáltalán nem tartózkodott a kritikai észrevételek nyilvános közlésétől sem. Sajátságosnak tartom, hogy amikor a baloldali, liberális értelmiségiek kifogásolják, hogy észrevételeiket a politikusok nem veszik figyelembe, azt tántorítatlanságuk, kiválóságuk bizonyítékaként tekintik, ugyanakkor, amikor ezt mi, konzervatív értelmiségiek tesszük szóvá, akkor ezt panaszkodásként, "pogácsáért" ácsingózásként állítják be.

A teljesség kedvéért rá kell mutatnom a Nemzeti Körnek Orbán Viktorhoz írott, meglehetősen nagy visszhangot kiváltó és a sajtóban kiszivárgott levelére is, amely - többek között - a jobboldali média egyes sajtómunkásainak általunk hibásnak tartott, és a polgári oldal szempontjából ártalmasnak minősített hangvételére hívta fel a figyelmet. Ezt követte a Jávor Béla által e témában indított vita a Heti Válasz hasábjain. Mindkettő, utórezgéseivel együtt, kiváltotta a militánsok haragját, visszavágását és néhányunk kizárását az egyetlen jobboldali napilap szerzői közül.

Tagadhatatlan: a 2002-es választás és a keményebb hangot megütő újságírók fokozatos térnyerése után gyakorlatilag megszűnt annak a lehetősége, hogy a valamiféle "láthatatlan központ" véleményétől esetleg eltérő nézetet az egyetlen polgári napilapban kifejthessünk. Odajutottunk, hogy ha bárki is ellentmond a jobboldali sajtóhatalmasságoknak, elveszítheti állását (lásd Hír TV), vagy kizárják a lap szerzői közül, esetleg éppen azok, akik korábban semmit vagy összehasonlíthatatlanul kevesebbet tettek a választók meggyőződéséért. Ha az ember ennek ellenére se adja föl, és szükségét érzi, hogy gondolatait, észrevételeit eljuttassa az olvasókhoz, valóban kénytelen a baloldali lapok toleranciáját, nyitottságát, közlési készségét elfogadni. Ekkor azonban megkapja a magáét a nagy "igazságosztótól": egy gyékényen árul a baloldallal, az ő érdekeit szolgálja, szuperkollaboráns, nem beszélve az ellehetetlenítése érdekében bevetett valótlanságok terjesztéséről. A baloldali lapok a keményebb, kritikus hangvételű publicisztikákat természetesen könnyebben elfogadják, az ő profiljukba azonban nyilvánvalóan nem tartozik bele az ellenzék politizálásának jobbítási szándéka, nagyobb elfogadottságának, sikerének elősegítése. Mindez odavezethet, hogy Bruck András nemsokára joggal állíthatja, hogy a jobboldalon "egy pisszenés nem hallatszott, egyetlen incifinci hangocska nem akadt, amely megkérdezte volna: mi folyik itt?"

Solymosi Frigyes
a szerző tagja a Nemzeti Körnek
és a Professzorok Batthyány Körének

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 1. szám, 2018. január 5.
LXI. évfolyam, 46. szám, 2017. november 17.
LXI. évfolyam, 39. szám, 2017. szeptember 29.
Élet és Irodalom 2024