Összeesküvés-elmélet

VISSZHANG - XLIX. évfolyam 1. szám, 2005. január 7.

Vásárhelyi Mária terjedelmes írásában (Temetetlen halott - eltemetett igazság, ÉS, 2004/51-52.) egy valótlan állításon alapuló prekoncepcióból indul ki, s a filmet, amennyire ez írásából kiderül, kizárólag ebből a szempontból fogadta be, így a film, amiről ír, nem Mészáros Márta filmje, hanem a szerző sajátos összeesküvés-elméletének a terméke. Már a cikk elején leszögezi, hogy a film "...egy hosszú ideje folyó, minden elemében tudatosan végiggondolt hamismítosz-teremtés újabb állomása", mi több, "politikai koncepció" szerinti hamisítás. Miután számon kér olyan eseményeket, amelyek nem voltak a film témái, kiragad vélt motívumokat, s eltekint mindattól, ami benne van ugyan a filmben, de az ő teóriáját nem támasztja alá. Az így nyert önkényes értelmezést egy végső leleplező állítással igazolja, miszerint a produkció a jobboldali kormánytól kapott kiemelt támogatást, nem is csoda tehát, ha a Fidesz-kormány ideológusai vezették tollunkat, illetve a kamerát. Ennek a prekoncepciónak semmiféle alapja nincs, rágalom, amelynek ez a magabiztos, tényszerű közlése nehezen menthető.

Bármennyire is felfoghatatlan Vásárhelyi Mária számára, létezik olyan alkotói attitűd, amelyik nem hajlandó elhelyezni témáját az aktuálpolitika kicsinyes és fojtogató koordinátarendszerében, arról tudomást sem vesz. Ezt a végig anyagi gondokkal küzdő, alulfinanszírozott és csak koprodukciós partnerek segítségével megvalósuló produkciót szabad alkotókként hoztuk létre. Olyan filmet akartunk készíteni Nagy Imréről a XXI. század elején, majd ötven évvel az események után, amely képes megszólítani a különösebb történelmi előképzettséggel nem rendelkező hazai és külföldi moziba járók tömegeit. Török Ferenc kultfilmjében, a Moszkva térben azt kérdezi a főhős: "Ki a pöcs az a Nagy Imre?" Ez nem csupán egy poén, hanem pontos látlelet arról, hogy a mai fiatalok, de már a szüleik korosztálya sem tud szinte semmit 56-ról, Nagy Imréről, ismereteik elképesztően hiányosak és hézagosak. Amikor elkezdtünk gondolkodni a filmről, tudomásul vettük, hogy a várható magyar, lengyel, szlovák néző milyen előismerettel ül majd be a moziba. Amikor tehát Vásárhelyi Mária azt írja: "...képtelennek tartom a "művészi koncepciót", hogy Nagy Imrén és családján kívül mindenki más csupán költött alak... hogyan is lehetne költött alak a további hét vádlott, ha mindenki pontosan tudja, hogy kik voltak ők." Ez óriási tévedés, illetve nyilvánvaló, hogy a szerző a "mindenki" általános névmással az érintettek, beavatottak, a történészek és az átlagosnál jobban érdeklődők szűkebb körét jelöli, mi viszont a multiplexek törzsközönségének, elsősorban a fiataloknak próbáltunk elmondani egy történetet, és bármilyen szomorú, nekik fogalmuk sincs arról, "kik voltak ők". A perben szereplő hét vádlott hét tragikus sors, hét dráma, egyik sem elintézhető rövid epizódjelenetekben, de egy kétórás játékfilm, amelynek főhőse Nagy Imre, nem tud feldolgozni ennyi történetet. Ugyanakkor szemelgetni sem kívántunk, kiemelni két-három szereplőt a hétből, hogy dramaturgiailag még kezelhető legyen a történet. Ez a tudatos meggondolás áll annak a döntésnek a hátterében, amit a szerző képtelennek tart. Mi viszont ezt láttuk az egyedüli járható útnak. A film nem vállalhatta fel a Nagy Imre-csoport emberi drámáinak, küzdelmeinek, szenvedéseinek a bemutatását, ahogy nem vállalta fel a forradalom hiteles történetének elmondását, Nagy Imre élettörténetének életrajzi értelemben vett ismertetését, a párttörténet bonyolult összefüggései, Nagy Imre és munkatársai nézeteinek, vitáinak és kapcsolatuknak bemutatását. Ez a film arra vállalkozott, hogy elbeszélje Nagy Imre utolsó két évét, azt a küzdelmet, amelyet folytatott a börtönben, halálát és halálon túli hányattatását, miközben odakint Kádár megszilárdítja hatalmát, s a társadalom hihetetlen gyorsasággal felejt. Ha úgy tetszik, a Kádár-korszaknak erre az eredendő bűnére helyeztük a hangsúlyt.

Az írás, amely hol egy filmkritika, hol a megfellebbezhetetlen történelmi igazságtétel igényével lép fel, lényegében két súlyos vádat fogalmaz meg. Az egyik: a film úgy próbál hamis Nagy Imre-mítoszt építeni, hogy körülötte mindenkit sárba tapos. Ezzel szemben az alkotók mély tisztelettel gondolnak a per áldozataira. Ezért került be a filmbe Nagy Imrének azt a mondata, amikor hangsúlyosan kijelenti: "Ezek mind derék, becsületes emberek", ezt szolgálta a színészválasztás, fajsúlyos, népszerű színészek kiválasztása a többi vádlott szerepére, kínlódásuk megmutatása a tárgyaláson. Amikor Vásárhelyi szóvá teszi, hogy a filmben utalás sincs Szilágyi József sorsára, nem vette észre, hogy éppenséggel van: a repülőn a csuklyával letakart arcú férfiak közül az egyik "fasiszta pribékek" felkiáltással nekiesik az egyik ávósnak. Ő az, akinek haláláról Nagy Imre a börtönorvostól értesül, aki a tárgyaláson már nincs is jelen. Az alkotók meggyőződése, hogy Nagy Imre munkatársai kiváló emberek voltak, akik életben akartak maradni. Ez a normális emberi viselkedés. De volt, aki másként döntött: Nagy Imre, Maléter, Szilágyi. Ennek a filmnek a főhőse Nagy Imre.

A szerző azt is felrója, hogy a didaktikus ábrázolás érdekében a tanúkat is mind sárba tapossa a film, noha volt, aki bátran viselkedett, pl. Tánczos Gábor, a Petőfi-kör titkára. A tárgyalási jelenetben két tanú tesz vallomást, az egyikük lelkesen vádol, a másik - maga is cellából felhozott rab, keze megbilincselve - kiáll Nagy Imre mellett, nem hajlandó a bíró által ráosztott szerepet eljátszani, s épp a Petőfi-körről beszél. Ha a szerzőt nem vakítja el saját prekoncepciója, észrevette volna ezt a jelenetet, és nem kéri a filmen számon éppen a bátran viselkedő Tánczos Gábort.

A másik súlyos vád, hogy hamis mítoszt teremtettünk Nagy Imre köré, azt a gyalázatot is elkövetve, hogy megváltoztattuk az utolsó szó jogán elmondott beszédét. Vásárhelyi Mária fontosnak tartja idézni cikkében, gondolom a deheroizálás jegyében, a következő jelentést Nagy Imréről: "A fogdában elég gyakran, a kihallgatáson pedig minden alkalommal sírt." A filmben is sír, kiborul Nagy Imre a kihallgatás első szakaszában, ugyanis ez a börtönjelentés csupán arra a periódusra, a kihallgatás első szakaszára vonatkozott. Magatartása azonban a későbbiekben gyökeresen megváltozott. Miután hosszú ideig megtagadja a válaszadást, lassan kialakítja a stratégiáját, szinte átveszi a kihallgatás menetének irányítását, s ezt a magatartást megőrzi a tárgyalás utolsó pillanatáig. A film középpontjában éppen ez a megrendítő folyamat áll: hogyan jut el Nagy Imre egy poloskás magánzárkában a kétségbeesett depressziótól odáig, hogy, amiként Vásárhelyi más céllal ugyan, de helyesen fogalmaz: "érzelmileg és intellektuálisan is érinthetetlenné váljon." Adalék még Vásárhelyi által fekete-fehérnek titulált, heroizáló ábrázoláshoz: a film egyik fontos jelentében a Kulka János által megformált elvtársának ismeri be gyötrődve Nagy Imre, hogy "szörnyű hibákat követtünk el". Ez a felismerése az egyik kulcsmotívum egész későbbi magatartásának megértéséhez.

Végül az utolsó szó... A filmben szinte minden szöveget megváltoztattunk, kezdve a parlamenti beszédtől, a kihallgatásokon, a tárgyalás során elhangzottakon át egészen az utolsó szó jogán elmondott beszédig. Az a speciális mozgalmi szóhasználat ugyanis, ami a kor anyanyelve volt, a mai fiatalok számára befogadhatatlan, elidegenítő, gyakran nevetséges, sokszor egyenesen érthetetlen, magyarázatot vagy lábjegyzetet igényel. Ilyennek ítéltük a "nemzetközi munkásosztály" szófordulatot is. Ugyanakkor a film főhőse egy kommunista, aki nem eszméit tagadja meg, hanem azzal szakít, amit gyakorlati megvalósítói csináltak az eszme nevében, sokáig az ő aktív részvételével (lásd: "szörnyű hibák"). És azt a pillanatot helyezi a középpontba, amikor ő erre tovább nem hajlandó, és a következményeket következetesen vállalja a halálig.

Én legalább annyira elfogult vagyok a filmmel kapcsolatban, mint Vásárhelyi Mária, tehát mindezt nem a film esztétikai értelemben vett védelmében, hanem a becsületünk védelmében írtam le.

Pataki Éva
forgatókönyvíró

*

Cseles műfaji meghatározást választottak a Temetetlen halott című film alkotói művük számára. A "dokumentarista játékfilm" ebben az esetben igazi kétfenekű dob. Amikor a történelmi hitelességet kérjük számon a filmen, akkor az alkotók a művészi szabadságra hivatkoznak, amikor pedig a film üzenetére kérdezünk, akkor "mindannyiunk közös történelmét" emlegetik.

Készíthettek volna filmet egy fiktív személyről, aki a XX. század viharaiban mutat példát hazaszeretetből, hősiességből, mártíromságból, és akkor senki nem kérné számon Nagy Imre és vádlott-társainak sorsát a művön, ők azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy filmjük Nagy Imréről szóljon. Ám ha így döntöttek, akkor azt is tudomásul kellett volna venniük, hogy az alkotói szabadságnak korlátokat szab a szikár valóság.

A filmen végighúzódó realista szálat nem pusztán a műfaji meghatározás, a főszereplő és családjának saját nevén történő szerepeltetése, valamint számos, a valóságban megtörtént momentum játékfilmes rekonstruálása, hanem az újra és újra bevágott dokumentumfilm-részletek is erősítik. Nyilván nehéz feladat a valóság és a képzelet ily módon történő keveredéséből egy művészileg és történetileg is hiteles mű létrehozása, az azonban biztosan nem járható út, hogy egy valóságosan is létezett embert, illetve egy valóságos történetet próbálunk saját művészi mondanivalónkhoz igazítani, bemutatjuk azt, ami a fikciót erősíti, és eltagadjuk vagy megmásítjuk azt, ami nem illeszthető a művészi elképzelésbe. A valóság és a fikció ilyenfajta keveredésében ugyanis elkerülhetetlenül a valóságos elemek lesznek az erősebbek, és a művészi szándékot is hiteltelenítik.

Lehet filmet csinálni valakiről, aki kommunista volt, ám csalódott az eszmében, és szociáldemokratává lett, aki lámpásként mutatta az elnyomásból kivezető utat népének, aki magányos hősként sziklaszilárdan küzdött igazáért, miközben mindenki elárulta és magára hagyta, csakhogy ezt az embert nem Nagy Imrének hívják, és az ő személyének és történetének hitelesítéséhez nem lehet felhasználni olyan dokumentumokat, amelyek Nagy Imre életének és cselekedeteinek dokumentumai. És lehet filmet készíteni Nagy Imréről. Arról az emberről, aki 1956 októberében Magyarország miniszterelnöke volt, aki a magyar forradalom legendás vezéralakja lett, aki becsületesen és bátran állt bírái elé, ám aki bár csalódott a megvalósult szocializmusban, élete végig kommunista maradt, aki sokszor bizonytalan volt és túl sokáig hezitált, akit gyakran társai "húztak, rángattak taszajgattak előre a forradalomig és tovább"1, aki a fogság rettenetes hónapjai alatt sokszor volt elkeseredett és reményvesztett, de soha nem árulta el a forradalom ügyét és akihez társainak többsége halála után is hű maradt. Ez a film is lehetne több mint dokumentált élettörténet, hiszen a művészet eszközei az instrumentalizált és idealizált hőst esendő és mégis tiszteletre méltó emberré nemesíthetnék. Csakhogy a Temetetlen halott alkotói láthatóan saját maguk számára sem tisztázták megnyugtatóan, hogy valójában ki is volt Nagy Imre, és miről szól a történet, amelyet el akarnak mondani. Ezt bizonyítja, hogy maga a mű, a rendező nyilatkozatai és a most nekem írott válaszlevelek hemzsegnek a belső ellentmondásoktól. Az alkotók leveleikben ugyanis alapvetően nem velem, hanem saját alkotásukkal vitatkoznak. Hiszen az egyáltalán nem mindegy, hogy valaki a "sztálini, hruscsovi diktatúrától fordult el" vagy a kommunista eszmétől, hogy kommunista volt vagy szociáldemokrata. És ennek eldöntése nem tartozhat az alkotói szabadság körébe, kiváltképp akkor nem, ha maga Nagy Imre ragaszkodott az utolsó percig kommunista meggyőződéséhez. Úgy pedig végképp nem, hogy láthatóan még maguk az alkotók sem értenek egyet abban, hogy valójában kommunistaként halt-e meg Nagy Imre. És nem elfogadható hivatkozás, mely szerint a közérthetőség kedvéért hamisították meg Nagy Imre utolsó mondatait. Kiváltképp, ha nemcsak kihagynak, hanem hozzá is írnak az utolsó szó jogán elmondott szöveghez. Mégpedig egy olyan mondatot, amely egyértelművé teszi, hogy miért maradt ki a másik mondat. A magyarázat, mely szerint a "nemzetközi munkásosztály" szófordulat azért maradt ki, mert a mai fiatalok számára "befogadhatatlan, elidegenítő és nevetséges", árulkodó és lesújtó. Ugyanis ebben az esetben éppen arra szolgálhatna a művészet, hogy ezt a világot, ezeket az embereket és szavaikat befogadhatóvá, emberivé és átélhetővé tegye. Hiszen nem gondolhatják komolyan az alkotók, hogy Nagy Imre számára nem volt kardinális kérdés és nem gondolta végig ezerszer, hogy kitől is kérhetne feloldozást az ellene emelt vádak alól.

És nem válhat a művészi szabadság áldozatává a Nagy Imre-per összes többi vádlottja, csak azért, mert a rendezői koncepció szerint Nagy Imre magányos hős volt. Az nem megy, hogy miközben most a levélben "mély tisztelettel gondolnak az alkotók a per áldozataira", akik "mind kiváló emberek voltak", a filmből és Mészáros Márta nyilatkozataiból egyértelműen az derül ki, hogy ezek a kiváló emberek mind elárulták, magára hagyták Nagy Imrét. Valakik vagy kiváló emberek, vagy árulók - a kettő együtt nem megy. Mint ahogy a valóság teljesen téves interpretációjának vélem azt a divatos és dramatikai szempontból feltétlenül hatásos állítást is, mely szerint "Nagy Imre nem kért kegyelmet. Felakasztották!", hiszen nyilvánvaló, hogy Nagy Imre sorsa nem azon múlt, hogy kegyelmet kért-e, mint ahogy egy koncepciós perben egyetlen vádlott sorsa sem a tárgyaláson dől el, és az egész bírósági ceremónia csak ócska díszletként szolgál, az előre meghozott ítéletek instrumentalizálásához.

Én pedig nem a saját történetemet kérem számon az alkotókon, hanem hogy a rendező szavaival éljek, azt, amivel a film hitegeti a gyanútlan nézőt, a "mi közös történetünket". Mint ahogy eszem ágában sincs Mészáros Mártát "kioktatni, hogy mi a szenvedés". Ismerem gyermekkorának történetét, és éppen ezért okozott számomra különösen nagy csalódást a film. Hiszen ha valaki, ő valóban pontosan tudja, mi a fájdalom, a szenvedés a kitaszítottság és a magány. Ami pedig az én "fanatikus gondolkodásmódomat" illeti - nos egyrészt nem gondolnám, hogy az igazság következetes számonkérése fanatizmus volna, másrészt azonban elismerem, hogy van valami, amiben fanatikus vagyok; utálom a hazugságot. Utálom, mert úgy gondolom, hogy a XX. század összes borzalma a nagy történelmi hazugságokban gyökerezett.

Ami pedig a film "pártszempontú" megközelítését illeti, soha nem gondoltam, hogy Mészáros Mártát a "Fidesz irányítja". Csak azt gondolom, hogy az a Nagy Imre- és 56-kép, amelyet a forgatókönyv előrevetített, történetesen éppen egybeesett azzal, amilyennek a hazai jobboldal szeretné hazudni 56-ot. Olyannak, amely valójában a pesti srácok forradalma volt, amelynek letagadhatatlan vezetője, Nagy Imre valójában nem is volt kommunista, és amelyben a Nagy Imrét körülvevő reformkommunisták mind árulók voltak, akik cserbenhagyták a kommunisták közé tévedt vezért. Mert nálunk a jobboldali retorikában a baloldal és a tisztesség, hősiesség egymást kizáró fogalmak; valaki vagy baloldali, vagy hős, a kettő együtt semmiképpen. Ami pedig a kiemelt támogatást illeti, ezzel a Fidesz-kormány politikai államtitkára dicsekedett többször nyilvános fórumokon, pl.: a Népszabadságban ("Mészáros Márta két filmjéhez is kapott támogatást")2 és a Nap-keltében. De még csak azt sem gondolom, hogy a filmben kifejtett koncepció az alkotóké volna. Ez a mártír miniszterelnök lányának verziója, amelyet minden rendelkezésére álló eszközzel próbál megerősíteni. Mészáros Mártáék - úgy vélem - akkor tévedtek el, amikor erre az egyetlen elbeszélő forrásra hagyatkozva bontották ki a történetet. Ismereteim szerint senki mással nem beszéltek sem a Snagovba hurcolt felnőttek, sem pedig a Nagy Imre-kör még ma is élő ismerői közül, jóllehet a többféle forrás és látószög bár lényegesen elmélyültebb munkát, ám nyilvánvalóan sokkal hitelesebb történetet és Nagy Imre-képet eredményezett volna. Így viszont akarva-akaratlan lettek a két oldalról épített hamismítosz-teremtés részesei. S bár a válaszlevelekből úgy tűnik, mintha az általam leírtak mind kizárólag az én személyes problémáim, illetve frusztrációim lennének (Mészáros Márta még terápiás javaslattal is előáll), úgy látom, nem vagyok egyedül kritikámmal. Hasonló kifogásokat fogalmaztak meg a per másik három érintettjének hozzátartozói, Nagy Imre unokája és Jánosi Ferenc lánya, valamint Donáth Ferenc fia. Emellett a vádlottak hozzátartozói egy levelet kívánnak elhelyezni az Országos Széchényi Könyvtár dokumentumtárában, amelyben rögzítik, hogy mely pontokon látják a valóság meghamisításának a filmet. És túllépve az érintettek érzékenységén, úgy tűnik, komoly fenntartásokkal viseltetnek a film iránt a korszakkal és az eseményekkel foglakozó történészek is. Rainer M. János, Nagy Imre legavatottabb kutatója, a História című folyóirat decemberi számában3 az általam leírtakkal nagyon sok ponton egyező észrevételeket tesz a filmmel kapcsolatban, a különbség mindössze annyi, hogy ő nálam lényegesen tágabban értelmezi az alkotói szabadság fogalmát. Révész Sándor pedig, aki Gimes Miklósról írt nagyszerű életrajzi regényt, a Beszélő decemberi számában4 fogalmazza meg rendkívül éles kritikáját a film hitelességével kapcsolatban. Mindezek fényében pedig azt a korántsem megnyugtató következtetést vonhatom le, hogy ez a film csak azok számára lehet hiteles történet, akik nem ismerik a valóban hiteles történetet.

Vásárhelyi Mária

1 Révész Sándor: Se lú, se szobor. Beszélő, 2004. december

2 Várhegyi Attila a döntés hátteréről. Népszabadság, 2001. május 26.

3 Rainer M. János: Nagy Imre utolsó szavai. História, 2004. 10.

4 Révész Sándor: Se lú, se szobor. Beszélő, 2004. december

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 34. szám, 2022. augusztus 26.
Élet és Irodalom 2023