Magyar járvány?

A "hazahoztuk a katonákat" kifejezés lehet, hogy jól hangzik fideszes berkekben és kevésbé jól kormánypárti körökben és szimpatizánsok között (mint azt többek között Kovács Zoltán Magyar zárvány [ÉS, 2004/47.] című élvezetes, de alapjában véve, véleményem szerint téves megközelítésű írása is mutatja), ahol a három hónapos meghosszabbítás elutasítása miatti sértettség dúl, de a lényeghez ennek vajmi kevés köze van. Érdemes itt rögtön megjegyezni, hogy miközben szocialista és liberális fórumokon az ellenzék elutasító szavazata miatti dohogás és Magyarország nemzetközi megítélése miatti aggodalom a domináns hang, európai kommentárok, köztük a Le Monde november 9-i cikke nem a meghosszabbítás, hanem a márciusi hazahozatal tényére helyezte a hangsúlyt, úgy értékelve Gyurcsány miniszterelnök bejelentését, mint egy új korszak kezdetét, amelyben az ifjabb generáció szakít az exkommunisták külpolitikai irányával, amely Amerika vazallusává tenné az országot.

Mert erről van itt szó. Hogy katonáink önkéntesen vannak-e Irakban (még szép), és van-e kedvük hazajönni, e szempontból teljesen érdektelen. Hogy az Irakba küldött kontingens nem besorozott katonákból áll, és így hamis volna az az állítás, hogy a kormány csak úgy elküldte a "mi fiainkat" idegen érdekekért meghalni, nem változtat a tényen, hogy a csapatok küldésével (valamint a "nyolcak" szerencsétlen levelének aláírásával) Magyarország cinkossá vált az Egyesült Államok (pontosabban George W. Bush) hazugságon alapuló rablóháborújában. Mert egy háború lehet igazságos vagy igazságtalan, akkor is, ha Lenin (is) meghúzta ezt a különbséget (nem áll vele egyedül ugyan, az igazságos háború elméletének jelentős irodalma van, legutóbb Michael Walzernek jelent meg könyve e témában [Arguing About War, Yale University Press, 2004; ismertetése pl. a New York Review of Books 2004. november 18-i számában Garry Wills tollából]).

Bush háborúját a legjobb akarattal is nehéz "igazságos háborúnak" minősíteni (Kovács Zoltán sem nevezi annak), ha másért nem, hát azért, mert több oka volt már, mint szitán a lyuk. Számtalan "igazolását" nem érdemes újra elsorolni: azóta számos bizonyíték látott napvilágot, nem csupán ezek hamis voltára, de arra is, hogy a Bush-adminisztráció 2001. szeptember 11-ének tragikus eseményeit is Irak mielőbbi megtámadásának igazolására akarta felhasználni (vö. Bob Woodward, Plan of Attack, Simon & Schuster, 2004).

Hogy Magyarország pontosan mit keres egy, sem az ENSZ, sem a NATO által nem szentesített elektív hadműveletben, az a mai napig rejtély (bár egyre inkább úgy tűnik, munkahelyteremtés volt a célja, mivel a maradás legfőbb érveként egyre gyakrabban halljuk, hogy a katonáknak hazajönni semmi kedvük, mivel arra vannak kiképezve, hogy harcoljanak, és mindemellett remekül is keresnek. A hazai munkanélküliség elleni küzdelem azonban egy ekkora horderejű döntés indokául kissé sovány legitimációnak látszik.) A magyar részvétel mellett eredetileg két érv szólt (és rengeteg ellene, beleértve a nagyszerű alkalmat a hallgatásra, amit sajnálatos módon elmulasztottunk [(c) Jacques Chirac]).

Az első, az Orbán-kormány alatt megromlott magyar-amerikai kapcsolatok javítása, bár hasznos lépés is lehetne, távol áll az "értékelvű" politizálástól (és kérdéses, hogy érdemes volt-e emiatt kockáztatni a magyar-francia viszonyt friss EU-tagságunk egyik első lépéseként). A második, az elnyomott iraki nép felszabadítása Szaddám Huszein diktatúrája alól kétségkívül vonzó küldetés volt a liberális értelmiségnek, még akkor is, ha óriási naivitás (vagy szándékolt vakság) kellett ahhoz, hogy az ilyen irányú amerikai propagandát bárki is komolyan vegye. Miközben érthető a kelet-európai szolidaritás igénye egy diktátor alatt sínylődő nép irányába, különösen annak fényében, hogy "nekünk nem segített senki", mégiscsak illenék elgondolkodni azon, vajon tényleg kívánja-e a kérdéses nép a szolidaritásnak ezt a fajta megnyilvánulását, beleértve azokat a borzalmakat, amelyeket egy háború óhatatlanul előidéz (nem kívánja, ahogyan arról tanúskodott nem csupán az elmaradt virágeső, de az azóta kibontakozott ellenállás is: az idegen megszálló elleni gyűlölet erősebb a demokrácia iránti vágynál, ahogyan ezt mi is megtanulhattuk volna itt, Európa kevésbé szerencsés felén). De még ha el is fogadjuk az eredeti jó szándékot, a hadműveletek megkezdése óta napvilágra került tények (Abu Gharib, hogy csak a jéghegy csúcsát említsük), el kellett volna hogy gondolkodtassák politikusainkat és az intellektuális elitet, amely e kérdésben egyáltalán nincs egy hullámhosszon amerikai társaival.

Kovács Zoltán és a hasonló írások szerzői két érvet hoznak fel az Irakban maradás mellett (illetve azt alátámasztandó, hogy az Irakból való kivonulás szerencsétlen döntés). Az első, legtöbbet hangoztatott vélemény az, hogy a döntés nem más, mint a magyar belpolitikai állapotok nemzetközi viszonyokra való lefordítása, ahol a Fidesz hosszabbítás elleni szavazata csupán felkészülés a 2006-os választásokra, a közvélemény-kutatások szerinti politizálás. Lehetséges, sőt valószínű. De a kritikus és szuverén gondolkodás egyik alapfeltétele, hogy két, egymásnak látszólag ellentmondó tényt össze tudjunk egyeztetni: a Fideszt nem szeretjük, és a Fidesznek igaza van Irakot illetően (akkor is, ha motivációi gyanúsak). Másképp fogalmazva: valami attól nem lesz kevésbé igaz, mert a Fidesz mondja, és helytelen volna éppen a Fidesznek abba a hibájába esni, hogy csak azért sem értünk egyet egy amúgy ésszerű állásponttal, mert a Fidesz támogatja. E sorok írója számára nagy megkönnyebbülés volt az iraki bevonulás előtti vitákat Kanadában megélni, ahol a háborúellenes nézeteivel az ember nem került egy platformra amúgy ellenszenves politikai erőkkel, különösen mivel tudni lehetett, hogy ha Orbán Viktor még mindig miniszterelnök volna, ő sem viselkedett volna másképpen, mint utódja, és küldött volna csapatokat Irakba - ha ezt hívei a jobboldalon nem is képesek belátni. (Ebben az egyben igaza van Kovács Zoltánnak, bár azt nem tudom, ki szavazott volna inkább a Fideszre, ha Bush hajlandó lett volna találkozni Orbánnal a választási kampány alatt: a baloldali szavazónak Bush mégsem lehet szimpatikus, a jobboldal nagy része pedig lelkesen utálja Amerikát anélkül, hogy felismerné, hogy sokkal több hasonlóság fűzi Amerikához, mint a keleti és nyugati parti kisebbséghez húzó baloldalt.) Az viszont nem törvényszerű, hogy e parlamenti "nem" szavazat voksokat is hozzon a konyhára: kevesen szavaznak külpolitikai alapon.

A második érv, hogy bármit is gondolunk az iraki háborúról, most nem lehet kivonulni és az országot jelenlegi kaotikus állapotában hagyni. Morálisan ennek az érvnek van némi súlya, bár azt nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy a 300 magyar katonán fog múlni az iraki rendezés sorsa. A baj ezzel az érveléssel az, hogy Magyarország részvétele által megszálló országgá válik Irakban: a kijelentés, hogy az amerikai (és szövetséges) csapatok csupán az iraki kormány kérésére ideiglenesen állomásoznak egy amúgy "szuverén" ország területén, és csak addig, ameddig az említett kormány erre igényt tart, meg kellene hogy kondítsa a vészharangot liberális fejekben. A kérdés nem az, hogy márciusig maradunk-e: ez az időpont éppolyan önkényes, mint a december 31.: naivitás azt képzelni, hogy a januári választások (ha egyáltalán lesznek), bármit meg fognak oldani, különösen a polgárháború vagy terrorizmus területén. Az iraki háború Amerika háborúja, egy olyan adminisztrációé, amelynek törekvései nem sokban különböznek a boldogult emlékű Szovjetunióétól. Ebben a háborúban nekünk semmi keresnivalónk, és minél hamarabb magunk mögött hagyjuk, annál jobb, ellenállva a "magyar járványnak", amely arra késztet, hogy utolsó csatlósként támogassunk arra nem méltó, rossz ügyeket, vagy aszerint alakítsuk álláspontunkat, hogy mit (nem) mond a politikai ellenfél.

Kiss Csilla