Adalékok egy legendához

Sírhatott-e saját versei hallatán a költo?

Irodalomtörténészt sakkban tartó sokként hathat egy glossza, amelynek írója jó elore jelzi: vigyázat, a címzettet levadászhatják, mint oroszlánt. [Ld: (se): Köszöni J. A. ÉS, 2004/44.]

A Magyar Rádió egyik irodalmi musorában arról kérdezgettek, miként ápolja majd a József Attila Társaság a névadó születésének közelgo centenáriumán az oly gyakran félreértett és félremagyarázott költo kultuszát.

Amikor versei ideális eloadásmódjáról esett szó, elmeséltem egy jellemzonek és hihetonek tartható anekdotát, melyet nemrégiben egy Újpesten élo, nyugdíjas orvostól hallottam. A doktor szülei a harmincas évek elején állítólag fültanúi voltak egy produkciónak, amikor Major Tamás az Újpesti Munkásotthonban - állításom szerint "deklamáló" stílusban - tolmácsolta József Attila verseit, s a nagyterem résnyire nyílt ajtaja mögött a költo keservesen sírva hallgatta a szavalatot.

A rádiómusor egyik hallgatója, levélnek álcázott glosszában - belsoleg totálisan azonosulva a költovel, ad absurdum: József Attila reinkarnációjaként - kétségbe vonta a történet hitelét.

Mivel egy irodalmárt az is minosít, mit tart továbbadhatónak a - beismerem: zavaróan kaotikus - legendáriumból, örömmel tölt el a lehetoség, hogy a történetet valószínusíto tényekre, adalékokra fölhívhatom a figyelmet.

Major Tamás öt évvel volt fiatalabb József Attilánál; Újpesten született, 1930-ban végzett a Színiakadémián, korán csatlakozott a munkásmozgalomhoz, és számtalan kulturális rendezvényen lépett föl a költo verseivel. Az Újpesti Munkásotthonban a harmincas évek elején mindketten többször járhattak: József Attila rákospalotai-újpesti mozgalmi kötodése közismert (szemináriumokat vezetett Budapest mai XV. és IV. kerületében), a baloldali elkötelezettségu Major pedig vélhetoleg nemcsak gyermekkori nosztalgiából tért vissza gyakran szülohelyére. Önálló produkcióival és munkás-szavalókórusok betanítójaként a költo élettársa, Szántó Judit is gondoskodott párja verseinek népszerusítésérol.

Igaz, József Attila költészete csak a szárszói tragédia után váltott ki országos érdeklodést, de már a huszonéves költot oszinte rajongók ünnepelték. Vas István Nehéz szerelem címu önéletrajzi regényében (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1983) a harmincas évek irodalmi élményei után nyomozva, József Attila "nem szélesköru, de beható és közvetlen" közönségsikerérol is beszámolt. "Józsefvárosi és újpesti fiatal munkások, fiúk és lányok a mozgalomban és lipótvárosi garszonlakásokban kívülrol tudták és önfeledten - nem szavalták - mormolták a verseit, kipirult arccal és majdnem-könnyes szemmel, nem hederítve a Társadalmi Szemle, sem a Nyugat kritikáira, és nemcsak a mozgalmiakat, hanem a késobbieket, a lélekelemzoket és a sötét fájdalomtól terheseket is. Az a fajta hatás volt ez, amit Babits bizonyosan megirigyelt volna, ha tud róla, mert hiszen költofejedelmi magaslatáról titokban éppen a 'szív küldi szívnek' sikerre vágyakozott..."

Szántó Judit visszaemlékezésében (Argumentum, Bp. 1997) a következo bejegyzés olvasható, 1934. februárra datálva: "Amikor szavaltam és egyszer valaki Attilának azt találta mondani, hogy szebben szavalok, mint o, Attila arra kért, hogy ne szavaljak többet. Megtettem."

Ez a nem éppen irodalmi stílusban fölidézett epizód - akárcsak Szántó Judit egyéb kijelentései, amelyekkel József Attila rivalizálási hajlamát, egyszersmind saját alárendelodési készségét kívánta utólag szemléltetni (például hogy ugyanaz a költo, aki meseírásra buzdította asszonyát, "letiltotta" egyik szövegének amerikai megfilmesítését, noha mindez "pénzt hozott volna a házhoz") - több fenntartással olvasható, mint a Major-féle produkciótól szenvedo költorol szóló emlék.

Miért nem akarhatta József Attila, hogy a szigorú és kérlelhetetlen Judit ajkáról ismerjék meg verseit a munkások? Föltehetoen azért, mert a társáért minden áldozatra kész, hajlíthatatlan asszony valóban "sírnivaló" pátosszal, direkt módon "deklamálva" hirdette az igét. Ellentétben vele, akirol a kortársak - Vas Istvántól Vágó Mártáig és Illyés Gyulánéig - egybehangzóan azt állították: senki nem tudta olyan természetes hangon - forma és tartalom egymást ellenpontozó hatását érzékeltetve - elmondani verseit, mint o maga.

Talán még(se) legenda, amit a rádióban elmeséltem.

Valachi Anna