A holokauszt elmaradt feldolgozása

A minap egy kedves barátom elmondta, hogy ha nagyon sok pénze lenne, egy olyan alapítványt hozna létre, amely a nem zsidó magyarokat támogatná abban, hogy feldolgozzák a holokausztot. Elnevettem magam, s mondtam neki, hogy o egy igazi azesz pónem. Mert hát persze lehetne a dolgot így is olvasni: a két zsidó elnevetgél azon, hogy lám-lám, ez a szegény Bácsfi Diána sem tudta még feldolgozni ezt a dolgot, s nem talált a maga számára más életmegoldást, mint hogy Szálasi - s rajta keresztül Hitler - eszméit hívja életre.

Mert hát a miépes fiatalokkal készült interjúinkban1 részben azt láttam magam is, amirol Tamás Gáspár Miklós is írt (Szegény náci gyermekeink, ÉS, 2004/40.). Hogy ui. felnott egy bizonyos szempontból sokkal inkább magára hagyott nemzedék, mint amilyenek a korábbiak voltak. Csakhogy én azt gondolom, hogy ebbol - mármint a nácivá válás - szempontjából az a legfontosabb, hogy a holokauszt feldolgozásában voltak tökéletesen magukra hagyva. Igen, ebbol a szempontból az elozo nemzedékek helyzete sem volt olyan nagyon más. De míg a rendszerváltás elott felnottek azt tanulták meg - hisz az a rendszer ezt üzente -, hogy zsidózni nyilvánosan nem igazán illik, majd akik a rendszerválás tájékán eszméltek, azzal találkozhattak, hogy a szabadság azt is jelenti, hogy errol a témáról is el lehet kezdeni tényleg beszélgetni, s hogy zsidók is elkezdik nyilvánossá tenni a zsidóságukhoz fuzodo - a holokauszt által természetesen erosen befolyásolt - érzéseiket, a mostani huszonévesek ismét abban nonek fel, hogy a téma lekerült a kulturált beszélgetések napirendjérol. A rendszerváltás utáni "beszélgetés" ui. megakadt.

Talán részben azért is, mert a téma végigvitele politikai asszisztenciát igényelt volna. Olyan következetes parlamenti döntéseket, lépéseket, amelyek elmaradtak. Azt, hogy a magyar parlament minden más kárpótlási kérdéstol függetlenül tárgyalja a holokauszt kérdését. Elozo mondatom vége eredetileg úgy szólt volna: a holokauszt-túlélok ügyét. Aztán rájöttem, hogy épp hogy nem azt. Hisz a holokauszt ténye, az akkori Magyarország azzal kapcsolatos politikai viselkedése, s az egyének akkori emberi viselkedése nem csak és kizárólag - és talán nem is elsosorban - a túlélok ügye. Ennek megfeleloen parlamenti döntésnek nem csupán a holokauszt túléloinek ún. kárpótlásáról2 kellett volna döntenie, de egy új viszonyt kellett volna kialakítani a magyar történelem ezen idejéhez.

Voltak népirtások, s ahogy az emberiséget ismerem, még lesznek is, de a holokauszt annyiban mind a mai napig megorizte egyediségét, hogy soha, sehol, máskor nem volt példa ilyen nagyipari jellegu népirtásra. Soha, sehol, máskor nem épültek gyárak emberek elpusztítására. S tudjuk, a kommunizmus is követelt áldozatokat. S túl a halottakon, az életbemaradottak életét is megkeserítette, megalázott embereket, tönkretett sorsokat. Részben olyanokét is, akik nem sokkal elobb kerültek haza náci haláltáborokból. De ez most mindegy is. Hisz a lényeg az, hogy a kommunizmus - szemben a nácizmussal - nem származásukért, valami velük született és megváltoztathatatlan adottságukért üldözte a maga üldözötteit. Persze, lehet ezzel is vitatkozni - hisz kérdezhetnénk pl., mi van az arisztokratákkal. Tehettek-e ok arisztokrata származásukról? Nyilván nem. Őket hát hasonlóan valami olyasmiért üldözték, ami teljesen rajtuk kívülálló módon szakadt a nyakukba. De oket ezért legalább nem végezték ki. Na jó, de lassan belecsúszom a méricskélésbe, ami pedig egyáltalán nem áll szándékomban.

Valójában azt gondolom, a halálgyár elég érv a soá azon egyedisége mellett, amelyrol itt szó van. Azzal kellett volna valamit kezdenie a rendszerváltás utáni parlamenteknek, hogy ez az ország szó és hang nélkül "odaküldte a zsidait" ezekbe a halálgyárakba, s hogy minderrol azután valójában soha többé nem esett szó. Olyannyira, hogy azok, akik mégis hazajöttek, sokszor még az eltulajdonított vagyontárgyaikat sem tudták visszakapni. Sot, sokaknak a "Többen jöttetek vissza, mint ahányan elmentetek" típusú megjegyzéseket is el kellett viselniök. Merthogy ez az ország antiszemita volt. Ez az ország nem pusztán a külso agresszió nyomására járult hozzá a népirtáshoz, hanem sok polgára lelkesen üdvözölte azt. S ez az, amivel ma szembe kellene néznünk - jobbára már csak az utódoknak. Ez az, aminek feldolgozásához a parlamentnek a korábbiaktól való teljes elhatárolódással, azoknak a más történelmi konfliktusoktól való éles elkülönítésével meg kellett volna teremtenie az alapot.

S a feladat akkor is itt van, ha a parlament nem tett semmit azért, hogy az számunkra könnyebb legyen. S a feladat megoldásától - úgy érzem - egyre távolabb kerülünk. Ami már abból is látszik, hogy a mi "szegény náci gyermekeink", hogy Tamás Gáspár Miklós nevezte oket, egyre többen vannak, s egyre hangosabbak. Persze, elemezgethetném itt most azt is, hogy milyen szerencsétlen sorsúak is ezek a gyerekek, hogy milyen mértékben no a gyermekeit anyagi javakkal ellátó, ugyanakkor érzelmileg tökéletesen elhanyagoló szülok száma - úgy vélem ez is igaz. De az, hogy ezek a felnottek által cserbenhagyott gyerekek ma éppen a nácizmusban találják meg a frusztrációjuk keltette agressziójuk levezetésének formáját, az a holokauszt által ránk hagyott feladat meg nem oldottságának következménye.

Persze, igazából az sem jó, hogy mindezt én mondom. Aki valójában illetéktelennek érzem magam. Hiszen ha egy zsidó nevezi a nácizmust elítélendonek, könnyen magyarázható azzal, hogy nyilván nem szereti, ha ot különböztetik meg. De úgy érzem, mások nem mondják ezt, legalábbis nem elég hangosan. Illetve nem mondják, vállalva azt, hogy oket származásuk a másik oldalra sorolta, s innen mondják ugyanezt.

Igen, vállalom, hogy ennyiben raszszista vagyok. A mi számunkra, akiknek a szüleit üldözték, ez a kérdés másképp tevodik fel. Mert bár küzdünk az ún. holokauszt-traumával, azzal a pszichés teherrel, amit az üldözöttek gyerekeként való felnövekvés jelent, de ha arról a másik traumáról van szó, amit nem zsidók gyerekeként élhet meg valaki, az minket nem érint. Hiszen nekünk mindig megvan az a könnyebbségünk, hogy nem kell azzal a problémával megküzdenünk, hogy mit tettünk volna az o helyükben akkor, azokéban, akik nem tartoztak az üldözöttek közé, akiknek ezáltal az a lecke volt feladva, hogy képesek-e a nácizmussal való azonosulás helyett annak elutasítását választani. Képesek-e esetleg arra, hogy a fejük szégyenükben való elfordítása helyett aktívan segítsenek az üldözötteknek. Persze, nekünk is megvan a magunk "mit tettünk volna az o helyükben akkor"-ja, ami szintén nem könnyu. De bizonyos szempontból könnyebb. Üldözöttnek lenni ugyanis egyszerubb - legalábbis erkölcsileg. S ettol különösképpen könnyebb üldözöttek leszármazottjának lenni, mint - a tettleg üldözokének, vagy akár csak néma cinkosaikénak.

S ezért hangzik mindez rosszul az én számból. Kioktatásnak tunhet. De nem annak szánom. Már csak azért sem, mert írásom célja nem az, hogy meggyozzem a náci fiatalokat, hogy úgy vélem, álláspontjuk civilizálatlan. Egyszeruen csak arról van szó, hogy Fábri Péterhez hasonlóan én is "egyszeruen a normalitás világában szeretnék élni"3. Egy olyan világban, amelyben az ilyenfajta álláspont annyiban is magánügy, hogy nem visszhangzik az utcán. S úgy érzem, ez a világ nem fog létrejönni anélkül, hogy az ország fel ne dolgozná történelmének e szégyenfoltját. Meg ne emésztené azt, hogy a ma a közhangulatot meghatározó közép- és ifjabb generációk szülei a fent említett feladat elott álltak. S sajnos, többségükben nem álltak a helyzet magaslatán. Sokan közülük nem tudtak nem azonosulni az üldözo rendszerrel, sokan közülük gyávák voltak ahhoz, hogy tegyenek bármit is - beleértve azt is, hogy akárcsak egy együttérzo mosolyra húzódjon a szájuk - üldözött honfitársaikért. S az o leszármazottaiknak lenni igen nehéz. Mert nem is csak, hogy felmerül a "mit tettem volna én az o helyükben" kérdése. De meg kell küzdeni azzal, hogy adott esetben a tétlenség, ne adj' isten az aktív részvétel tényét is be kell emelni a szeretett szülorol, nagyszülorol alkotott képbe. Vagy valós információ hiányában az azzal kapcsolatos fantáziákat.

Október 15-ére elsoként a náci ifjúság hirdette meg a maga nosztalgia-tüntetését. Aztán született meg ellenreakcióként annak a tüntetésnek a gondolata, amely eredetileg arra szólított volna fel, hogy vegyük fel egy röpke délutánra önszántunkból azt a sárga csillagot, amelyet a holokauszt során a zsidóknak nem csupán egy délutánra kellett halálbüntetés terhe mellett felvenniök, ráadásul úgy, hogy az eroszakos haláltól annak felvétele sem óvta meg oket. Én persze megértem azokat, akiket elborzaszt a sárga csillag magukra vételének gondolata. Akik ezt rémisztonek érzik. De kérdem oket, vagy legalábbis a nem náci érzelmueket közülük, fogható-e ez szerintük ahhoz, amit a zsidóknak kellett átélniük akkor, amikor az 1944. március 29-i törvény kötelezte oket annak felvételére? Nem lehet-e, hogy ennek az ilyen "könnyített" körülmények között való felvétele elosegítheti a holokauszt üldözötteinek helyzetébe való beleérzést s ezáltal a nem zsidók holokauszt-traumájának feldolgozását? S aki e tüntetésen ezzel a rossz érzéssel feltuzi a sárga csillagot, talán arra is rádöbben, hogy valójában nem Bácsfi Dianáék ellen tüntettünk. Ők igazából nem is számítanak. Azért tüntetünk, hogy jelezzük, meg kell tegyük az elso lépést e trauma feldolgozása felé, amivel eddig adósai vagyunk magunknak.

Fent említett barátom egy késobbi beszélgetésünkben azt vetette fel, hogy ezt nem is csak egyszer kellene megcselekednünk. Október 15-ét azzá a nappá kellene tennünk, amikor minden évben feltuzzük a sárga csillagot, s így sétálunk végig az Andrássy úton. S persze öröm hallani, hogy vannak magyar demokraták, akik azt szorgalmazzák, hogy minden év október 15-én vonuljunk ki és tegyünk hitet minden hungarista, nyilas és hasonló jellegu törekvéssel szemben. De ez így egy politikai megmozdulásra való felszólítás. Pedig a holokauszt elítélése, mi több, feldolgozása nem politikai, hanem egy a fölött álló emberjogi, méginkább emberiességi kérdés. Ami minden jó érzésu ember közös ügye kell legyen. S persze lehet vitatkozni azon, hogy a sárga csillag feltuzése-e a legjobb módja ennek, hisz mind a túlélok rosszérzése, mind az az érv, hogy ilyet valójában soha többé senkinek sem volna szabad magára vennie, tökéletesen értheto. Mégis, úgy vélem, barátomnak igaza van. Mert ez végre egy tényleges kezdet lehetne. Hisz ha azok, akik a hatvan évvel ezelotti törvények értelmében nem kellett volna viseljék a sárga csillagot, annak önkéntes felvételével, ha csak egy órára is, de úgy tesznek, mintha ok is átélnék e stigmatizáltság borzalmát, megteszik az elso lépést egy valódi empátián alapuló mélyebb feldolgozás felé, s hitet tesznek ennek szükségessége mellett. Úgy gondolom hát, minden aggály ellenére valóban ezt kellene tennünk. Méghozzá úgy, hogy az ország legfobb közjogi méltóságai vezetik a felvonulók sorát.

Vajda Júlia

1 v. ö.: Kovács, É.-Kriza, B.-Vajda, J.: Die Jugend und der rechte Radikalismus. Lebensgeschichten aus dem Umfeld der MIÉP, in: Ost-West informationen, 2/2001, I-VI. o., Kriza Borbála, Kovács Éva, Vajda Júlia: Miépes fiatalok, In: Csepeli György-Örkény Antal (szerk.): Gyulölet és politika, Budapest: FES 2002.

2 Ezzel kapcsolatos álláspontomat ld. Lehetséges-e párbeszéd Auschwitz után? in: Múlt és Jövo, 2000/3-4.

3 Fábri Péter: Miért merik mondani?, in: Népszabadság, 2004. október 6.