A bárányok elsodródtak

VISSZHANG - XLVIII. évfolyam 38. szám, 2004. szeptember 17.

Hahner Péter az ÉS 2004. augusztus 27-i, 35. számában vitazárónak szánt cikket közöl a "Ságvári-ügy"-ben (Őrzik a völgyet). Azért mondom, hogy "vitazárónak szánt", mert írásának egyik legszembetűnőbb jellemzője, hogy magát a vita fogalmát (is) relativizálja: Hahner ugyanis egyetlen közös, elvi vagy filozófiai kiindulópontot sem hajlandó megtalálni vitapartnerei (Kozák Gyula, Fencsik Flóra és dr. Donáth Ferenc) hozzászólásában, s érdemben egyikük egyik állítására sem válaszol. Ennél nagyobb baj, hogy írásával kapcsolatban még azt sem mondhatjuk: szerzője hülyének nézi az olvasókat, ugyanis sokkal pontosabb, ha azt mondjuk: kifejezetten a hülyeségre apellál: a tájékozatlanságra, a tudatlanságra, a felületes hétköznapi gondolkodásra, a függőségben, a kívülről irányítottság bűvöletében keletkező, politikai azonosulási vágyakra. Más szóval mindarra, ami a mai politikai közélet egyik pregnáns meghatározója.

S mivel ezt éppen a két, ma legizgatóbb fogalom - a kommunizmus és fasizmus - értelmezése kapcsán teszi, hiába tiltakozik ez ellen, cikke kifejezetten azok malmára hajtja a vizet, akiket tudatlanságuk és érzelmi tisztázatlanságuk a nácizmus és a fasizmus fele löknek.

Ami ebben a pillanatban azért érdekes, mert véletlenül egybeesik a fasizmus izgalmi görbéjének felfutásával, s ez az egybeesés feltűnővé tesz jó néhány valódi, gondolati egybeesést.

Mert mi is történt? Hahner írásával nagyjából egy időben, éppenséggel a több oldalról is gerjesztett, több éve lappangó fasizálódás egy pontján színre lépett a Magyar Jövő Csoport.

Ez pedig nyíltan kimondta, és külsőségeivel együtt vállalta, amire ma itt (ne áltassuk magunkat) sokan vágynak. Járatlanabbak számára a fasiszta vízió lényege: kívánatos a morálisan egységes nemzet, mely egyúttal organikus testet alkot (nemzettest), éspedig biológiai determinációk (származás, fizikai épségek stb.) alapján. Legyen kultusza az aktivizmusnak, a heroizmusnak és az áldozatiságnak (pl. a liberálisok és materialisták minden pillanatban érezzék a nyakukban a "nemzetiek" leheletét). Legyen egy karizmatikus vezér, akihez az embereket személyes érzelmek fűzik, és aki a folyamatosan izgalmi, forradalmi állapotban tartott, mítoszoktól egybeforrasztott tömeg szakrális együttléteit lángszavakkal teszi azonossá gyakorlatilag egy nemi együttléttel. Aki megerősíti a tömeget abban, hogy "a haza a minden". Aki közvetítője annak, hogy minden spirituális érték csak a haza és az azt megtestesítő állam felől érkezhet (ami "belülről jön" és individualista, az csalás). Legyen az emberi lét minden szférája (párt)politika. S mivel a különböző csoportidentitások is dezorganizálnak, azokat, akik elkülönülő csoportokként határozhatóak meg, aggály nélkül ki lehet zárni a "nemzettestből" (s lévén ez élő organizmus, az ölés nem bűn, hanem hasznos operáció, az egészség érdekében). A kényszermunka ugyancsak természetes. A demokrácia pedig a gyengeség, az erőtlenség jele.

Tehát fellépett egy kis létszámú, de nem a semmiből érkező csoport, mire az e tárgyban felelős személyek (a közigazgatásból, a politikából kevés kivétellel) azonnal elhatárolódtak - a kommunizmustól. S miközben a beszélők kifejezetten egy jól meghatározható eszmével álltak szemben, s másféle eszmék egy pillanatig sem voltak jelen (ember nem követelt vagyonközösséget, osztályok nélküli társadalmat és államelhalást, de még egy árva proletárdiktatúrát sem), az önmagában megjelenő fasizmussal nem tudtak mit kezdeni, azt agresszorként képtelenek voltak beazonosítani.

- Hol itt az egybeesés? - kérdezheti most Hahner Péter. Ott, hogy az intézkedésre hivatott megszólalók fejében pontosan azok a fogalmak és összefüggések tisztázatlanok, elkentek, homogenizáltak és relativizáltak, amelyek Hahnernek ebben az írásában is. (Nem ok-okozati összefüggést állítok fel itt - párhuzamokról, azonosságokról beszélek, melyek, mint tudjuk, kritikus helyzetben igen jól össze tudnak állni.)

Kezdjük a "kommunista", "kommunistázni" fogalmakkal. Hahner élénken tiltakozik Kozák Gyulának azon vádja ellen, miszerint ő differenciátlanul "komcsizna" és blaszfémikus cikket írt volna. Majd így folytatja: "Ami a kommunisták oly sokat dicsőített antifasizmusát illeti..." - "a" kommunisták?! Milyen kommunisták? Melyik országban? Mikor és hol váltak homogén csoporttá a fasizmushoz való viszonyukban? Hahner szerint "a" kommunisták antifasizmusa "nem elvi álláspont volt a részükről, hanem taktikai fegyver, amelyet mindenkori hatalmi érdekeiknek megfelelően felkaptak vagy letettek". Majd: "1936 előtt nem a fasizmust tartották fő ellenségüknek, hanem a szociáldemokráciát. 1936-tól fasizmus elleni népfrontok létrehozását sürgették" - írja a szerző "a" kommunisták cinizmusának igazolására. Válaszában a tények egy része természetesen igaz, ám az összefüggések hamisságát csak az tudja leleplezni, akinek eszébe jut, hogy hiszen ez a stratégia speciálisan a Komintern jellemzője (kis tévedéssel a dátumot illetően: nem 36-ban, hanem 35-ben váltott a szervezet stratégiát), és hogy ez nem feltétlenül minden kommunista sajátossága. De kinek jut eszébe? És azt ki fogja felismerni - mondjuk pl. a véleményformáló újságírók, politikusok vagy az intézkedésre hivatott rendőrök közül -, hogy cinizmust emlegetni éppen 1936-tal kapcsolatban enyhén szólva is abszurd? (A fasiszta puccstól fenyegetett spanyol köztársaságiak ekkor egyedül a Szovjetuniótól és a baloldali, kommunista önkéntesekből álló nemzetközi brigádoktól kaptak segítséget.)

Ám ha mindez valakinek mégis eszébe jutna, tudnia kell, hogy ezt a tudást ma nem illik gyakorolni, hiszen - és erre Fencsik Flóra is utalt - 1989 akkora kataklizma volt, hogy ez után mindent törölnünk kell, magát az emlékezetünket is; amit akkor megtanultunk, az nyilván "kommunista" (értsd: gyilkos, nemzetáruló) tudás. Más szóval: a rendszerváltás valójában nem is politikai-társadalmi esemény, hanem ismeretelméleti fordulat volt (tán csak nem az Internacionálé vált valóra, és a Föld fordult ki a sarkából?). A fordulat az ember agyának mélyébe is behatolt, és ott jelentős strukturális változásokat hozott létre. Ami végül mégiscsak a politika mindenhatóságát, totális hatását bizonyítja. Márpedig ennek képzete ma kifejezetten a szélsőjobboldalon van jelen, bár szórványokban a teljes jobboldalon kimutatható. Egyúttal a totalitarizmushoz való vonzódás jele. (Egy időben jelen volt a kommunista totalitarizmusban is, ám ezt nálunk 1956-ban forradalmi úton, jelentős mértékben megszüntették.)

De folytassuk a hasonlatosságokat azzal, amit Hahner az eszmék, ideológiák, mozgalmak és az ezekre épülő, konkrét államszervezetek, tömbök, diktatúrák viszonyáról mond.

Hahner a vitapartnereit vádolja azzal, hogy a fasizmus-kommunizmus egydimenziós ("vagy ez, vagy az vagyok") szembeállításában gondolkodnak, s ráadásul ezt merő számításból teszik. (Ami egyébként írásának legfelháborítóbb érvelése: azokat vádolja ezzel, akik a demokratikus ellenzék tagjaiként épphogy nagyon is pontosan megkülönböztettek elveket, eszméket, taktikákat, személyeket és hatalmakat - ettől válhatott vértelenné a rendszerváltás. Hahner Péterre nem emlékszem a 80-as évek demokratikus mozgalmából.)

S eközben mit mond Hahner? "Én Koestlerrel értek egyet, aki úgy fogalmazott, hogy a második világháborúban két gyilkos birodalom harcolt hazánkért (is)".

Akárhogy is, ez pontosan oda vezet, ahová a neonáci rádió- és tévéműsorokban szoktak megérkezni: a Szovjetunió a II. világháborúban azonos módon volt agresszor, háborút kezdeményező és gázkamra-építő, mint a náci Németország, s hogy ez a háború valójában nem volt egyéb, mint két, egyformán gyilkos eszme párharca, melyben történetesen "a kommunisták" (Sztálin, Roosevelt, Churchill...) győztek. Ezúttal a világháború eseményei szelektív módon válnak mindenhatókká: csak azok ennyire isteniek, melyeket a beszélő fontosabbaknak tart az előzőeknél. Így annak ténye, hogy a győztes Szovjetunió, kihasználva a helyzetet, a háború után hatalmas térségben kezdte meg expanzióját, töröl minden olyan tényt, amely ugyanezt az expanziót a 30-as évekre vonatkozóan nem, vagy csak kis részben igazolja. Ez a gondolkodásmód pedig meglehetősen hatékony, hiszen egybeesik a hétköznapi, mindent lehetőleg egyetlen gyökérre (esetünkben az óriások küzdelmére) visszavezető, meseszerű gondolkodással. Ehhez nem kell sem hülyének, sem rosszindulatúnak lenni - ehhez elég az az éretlenség, mely a hosszú ideig alattvalói létben élők sajátja.

Ennek jegyében egyúttal relativizálhatóvá válik a fasizmus: csak azt kell mondani, hogy a kommunizmus az abszolút gonosz, és máris jó ember a fasiszta, aki háborút üzent neki. (A lerohant polgári demokráciákról mit gondoljunk?)

A "két lágerbirodalom küzd egy kis országért" szívszorító képe mindezeken túl még azt is sugalmazza (és ez a legszörnyűbb az egészben), hogy Magyarország ártatlan bárányként, kívülállóként sodródott a szörnyű párviadalban, s ebben az ártatlan mivoltában esett két óriás áldozatául. Ez az igazán nemzetrontó hazugság, az önismeret tökéletes meggyalázása, amely azonban sok szívnek kedves lehet. Különösen azoknak, melyek szeretik például azonosítani a mártíromságot a hazafisággal. Ilyenek sokan vannak. De az ártatlan bárány képe más szempontból is vonzó: kényelmet, kibúvási lehetőséget ígér pl. a felelősségvállalás alól. Hiszen ha az ország ártatlan, miért ne lehetnének a felelősei is azok? És valóban: ártatlan bárányok sora nézte, passzív áldozatként, ami a szeme előtt zajlott. S amikor azt látta, hogy pl. a fasizmus önmagában van jelen, hiányzik mellőle "párja", a kommunizmus, azt kellett gondolnia, hogy hiszen ez a jelenség akkor pedig nincs is. Egy fölrajzolt horogkereszt számára önmagában nem fölismerhető. Ártatlan Báránynak - hála a jó istennek! - nem kell rámutatnia a megjelent agresszorra. Hiszen ez veszélyes lenne. Viszont hőssé válhat, ha egy múltbélire mutogat, leleplezi a kommunizmust - ennek a nullával egyenlő a rizikója, ez ügyben tényleg csak szavakkal fognak visszaütni. Ártatlan Bárány tehát nem lép - lépjen a jog, ha tud.

Csak az a baj, hogy pl. Szikinger István alkotmányjogász a minap a KlubRádióban szintén ugyanebben a szellemben nyilatkozott. "Mit kezdjünk a horogkereszttel? Miközben az egyik nagy párt rendezvényén az Internacionálét énekelték?" - mondta. Hát tényleg! Arra vágyni, hogy töröljék el a szegénységgel terhes múltat, s holnapra legyen nemzetközivé a világ - ez valóban nehezen megkülönböztethető attól, hogy "zsidó vért iszunk, ha majd a néger elfogyott", vagy hogy "cigánymentes övezet vagyunk".

És nem is volt, aki megkülönböztesse: a két, aznapi műsorvezető közül egyik sem ismerte az Internacionálét.

Lévai Júlia

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
Élet és Irodalom 2021