Esélytelen, reménytelen és törvénytelen

VISSZHANG - XLVIII. évfolyam 33. szám, 2004. augusztus 13.

Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodájának igazgatója Esélytelenek című írásomra válaszolva (Nem reménytelen, ÉS, 2004/30.) több fontos tényt elhallgatott, álláspontomat pedig részben meghamisítva interpretálta. Fontossági sorrendben haladva: soha nem állítottam, hogy az emberiségellenes bűnök elévülhetnek. Ezt egyébként nemzetközi egyezmények is rögzítik, és ellenétben Zuroff úr állításával, nem csak a Wiesenthal Központ működésének kizárólagos alapelve. Jómagam is egyetértenék azzal, ha valódi magyar háborús bűnöst találnak Magyarországon, függetlenül életkorától, állítsák bíróság elé. Nem állítottam, hogy az Utolsó esély akció elindítása óta egyetlen eljárást sem sikerült kezdeményezni. Ellenkezőleg, idéztem azokat az adatokat, amelyeket Zuroff úr július 13-i pesti sajtókonferenciáján elmondott. Ugyanazt írtam, amit most Zuroff úr is kénytelen elismerni: 2002 óta, amióta elindították legújabb nácivadász kampányukat, még egyetlen egy esetben sem állítottak bíróság elé senkit. A Zuroff úr által most közölt adatok a különféle, általa gondosan meg nem nevezett országokban elindult vizsgálatokról köszönő viszonyban sincsenek azokkal a számokkal, amelyekkel július 13-án igyekezett meggyőzni a magyar újságírókat. Most akkor kinek higgyek, a Nem reménytelen című cikk szerzőjének vagy a július 13-i pesti Zuroffnak?

Vitapartnerem nehezményezi, hogy engem, de csakis engem "minduntalan" felkértek különféle újságírók, riporterek, hogy mondjam el a véleményemet nácivadász akciójukról. Nem csak én bíráltam ezt a vérdíjas akciót. Ungváry Krisztián történész, Révész Sándor szerkesztő és más publicisták is hozzám hasonló álláspontot képviselnek. A Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ történészei, vagy a Yad Vashem Archives Magyarországi Kutatócsoportjában dolgozó történészek szintén velem értenek egyet. Csak halkan jegyzem meg, hogy nálam többet a különféle újságokban, rádió- és tévéműsorokban kampányuk volt pesti koordinátora, Beer Iván szerepelt. Aki szakmai hozzá nem értésről, rosszindulattal kevert naivitásról árulkodó, agresszív nyilatkozataival sok érvet szolgáltatott az antiszemiták számára. Zuroff úr, bár ezt sem említi cikkében, időközben Beer Ivánt leváltotta koordinátori posztjáról. Mint Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos legutóbb egy tévéműsor július 23-i adásában is elmondta, a Wiesenthal Központ munkatársainak joguk van Magyarországon magánszemélyekről személyes, szenzitív adatokat is gyűjteni, de nincs joguk ezeket az érintettek, esetünkben a feljelentettek előzetes beleegyezése nélkül Izraelbe továbbítani. Beer Iván ezt bizonyára nem tudta, ezért merészelt a hozzá július közepéig eljutott hét (7) feljelentésből kettőt (2) Jeruzsálembe eljuttatni. Amikor Zuroff úr értesült arról, hogy a jelenleg érvényben lévő (egyébként általam is sokat bírált) magyar adatvédelmi törvényt sérti akciójuk, Péterfalvi Attilát náci háborús bűnösök védelmezőjének nevezte. Majd amikor azt is megtudta, hogy Beer Iván felfüggesztette az adatok továbbítását, menesztette koordinátorát. Ugyanakkor azzal fenyegetőzött, hogy Beer helyére keresnek valaki mást, és folytatják akciójukat. Magyarán keresnek valakit, vagy valakiket törvénytelen akciójuk folytatásához.

Zuroff úr rosszul emlékszik, igenis azt állította, hogy Magyarországon a világháború után nem történt meg szervezett formában a háborús bűnösök felelősségre vonása. Tévedett. Pontatlanul tudja: a magyarországi népbíróságok nemcsak háborús bűnösöket, hanem népellenes (emberiségellenes) bűnöket elkövetőket is elítéltek. A magyar népbíróságok által elítéltek 27 000-res számában benne vannak azok is, akiket nem háborús- vagy népellenes bűnök vádjával, hanem a szovjet- és kommunistaellenes propagandát, rémhírterjesztést vagy akár az egyszerű utcai, kocsmai "zsidózást" is büntető 1946. VII. tc. alapján ítéltek el. A Budapesti Népbíróság különféle tanácsai 1949-ig összesen 21 854 perben ítélkeztek. A Yad Vashem Archives megbízásából munkatársaimmal együtt hosszú évek kutatómunkája során átnéztük ezeket a pereket. Olyan pert, amelyben a "zsidó", illetve a "cigány" szó előfordult, összesen 3704-et találtunk. Téved Zuroff úr abban is, hogy a népbíróságok "komoly kommunista befolyással bíró, politikailag motivált testületek voltak". Zuroff úrnak július 13-án még eszében sem volt lekommunistázni a népbíróságokat. Talán nem tudja, hogy a magyar népbíróságok pártbíróságok voltak. Az antifasiszta koalíció pártjai, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok, az 1945 őszi választásokon elsöprő győzelmet arató jobboldali Független Kisgazda Párt delegáltjain kívül a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt, a Polgári Demokrata Párt és a Nemzeti Paraszt Párt küldöttei vettek részt a népbírósági tanácsok munkájában. Hozzájuk később csatlakoztak az Országos Szakszervezeti Szövetség képviselői. 1945-1946-ban a kommunisták befolyása elsősorban nem a népbírósági tanácsokban, hanem a rendőrség Államvédelmi Osztályán (ÁVO), valamint a népügyészségen érvényesült. 1945-1946-ban a kommunista párt nem állt a háborús és népellenes bűnöket elkövetők felelősségre vonását követelők élére. A "kisnyilasok" ügyeiben megbékélést hirdető, veretes népnemzeti antiszemitából kommunista kollaboránssá fejlődő Veres Péter Rákosi Mátyás szócsöve volt a Paraszt Pártban. Budapesten 1945-ben 1786, 1946-ban 1401 olyan perről tudunk, amelyben a "zsidó" vagy a "cigány" szó előfordult. E két évben minden harmadik népbírósági perben zsidókkal kegyetlenkedőket, kirablókat, zsidók deportálóit, gyilkosait vonták felelősségre. 1947-ben, amikor már a népbíróságokon is erőteljesen érvényesülni kezdett a Kommunista Párt befolyása, 3958 perből mindössze 268-ban, 1948-ban 4971-ből csak 205-ben, 1949-ben, a totális kommunista hatalomátvétel évében 2690 perből már csak 44-ben álltak vádlottak ilyen bűnök miatt népbíróság előtt Budapesten.

A népbírósági perek mélyebb elemzése során világosan kiderül, hogy nem annyira az egyes népbírákat delegáló pártok, hanem az egyes népbírák személyes sorsa, származása, meggyőződése volt a döntő egy-egy ítélet meghozatalakor. A Szociáldemokrata vagy a Polgári Demokrata Párt sokkal gyakrabban delegált zsidó származású népbírákat az egyes tanácsokba, mint pl. a Kisgazda Párt. Nem nehéz kitalálni, hogy egy szadista munkaszolgálatos keretlegény ügyében ki szavazhatott a halálbüntetésre és ki ellene. A korabeli sajtóhíradásokból is tudjuk, hogy több vidéki városban is tüntettek a népbíróságok ellen. Nem a kommunista, hanem a "zsidónépbíróságokat" szidalmazták a tüntetők.

Zuroff úr, ahelyett, hogy megpróbálná megcáfolni állításomat, hogy a legfiatalabb nyilas gyilkos is legalább 76 éves kell hogy legyen, egyszerűen "félrevezetőnek" nevezi érveimet. Egyetlen adatot, tanút, dokumentumot nem hoz állítása bizonyítására, mely szerint igenis lehetséges ma, 2004-ben bíróság elé állítani, és elítéltetni nyilas háborús bűnöst. Horvátországi példája engem nem győzött meg. Jó fél évtizede ügyészségi kirendelt szakértőként történész, jogász kollégákkal együtt próbáltuk kideríteni az 1941. július-augusztusi kőrösmezői deportálás és kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás felelőseinek kilétét. Több hónapos kutatómunka végén meg kellett állapítanunk, hogy a hajdani felelősök, Horthy Miklós kormányfőtől és Bárdossy László miniszterelnöktől a KEOKH utolsó nyomozójáig három kategóriába oszthatók: 1. A háború után népbíróság elé állították, kivégezték, vagy különféle időtartamú börtönbüntetésre ítélték; 2. a második világháború után külföldre menekült, és olyan országokban él háborítatlanul (Kanada, Ausztrália, USA stb.), ahol a Wiesenthal Központ nehezen megmagyarázható módon nem próbálja meg őket felkutatni; 3. időközben elhunyt. Hatalmas mennyiségű levéltári, népbírósági, népügyészségi iratanyagot tártunk fel, még (túl)élő szemtanúkat is találtunk, az eredmény viszont, ha Zuroff úr szemszögéből nézzük, kiábrándító volt, senkit sem lehetett bíróság elé állítani. Nyilas gyilkosokat lehetne ma Magyarországon is keresni, de éppen az ő tetteikről viszonylag nagyon csekély a bíróság előtt is bizonyítékként felhasználható, egykorú dokumentum. Akkor meg marad a július 13-i sajtóértekezleten felolvasott feljelentő levél, melynek szerzője évtizedek óta békésen él a Bakony alján. Kertjében, ahol naponta kertészkedik, állítólag három, 1944-ben meggyilkolt munkaszolgálatos hullája van elásva, egyik gyilkosuk a szomszéd faluban él. El sem tudom képzelni, hogy ha mindezt a feljelentő már 60 éve tudja, miért csak most tájékoztatta erről a budapesti izraeli követséget. És miért a budapesti izraeli követségnek küldte el feljelentő levelét, miért nem fordult a magyar hatóságokhoz? Miért nem ásták föl július 13-a óta már azt a kertet? Miért nem tartóztatták le a nyilas gyilkost? Beer Iván egyik nyilatkozatában a hozzá eljutott hét feljelentő levélről annyit elárult, hogy többségükben "sejtések", "feltételezések" vannak csak. Az általa Jeruzsálembe küldött két feljelentésből egyet Zuroff úrék is alaptalannak ítéltek. Ennyi piár-munkával egy, alaposnak tűnő feljelentő levél nem tűnik túl soknak.

Zuroff úr lelki szemei előtt naponta úszni járó, kutyát sétáltató, kertészkedő, delie-dalia háborús bűnösök grasszálnak ma Magyarországon. Én viszont el tudok képzelni olyan pesti belvárosi kisnyugdíjast, akinek nincs se kutyája, se kertje, uszodába nem tud járni, mert beteg és még a gyógyszereit is alig tudja kiváltani. 10 000 euróért hirtelen eszébe jut valakinek, hogy kedves szomszédja talán, nagyon valószínűen, esetleg nyilas (tömeg)gyilkos. Az egyik hetilapban a Wiesenthal Központ akcióját támogató olvasó azt találta írni, hogy ha ártatlan, akkor majd a bíróság felmenti. Csak próbáljuk meg elképzelni azt a 80-90 éves rokonunkat, akit rendőrök egy szép reggelen elvezetnek, órák hosszat kihallgatnak, koszos, zsúfolt cellában hetekig, hónapokig előzetes letartóztatásban tartanak, majd a bíróság előtt kiderül, hogy 95 éves vádlója nem is egészen bizonyos abban, hogy 1944 októberében vagy decemberében, a pesti Duna-parton, vagy a Békásmegyeri téglagyárban látta az illetőt. Aki lehet, hogy egyenruhában volt, de nem biztos, hogy rendőr-, csendőr- vagy katonai egyenruhában. Népbírósági perek tucatjaiban, pedig ezeket 1945-1948 között rendezték meg, találkozhatunk ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló tanúvallomásokkal. Továbbra is azt állítom, hogy nincs sok esély arra, hogy valódi háború bűnösöket, nyilas gyilkosokat találjanak, arra pedig még kevesebb, hogy ezeket el is ítéljék ma Magyarországon. Arra viszont komoly esélyt látok, hogy ártatlan aggastyánokat fognak nálunk is százával feljelenteni, a 10 000 eurós vérdíj reményében. Jól hangzó közhely, hogy az antiszemitizmushoz még zsidók sem kellenek. Ez csak részben, és nagyon sajátos körülmények között lehet igaz. Csak egyetlen egy öregemberről, legyen akármilyen egészséges, derüljön ki, hogy ártatlanul vádolták, hurcolták meg a 10 000 eurós vérdíj reményében, hetekig lesz min csámcsognia a szélsőjobboldali sajtómunkásoknak. Csak egyetlen egy ilyen ártatlan öregember haljon meg a vizsgálat vagy a bírósági tárgyalás során, és az országos felháborodás el fogja söpörni az egész magyarországi Utolsó esély akciót. Szegő András (Szentendre) az ÉS-ben, de rajta kívül néhány olyan ember, akinek véleménye fontos számomra, személyesen is megbírált azért, mert megírtam, hogy Beer Ivánnak, távoli rokonomnak van néhány butikja. Szeretném világosan leszögezni, hogy valóban az a véleményem, hogy olyan ember, akinek sem jogi, sem történészi szakképzettsége nincs, jobb, ha nem vesz részt egy ilyen nácivadász, vérdíjas akcióban. Ha Beer Iván eredeti szakmája orvos, számítógépes mérnök vagy vasesztergályos lenne, azt is megírtam volna. Ha a július 13-i sajtóértekezleten Beer Iván bejelenti, hogy ő egy általa alapított, de évek óta semmiféle tevékenységet nem végző Holokauszt Emlékalapítvány elnöke, viszont vállalkozóként úgy véli, kötelessége Zuroff úrékat támogatni, egy szavam sem lett volna. De ő mint egy komoly Holokauszt Emlékalapítvány elnöke, és nem mint egy maszek butikos lépett föl. Egyetlen újságíró sem merészelte tőle megkérdezni, hogy milyen alapon vesz részt ebben az akcióban. Hogyan is merhette volna, hiszen ha egy olyan Emlékalapítvány elnöke, amelynek nevében ott van a Holokauszt... Beer Iván egy hetilapban azt állította, hogy neki a Mazsihisz "passzolta le" az egész nácivadász akciót. Heisler András úr, a Mazsihisz elnöke személyesen úgy tájékoztatott, hogy még csak nem is beszéltek Beer Ivánnal, a Mazsihisz viszont tudatosan tartotta és tartja magát távol az egész vérdíjas akciótól.

Annak illusztrálásául, hogy mennyire komolytalan cég a Simon Wiesenthal hajdan, az 1950-es, 1960-as években méltán híres és eredményes nácivadász nimbuszát oly sikeresen romboló jeruzsálemi Központ, álljon itt csak egy történet. Július 15-én felhívott egy holokauszt-túlélő. Elmondta, hogy 1987-ben tájékoztatta a jeruzsálemi Központ munkatársait fivére gyilkosának nevéről és (ausztráliai) lakcíméről. Az elmúlt 17 évben a Központ még arra sem érdemesítette, hogy legalább értesítse: az ügyet ad acta tették. Még aznap eljuttattam Beer Ivánnak az illető nevét, telefonszámát. A mai napig, amikor e sorokat írom (augusztus 7.), a Központ munkatársai még nem léptek kapcsolatba ezzel az emberrel, aki hangsúlyozta, hogy nem érdekli a 10 000 euró, de szeretné, ha a gyilkost bíróság elé állítanák. (Név és telefonszám a szerkesztőségben!)

Zuroff urat, mint írja, a holokauszt áldozatai iránt érzett kötelességérzet irányítja. Ezek szerint Izrael Állama, amelynek hatóságai már felhagytak az agg nácik hajszolásával, nem törődik a holokauszt áldozataival. A holokauszt túlélői iránt is érezhetne Zuroff úr némi kötelességérzetet. Tapasztalataim szerint közöttük szép számmal vannak olyanok, akik ma már megbocsátanának azoknak, akik ellenük vétkeztek. A holokauszt után született nemzedékek tagjai iránt is érezhetne kötelességérzetet Zuroff úr. Tetteinket nem csak a puszta bosszúvágy irányítja. Furcsa, hogy Zuroff úr válaszában még csak nem is említi az akciójukat bírálók egyik fő kérdését: ha ilyen nemes célról van szó, miért is kell 10 000 euróval feljelentésre ösztönözni embereket?

Karsai László

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 5. szám, 2021. február 5.
LXIV. évfolyam, 31. szám, 2020. július 31.
LXIV. évfolyam, 25. szám, 2020. június 19.
Élet és Irodalom 2023