Megszólal a nép ellensége

A sárral az a baj, hogy minél inkább törölgeti az ember, annál jobban szétkenődik, annál koszosabb lesz tőle minden. Talán Arany Jánossal kellene tartanom: "nem pöröltem, félreálltam, letöröltem". De én mégsem tudom szó nélkül hagyni azt a vádtömeget, amit e lapban rám zúdított Tamás Gáspár Miklós (Leszbikus, zsíros hajú feministák, ÉS, 2004/28.), ez a meglepő kritikai szellemű, derék közíró (azt hiszem, ért filozófiai dolgokhoz). (Kurzívval az ő szavainak parafrázisa.)

Először, komolyra fogva: mindenfajta szélsőség, minden túlzó radikalizmus árt egy mozgalomnak, mert a külsők, a szemlélődők, a jóindulatú, de bizalmatlan távol állók elsődlegesen azt jegyzik meg. És persze arra hivatkoznak a támadók, az ellenségesek. A nők valódi egyenlőségéért (nem egyenjogúságáért, az törvényesen megvan) küzdő mozgalmaknak is azért ártanak a radikális szélsőségesek, mert ebbe kapaszkodhatnak azok, akik nem akarnak jobbító változtatást. Mint például annak a magyar kormánynak tagjai, akik visszazavarták volna a nőket a konyhába. A radikális, túlbuzgó feministák igenis ártanak, mert riasztó a magatartásuk, túlzóak a követeléseik. A 168 Órában megjelent írásomban a mondanivalóm egyik (nem nagy) része erről szólt. TGM egyetlen félmondatot ragadott ki belőle, és aztán valóságos lávafolyamot lövellt az én kis pöfögésem nyomán.

Másodszor, ironizálva. Talán TGM is hallott-olvasott arról, mi mindent deriváltak a sztálini korszak kritikusai egy-egy mű nyomán, hogy bebizonyítsák, a szerző valójában a nép ellensége, helye a Gulágban van, még jobb a tarkón lövés. Babel, Bulgakov, Sosztakovics, no meg a fizikusok: Lev Landau, a leningrádi meg a harkovi kutatók, a genetikus Nyikolaj Vavilov - nem folytatom a sort. Lehet, hogy e kritikusok ugyanolyan őszinte hévvel robogtak végig egy gondolaton, ahogyan TGM eljutott a zsíros hajtól a nyíltan gyűlölködő vagy éppenséggel azt álszenten leplezni akaró antiszemitizmusig. Nyilván én is a nép ellensége vagyok! Burkában akarom látni a nőket, szexuális rabságban!

Hagyjuk. Csak szétkenem a piszkot. A zsíros hajat visszavontam már, mostanra divatba jöttek jó samponok. A leszbikusokkal sincs akkor gondom, ha nem ők akarják magukat a női esélyegyenlőség emblematikus figuráinak megtenni. "Nincs magának humorérzéke" - írja saját magáról TGM. Bizony, úgy látszik, nincsen. És bizony olyannak éreztem mostani nagy hevületében, mint amilyenek "azok a dogmatikus-fanatikus-doktrinér, sápadt Robespierre-ek" (idézet TGM-től). Én maradok Condorcet márki híve.

Végül, ismét komolyan: ez a fajta vita nem az én terrénumom. Mindenesetre arra kérem TGM-t: ha már megtisztelt azzal, hogy az írásomat elolvasta, figyeljen oda annak lényegi fejtegetéseire, és ne egy mellékes mellékmondatba ragadjon bele. Én ezt a vitát befejeztem.

Dixi et salvavi animam meam. Már amennyiben a nőknek egyáltalán van lelkük.

Szentgyörgyi Zsuzsa

*

Erre számítottam. Ezt borítékoltam. De az ügy súlyos, súlyosabb, mint bárki gondolhatta. Amikor Szentgyörgyi dr. még nem tudhatta, hogy észrevételeket fogok fűzni írásához a július 9-i ÉS-ben, akkor egészen más húrokat pöngetett, válaszolván nem holmi közéleti szereplőnek, hanem a névtelen leszbikus nőnek, az ismeretlen levélírónak. "...Történetesen a leszbikus nők mikroközösségébe tartozom, így hát "zsíros hajú leszbikusként" írom le, mennyire kihoz a sodromból, ha egy nőtársam... írásában más csoportok, emberek esélyegyenlőségét csorbítja rövidlátó és meglehetősen divatjamúlt sztereotípiák felsorakoztatásával. Én személy szerint kétnaponta mosok hajat..." - írja olvasói levelében T. Krisztina.

Erre Szentgyörgyi dr. nem átallja ugyanott a következőket válaszolni: "A zsíros haj visszavonva, bár lehet, hogy csak nekem volt pechem, amikor az általam megismert harcos, radikális feministák között mindig olyannal találkoztam, akinek hosszú és ápolatlan haja volt. [!] Kétségtelenül nagy előrelépés, hogy most már kétnaponta tisztálkodnak. [!!!] Ami a leszbikusokat illeti, úgy érzem, kitárulkozó önmutogatásuk [!] nem igazán használ a mozgalmaknak [?] - már ha vannak ilyenek. [?!]" (168 Óra, 2004. július 8., XVI/27. 47. lap.)

Ez ugyanaz, mint Bégány Attila, az ismert homofób budapesti MDF-aktivista álláspontja, aki szerint a melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek rejtőzzenek el, legyenek diszkrétek, és akkor nem fogja üldözni őket. Ez ugyanaz, mint a Hideg Büszkeség Napját megszervező Blood & Honour ("Vér és Becsület") álláspontja, amely szerint "LÉGY MÁS MÁSHOL". Az a gyűlölködő megvetés, amelyet Szentgyörgyi dr. feministák és leszbikusok iránt érez, ezek szerint nem egyszeri rossz fogalmazás vagy meggondolatlan élc. (Megjegyzem, sok leszbikus egyáltalán nem feminista, sőt. Tormay Cécile és gr. Zichy Rafaelné, az ellenforradalmi korszak, a ker. kurzus ikercsillagai, a Horthy-rezsim konzervatív ideológusai voltak, szerelmüket a kormányzó úr őfőméltósága a válni óhajtó, előkelő férjjel szemben is megvédte. Neki az irredenta fontosabb volt, mint a represszív heteroszexuális rend, ebben az egy esetben legalább haladóbb szellemű volt, mint dr. Szentgyörgyi.)

Elég volt abból - szerény nézetem szerint -, hogy mindig az Elnyomás, Elfojtás & Tsai Kft. képviselői érzik magukat megbántva, és mindig fájlalják, hogy nem értjük a tréfát. De értjük a tréfát, és igen rossz róla a véleményünk. Sokkal egyszerűbb, egyenesebb, derekasabb, becsületesebb és férfiasabb lett volna, ha Szentgyörgyi Zsuzsa (és a 168 Óra szerkesztősége) elnézést kér. Nem tőlem, hanem sok ezer magyar nőtől. Addig viszont szégyellje magát.

T. G. M.