Felszaggatott sebek

Nem szoktam számolni, hogy régi sebeimet kik és miért tépázzák, reagálni sem szoktam rájuk. Most azonban Kovács Zoltán, az ÉS 23. számában Családsegítők címen közölt írása számos régi sebet tépett fel bennem, és azokat még néhány újjal meg is tetézte. Mindez együtt már felülmúlta az ingerküszöbömet. Ezért írok most.
Az első, a legrégibb seb maga az ÉS. 1956 őszén, a nagy "papírhiány" idején párját ritkító öröm volt hozzájutni az Irodalmi Újság egy-egy frissen nyomtatott példányához. Amikor azután Illyés Gyula Egy mondata... megjelent benne, úgy tartottam a kezemben, mint úrfelmutatáskor a pap az Oltáriszentséget. Az Irodalmi Újságnak éppen azért emigrálnia kellett. Amikor 1966-ban először kiengedtek Németországba, a heidelbergi Max Planck Intézetben valaki az asztalomra tette egy teljes évfolyamát. Nem mertem hazahozni, pedig nagyon szerettem volna elolvasni minden betűjét. Úgy gondoltam, hogy ha nem olvashatom az Irodalmi Újságot, akkor utódjáért, az ÉS-ért nem fogom koptatni a szemem. Most egy barátom vásárolta meg számomra és erőltette rám a június 4-i számot, megmutatva benne K. Z. cikkét, ami fortélyos eszközökkel kísérli meg párhuzamba állítani Orbán Győzőt és Medgyessy Pétert mint "családsegítőket".
Erről jutott eszembe a magam családi sebe. 1956. november közepén arra a szerencsétlen elhatározásra jutottam, hogy világgá megyek. Sem anyám sírása, sem apám csendes szava, sem itthon maradó barátaim példája nem tudta megváltoztatni ezt az elhatározást. Amikor apám látta, hogy eltervezett ballépésemet megakadályozni nem tudja, arra az elhatározásra jutott, hogy akkor inkább segíteni fog. Gépkocsivezető lévén azt ajánlotta, hogy elvisz egy darabon a nyugati határ felé. Útközben szovjet járőrök többször is megállítottak bennünket. Minthogy azonban a kocsi papírjait rendben lévőnek találták, továbbengedtek bennünket. Ezen felbátorodva apám elvitt egészen a Rába hídjáig. Ott azonban már szigorúbb volt az ellenőrzés. Amikor kiderült, hogy az akkor épülő Kísérleti Atomreaktornál dolgozom, a szombathelyi szovjet parancsnok megkülönböztetett érdeklődéssel kezelt. Ez volt a szerencsém, mert így nem adtak át a magyar hatóságoknak, hanem felküldtek a Fő utcába, ahonnan azután egy hét múlva bántatlanul elengedtek. (Gondolom, szükség volt a helyre másoknak.) Így a dolgot simán megúsztam. Ezzel szemben apámat azonnal kirúgták a munkahelyéről, sőt Budapestről is el kellett költöznie. Mint megbízhatatlan gépkocsivezető, csak a gyöngyösi MÁVAUT-nál kapott munkát. Nekem semmi bántódásom nem esett, csupán annak a tudatát kellett elviselnem, hogy beteg szüleim, iskoláskorú kishúgom és öreg nagyanyám életét tettem még keservesebbé. Azóta tudom, hogy a politika a család életét milyen hoszszantartóan tudja megkeseríteni.
A harmadik sebet a Teller-"levelek" ütötték. Eddig főleg a Szabad Nép utódjában közölt hamisítványról értesült a széles nagyközönség. Most K. Z. azt próbálta becsempészni újra a köztudatba, hogy a Kossuth téren, 2002 nyarán felolvasott Teller-levél ugyancsak hamisítvány volt. Hiába ismerte el maga Teller a sajátjának! Ekkora hazugságtól le kellene hogy szakadjon az ég. (A kifogásolt szövegrész így hangzott: "Ha kell, [...] bizonytalan eredetű Teller-levelet olvasnak föl a Kossuth téren, amire annyi mentség van, hogy az aktuálisan foglalkoztatott professzornak "két perce nyomták a kezébe". Teller Ede egy interjúban elismerte, hogy a felolvasott levelet nem ő írta, utóbb tudomására hozott szövegével azonban egyetért - a szerk.) (Mint fizikusnak kötelességem megemlíteni, hogy a borsodi jégverés és felhőszakadás, valamint e között ok-okozati összefüggés azonban nem mutatható ki.) Mindazok, akik ismerték Teller Edét, szinte kivétel nélkül tudják, és így tanúsíthatják, hogy ő tántoríthatatlan ellensége volt mindenfajta diktatúrának és ezek utódainak is. A Kossuth téren felolvasott levél rövid összefoglalása volt egész élete hitvallásának. Magyar fizikust durvábban megsérteni nem lehet, mint azzal, hogy Teller Ede nevét besározzák. Annak az embernek az emlékét sértik meg, aki a szó eredeti értelmében adott fegyvert az emberiség kezébe a III. világháború megakadályozására, majd a most elhunyt Ronald Reagan elnökkel szövetségben vér nélkül nyerte meg számunkra a III. világháborút. Halála után azt az embert sérteni, aki bebizonyította a termonukleáris energiatermelés lehetőségét, aki Prometheuszt felülmúlva a tüzet nem az Olümposzról hozta el szimbolikusan, hanem a Napból valóságosan, égbe kiáltó vétek. Ő volt az, aki "mellesleg" kidolgozta a maghasadáson alapuló biztonságos energiatermelés elveit és módszereit. Egy olyan országban, ahol büntetlenül lehet gyalázni a nemzet egyik legnagyobb fiának a becsületét, ott "természetes", hogy felelőtlen senkik irányítják, a "felelős"' kormány falazása mellett azt a Paksi Atomerőművet, amely az ország villamosenergia-szükségletének a negyven százalékát tudná fedezni, és ami már több mint egy éve a bizonytalanság szélén leledzik.
Az a negyedik seb, amit K. Z. a Professzorok Batthyány Körén ütött, heves immunreakciót váltott ki belőlem is, és társaimból is, akikről K. Z. azt írja, hogy "Két jó szóért, ropiért és pogácsáért megtesznek mindent." A mi korunkbeli valóban nem nagyigényű. Hálás tud lenni sok mindenért. Én például hálás vagyok Horn Gyulának, amiért kirúgott az ÁV Rt. igazgatóságából, mert így nem kellett egy levegőt szívnom Kocsis Istvánnal, a későbbi "paksi szakemberrel", és egy padon ülnöm Tocsik Mártával, a jogállam érdekeit az önkormányzatokkal szemben védelmező jogi szakértővel. Akkor is melegség fogja el a szívem táját, amikor az eposzi jelzőjét, a "pufajkást" hallom, mert 1957 februárjában négy pufajkás akadályozott meg abban, hogy másodszor is megkíséreljem elhagyni a saját szülőföldemet. Nem hagyták. Azóta is hálás vagyok nekik ezért. Az elmúlt évtizedek politikusai nem gyakran kínáltak meg bennünket ropival, pogácsával és jó szóval, ennek ellenére hálásnak kell lennünk nekik is, mert élve megúsztuk azokat az évtizedeket, pedig időnként még olyan haragtartókkal is összehozott bennünket a sors, mint amilyen idősebb Kökény Mihály volt, akit a mezőgazdaságból tettek át az Országos Atomenergia Bizottság élére, illusztrálva, hogy a szocialista szakértelemnek milyen gazdag hagyományai vannak.
Orbán Viktornak azonban, ha szigorúan vesszük, nem tartozom hálával, mert csak azt teszi, amit tennie kell, mert nem közönséges politikus, hanem államférfi. Ezt tenné akkor is, ha ütnék érte, hiszen nem közönséges állampolgár, hanem hazafi.
"Két jó szóért, ropiért és pogácsáért megtesznek mindent", írja K. Z. Én ezt még kiegészíteném: Igen, megtesznek mindent, amit a becsület megenged.

Lovas István
a Professzorok Batthyány Körének tagja