A köztársaság veszett fejszéjének a nyele

Magyarország látszólagos politikai stabilitása valójában a zsákutca csendje, tehetetlensége.
Két nagy tömb viaskodik egymással, a választók többsége számára azonban már a második választástól kezdve nem az a kérdés, ki a jobb, ki a hitelesebb, kitől várható jobb teljesítmény, hanem csak az, hogyan vehetne elégtételt a várható pimaszságát igazolt korábbi győzteseken. Folyhat tovább ez még néhány cikluson keresztül, a felhizlalt asszisztencia számára ennél jobb nem is történhetne, csak közben az ország szabad préda marad (amit eladtunk, mert szegények voltunk, visszavásároltuk, mert szegények vagyunk, és újra el fogjuk adni, mert nem sikerült kikapaszkodni a szegénységből, és már törhetjük rajta a fejünket, hogy miből vesszük meg majd ismét, mert nem lesz más választásunk, hiszen a szegénység nagy úr), s alighanem egyre csúfosabb kudarcok várnak rá minden területen.
Talán már fel sem tűnik, milyen páratlan cinizmus van mondjuk a mögött, hogy a sztrádaépítés az egyetlen pártok fölötti fix kormányprogram, miközben nincs pénz, és mintha egyre kevésbé volna pénz a meglevő utak karbantartására.
Vagy mondjuk a mögött, hogy egyetemre terelték a magyar ifjúság zömét, ahol páratlan megaláztatások és szívatások után, az igénytelenség és a személytelenség dresszúrája után egy inflálódott diplomát kapnak végkielégítésül, és útravalónak nagyobb tanácstalanságot, mint amivel belefogtak a tanulásba. Miközben szenvedünk, kínlódunk a szakértelem hiánya miatt a földeken, az iparban, a kereskedelemben, a szolgáltatásokban, az egészségügyben, mindenhol. És még annál is jobban az emberi tartás általános összeomlásától, mintha a Kádár-rendszer karói nélkül nem volna semmi támaszték.
Ott tartunk, hogy a román vasút lebeghet előttünk célként. Mely magyar nézőpontból nem is olyan régen még alulmúlhatatlannak látszott.
(Mindezek ráadásul apróságok igazi társadalmi-politikai katasztrófáink mellett. Mondjuk a cigányság cserbenhagyása, a befolyás, a banki kapcsolatok nélkül maradt Magyarország sorvadása mellett.)
Talán már fel sem tűnik, hogy a kormány és ellenzék párbeszéde nem valódi dolgokról folyik jó ideje, egyszerűen csak fájdalmat akarnak egymásnak okozni, felül akarnak kerekedni, ennél emelkedettebb célja nincs egyik félnek sem. (Ennek igazolásához épp elég magunk elé idézni Áder Jánost és Szili Katalint, a Tisztelt Ház korábbi és mai elnökét, amint a négy, az iraki háború ellen tüntető fiataltól - vagyis normálisan, fiatalként viselkedő fiataltól - meglepve egy pillanatra elejtették az álarcukat. És úgy rontottak rájuk, mintha azok betörtek volna a hálószobájukba. Mintha beleköptek volna a levesükbe.) Azért nem világos ez, mert a sajtó e köré a különös párbaj köré egy másik hazugságot ad körítésnek, például antifasiszta zöldséget, antikommunista rizsát, ízlés szerint, mintha leleplezne, valójában pedig csak ügynökösködik. Önként vagy dalolva. (Nem bírom szebben mondani. Itt, az Élet és Irodalomban sem.)
Parlamenti választások idején mindig előállítható az a látszat, mintha parlamenti demokráciánk rendben volna, hiszen a többség elmegy demonstrálni a szavazófülkébe, kétségbeesve, dühöngve emiatt vagy amiatt.
Míg csak az egész tákolmány össze nem dől. De én már nem játszanék túlélésre. (A túléléssel szerzett utóbbi győzelem már rosszabb a vereségnél.)
Zsákutcánkat annak köszönhetjük (jaj, mi mindennek még), hogy a közhatalom szétforgácsolódásától való álfélelem miatt kitalált ötszázalékos parlamenti küszöb a jelen választási rendszerben új politikai csoportok számára gyakorlatilag elérhetetlen. Ehhez a két politikai pártnak egyszerre kellene megbuknia, ez azonban az ország gazdasági és/vagy politikai összeomlása nélkül nehezen elképzelhető. (Sajnos, nem vagyunk ettől a helyzettől megnyugtatóan távol.) Új demokráciánk tehát egy utódpárt és egy falánk gömböcként viselkedő valahai nemzedéki párt iszapbirkózása. Mindkettő többszörösen túlnyerte magát, mindkettő enervált, fáradt és túltáplált. (Mindkettő minden hatalmi, gazdasági ambícióját kielégítette és minden politikai elvét, ígéretét, tartását feladta.)
Miközben magatartások és értékrendek sokaságával kellett volna találkoznunk, megismerkednünk a politikai porondon, valójában az MSZP és a csatlósává züllött SZDSZ, valamint az MDF üresen maradt helyére gyors improvizációval beugrott Fidesz és pórázon tartott szövetségesei egy évtizede levegőt sem hagynak senkinek. Maguknak sem. (Épp olyan kilátástalanság-hangulatot teremtve, mintha Kádár elvtárs szellemi ikergyermekei volnának.) Tehetik, amíg egymásról képesek elhitetni, hogy a másik fél a Káin. Az a baj, hogy nincs nehéz dolguk.
Egyik barátom azt mondja, vegyünk meg egy kis lakatlan szigetet valahol Óceániában, száműzzük oda jutalomutazás címén politikai elitünket, két nagyobb utasszállító elég volna hozzá, hadd évődjenek ott egymással, mi meg kezdjük az egészet elölről. Egy kicsit jobban odafigyelve. (Arról juthatott ez eszébe, hogy most is úgy viselkednek, mintha maguk közt volnának egy rezervátumban.)
Valami ilyesmi kellene. Jön ez az EU-s parlamenti szavazás. Nincs tétje, ha húszan mennek el szavazni, akkor is érvényes lesz. Hát menjenek el csak húszan. Akik tényleg odáig vannak a szocialistákért, és megkönnyezték a május elseje éjjelén (újfent csak) nyelvtelenkedő Medgyessyt, aki bármennyire sajnálatra méltó figura is, ennél több erénye nincs. Járuljanak a szavazóurnák elé azok, akik szerelmesek Orbán Viktorba, és nem zavarja őket, hogy Orbán Viktor is csak Orbán Viktorba szerelmes.
Akik nem veszik észre, hogy pártelitjeink szellemi egészsége annyira megromlott, hogy a leszázalékolásuk, a környezetváltozás, a kímélő életmód elkerülhetetlen gyógymódnak látszik, az csak menjen el szavazni.
Mi meg, többiek, akik csak haragból szavaznánk, ezzel csapdába esve megint, maradjunk otthon, legyen ez a nem szavazás egy csendes demonstráció, hogy elegünk van.
Nagyon elegünk van. Jöjjön az új nemzedék, de ne Kovács köpönyegéből, ne is Kövér tanítványaiból, hagyjuk az osztálytársakat is. Legyen ez a csend egy követelés, egy igény bejelentése. (Kérem, ne gyanítson a javaslat mögött politikai cselt. Hogy kik lesznek EU-s mamelukjaink, melyik pártcsoportban kapnak helyet, teljesen mindegy. Ráadásul a kisebb legitimáció kicsit rájuk ijesztene, aktívabb munkára serkentené őket.) Kis téttel nagyot nyerhetnénk. Egy szimulált összeomlással megúszhatnánk egy igazit. (Az EU-t amúgy csókoltatom, csak utálom, hogy mindig előbb érkezik a vendég, mielőtt eldőlt volna, ki fog mosogatni.)
Persze, várhatóan eleve kevesen mennek majd el szavazni, ettől a destruktív javaslattól függetlenül is. Ahogy az EU-s népszavazás is keveseket vonzott, és épp csak sikerült az európai mélypontot jelentő rossz részvételi arány valódi jelentését eltussolni. Pedig alighanem a tartózkodás már akkor sem a restségről, az érdektelenségről szólt, hanem a csalódásról és a tanácstalanságról.
Aztán, ha már nem szavazunk, összegyűlhetnénk, jelezve, hogy nem a készség hiányzik, és meghallgathatnánk mindenkit, akinek volna ötlete, mit kellene tenni.
Hátha alakulna egy szociáldemokrata párt, mely szociáldemokrata, és nem a kádári hitelből akarna megélni, egy kisgazdapárt valódi, épeszű kisgazdákkal, egy liberális párt liberális elkötelezettséggel, nem ellenségtől ajzottan, egy polgári párt, mely a polgárt is elviselné, egy nemzeti a nemzetieknek, nem a szájhősöknek, kereszténydemokrata azoknak, akik legalább demokraták vagy legalább keresztények. Keresztül kasul a mai nagy árkon. Mely csak gazt választ el gaztól.
Jöjjön egy második monori találkozó, most már ismerjük egymást a szabadság körülményei között is, talán nem buknánk akkorát, mint az első csapat, úgyis csak az jönne, aki tántoríthatatlanul jóhiszemű, és sem alanya, sem tárgya nem kíván lenni semmiféle kisajátításnak.
(Ha nem történne semmi, ha nem jönne senki, ha nincs a mai bornírt, magánosított Magyarországoknak alternatívája, egy közös Magyarország, s csak a szégyen marná a képünket, ennek a belátása is valami. Ha nem is volna vidám tényállás, de az ember tudná, mit tegyen, hiszen nincs mire várni tovább.)

Takács Géza