Vitakészség a bal- és a jobboldalon

Tagadhatatlan, hogy modern világunkban az írott és elektronikus média meghatározó szerepet játszik a társadalom irányításában, nézeteinek kialakításában. Az olvasók - közéjük sorolom a politikusokat is -, befolyásolásában meghatározó jelentőségűek a publicisztikák. Nem véletlen, hogy a politika, a társadalmi kérdések iránt nagyobb érdeklődést mutató értelmiségiek a világon mindenütt hallatják hangjukat. Mindezt demokratizálódó országunkban is tapasztalhatjuk. Túlzás nélkül állíthatjuk azt is, hogy ezen a téren a baloldali értelmiségiek, a liberális gondolkodók lényegesen aktívabbak. Nézeteik finomítása, tisztázása érdekében gyakorta vitatkoznak egymással, és a szellemi párbajra, egymás véleményére támaszkodva építkeznek. Ily módon (is) próbálják a társadalom érdeklődését felkelteni egy-egy kérdés iránt, és ezáltal is befolyásolni látásmódjukat. Ezekben az Élet és Irodalomban, a Magyar Hírlapban és más sajtóorgánumokban folytatott vitákban a részvevők nem kímélik saját pártjukat sem, bár politikai eszmefuttatásaik főcélpontja természetesen az úgy nevezett polgári oldal.
A konzervatív, keresztény szellemiséget vallók a legritkább esetben kapcsolódnak be ezekbe az eszmecserékbe. Ebben biztosan szerepet játszik - tudat alatt -, hogy évtizedekig hallgatniuk kellett: nem volt különösképpen előnyös ellent mondaniuk az elődpárt nézeteit képviselő kollegáknak, azoknak akik az eszme, az ideológia tételeit közvetítették számukra, az állampártot magasabb vagy alacsonyabb szinten képviselték, célkitűzéseinek megvalósításán fáradoztak.
Meglepő viszont, hogy a fent említett visszafogottság, tartózkodás a polgári oldal politikájának, gondjainak, célkitűzéseinek elemzésében, megvitatásában is megnyilvánul, amelyet már nem lehet kizárólag a fenti okokkal magyarázni. A kívülálló ebből azt a következtetést vonhatja le, hogy ebben a körben mindenki teljesen azonos nézeteket vall. A valóság azonban ettől gyökeresen eltér: aligha állíthatja bárki, hogy a jobboldalon állók egyformán látnák a világot, hogy szemléletük a közelmúlt és a jövőt illetően megegyezne. Ez a magatartás számos okra vezethető vissza.
A jobbközép politikusai, különösen a fiatalabb generáció, nem túlságosan lelkesedik azért, hogy a mögöttük álló holdudvar elemezze ténykedésüket, stratégiai elképzeléseiket. Azt elfogadják, hogy biztosítsák őket támogatásukról, szimpátiájukról, mutassanak rá az ellenfél gyenge pontjaira, hiányosságaikra, de arra már alig tartanak igényt, hogy beleszóljanak politikájukba, terveikbe. Erre legjobb példa a Fidesznek a 2002-es választás előtt közzétett programja, amelyet hat fideszes politikus jegyzett. Ugyanakkor az MSZP és az SZDSZ hasonló programkönyvének megírásában külön-külön közel száz tudós, kiválóság vett részt. Hozzá kell tennem, hogy a Fidesz vezető politikusai legalább 10-15 évvel fiatalabbak a baloldali élgárda tagjainál. És talán még azt is, hogy a konzervatív értelmiségiek szaktudása semmivel sem marad el baloldali kollégáik szakértelme mögött.
Ebbe a témakörbe tartozik a választás eredményének taglalása is. A polgári politikusok meglehetős tartózkodást mutattak, hogy ennek okait holdudvarukkal megbeszéljék. Ha már mindenképpen erről akarunk szót váltani velük, akkor a vita tárgyaként inkább valami más témát adjunk: amennyire lehetséges, ki se ejtsük a szánkon azt, hogy vereséget szenvedtünk. Amikor aztán a végén csak elértük, hogy leüljenek velünk értekezni erről a kérdésről, akkor meg joggal mondhatták, hogy "ennyi idővel" a választás után a téma már "lerágott csont". Mintha a gyermekkoruktól a politika iránt érdeklődést mutató, más országok életét, politikáját közelről megismerő, szakterületükön eredményesen munkálkodó, idős, tanult embereknek nem lenne egyetlen használható gondolatuk sem a sikertelenség okáról és az előrelépés, a megújulás módozatairól. Mintha a választás elvesztése csupán a pártjuk magánügye lenne, és nem tartozna ránk is. Elfelejtik, hogy szüleik, nagyszüleik generációja számára a választások - különböző okok miatt - nagyon sokat jelentenek. Ha már a puha diktatúra utolsó szakaszában felnőtté vált fiatalok lettek a polgári oldal meghatározó politikai erejévé, az idősebb generáció elvárja tőlük, hogy vegyék figyelembe korlátaikat, és ne csak a saját eddigi életük során még kevésbé tesztelt ítélőképességükre bízzák magukat. Tudomásul kell venniük, hogy a mögöttük álló lelkes tábor - a Kossuth téri nagygyűlés résztvevői - nemcsak az ő kiválóságuk, programjuk miatt támogatta és támogatja őket, hanem legalább anynyira az utódpárt legyőzése érdekében is. A teljes képhez tartozik, hogy a 2002-es választás után eltelt időszakban - talán a legutolsó hónapokat kivéve - annak sem volt különösebb jele, hogy az MDF támaszkodni kívánt volna a konzervatív szellemiségű értelmiségiekre; megkérdezte volna őket a hogyan továbbról. Megelégedett azzal, hogy viszonylag erős frakcióval bent van a parlamentben, és várta a csodát, az égből jövő segítséget, mely elmozdítja a pártot az alacsony népszerűségi szintről.
Be kell azonban vallanunk, hogy a kényesnek tekintett kérdések nyilvános megvitatásától a polgári oldal holdudvara is tartózkodik, azt gondolva, hogy az őszinte megbeszélésből, a vélemények ütköztetéséből valamiféle hátrány származik pártjaik számára. Esetleg olyan titok, szempont, ötlet tudódik ki, kerül nyilvánosságra, amelyiket az ellenfél felhasználhat ellenük. Hasonlóan vélekedik a jobbközép sajtó néhány vezetője is. Számomra érhetetlen megfontolások alapján még attól is tartózkodnak, hogy lapjaikban a Fideszt és az MDF-et jobbról jövő kritikákkal szemben megvédjük. Ezen túlmenően nemcsak az érvek ütköztetése marad el, hanem egymás felvetésének továbbgondolása is. (Nevezetes kivétel a Heti Válaszban a közelmúltban lezárt vita a közéleti hangnemről.) Mindenki másoktól függetlenül fejti ki véleményét, alig figyelve politikai barátainak mondanivalójára. Más szavakkal: nem építenek a hasonlóan gondolkodók eszmefuttatásaira, ami végeredményben az előrelépést jelentené. Ez a sajátságos magatartás a magam szakterületére vetítve azt jelentené, hogy az azonos területen dolgozó kémikus kutatók következtetéseik levonásában, megfontolásaik ismertetésében egyáltalán nem lennének tekintettel az előzményekre, kollegáik korábbi megállapításaira. Ez persze gyakorlatilag kivihetetlen, mivel nincs az a szerkesztő, az a folyóirat, aki és amely ne kényszerítené rá a szerzőt, hogy vegye figyelembe a korábbi elgondolásokat, és annak fényében mutassa be új téziseit.
Nyilvánvaló, hogy alapvetően más a tudomány és a sajtó világa: egy kisebb jelentőségű ügyben valóban fölösleges, hogy a publicisztika szerzője hivatkozzék a témával kapcsolatban előtte szólókra. Újszerű, eredeti javaslatok esetében azonban már kevésbé illendő elhallgatni az előzményeket. Ha valaki például érvekkel alátámasztja, mennyire hasznos lenne, ha a Munkáspárt egyesülne a polgári oldal valamelyik pártjával vagy az SZDSZ-szel, furcsán festene, ha kollegája ezt a gondolatot újból előhozva, eltekintene az eredeti javaslattól. Valahogy így jártam a MIÉP-ről a Népszabadságban (2002. november 12.) megjelent írásommal, amelyben a MIÉP szerepét taglaltam hazánk nemzetközi megítélésében, a polgári oldal áprilisi vereségében. Mivel csekély lehetőséget láttam a MIÉP megújulására, végső következtetésként a MIÉP önfeloszlását javasoltam. Nem lehet kizárni, hogy ez az írás is hozzájárult a MIÉP-en belül azóta megindult erózióhoz, mozgolódásokhoz. Felvetésemért bőven megkaptam a magamét a Népszabadság olvasóitól (november 28.) és a MIÉP részéről is (Magyar Fórum, november 21., december 5.). A polgári oldal közírói, politikusai, akiknek leginkább érdekében állt ennek a kérdésnek a boncolgatása, azonban csendben maradtak. Úgy tűnt, ezt a témát kevésbé fontosnak vagy túlságosan forrónak ítélték. A jobbközép hetilapjában később csak megszólalt egyik politológusunk. Írásában azonban nem a baloldali értelmiségiek útját követte, és ahelyett, hogy támaszkodott volna az ebben a kérdésben a baloldali lapokban folytatott vitára - ami a témában előrehaladást biztosított volna -, újra a zérusállapotnál kezdte. Lényegében más szavakkal és mondatokkal ugyanazokat a gondokat elemezte, mint az idézett cikk, és a végén ő is feltette a kérdést: "Van-e egyáltalán szükség egy ilyen MIÉP-re...?"
Nézetem szerint változtatni kellene a konzervatív értelmiség hozzáállásán. Nem szégyen tanulni a baloldalon álló polgártársainktól. Nem kell félnünk a vitától, egymás nézeteinek analízisétől, kritikájától sem. Fontos kérdések, gondok megoldásában csak akkor tudunk előrelépni, ha nem beszélünk el egymás mellett, ha támaszkodunk mások felvetéseire, ha azokat újabb gondolatokkal egészítjük ki, és ezáltal másokat is véleményük elmondására késztetünk.

Solymosi Frigyes
akadémikus, a Nemzeti Kör tagja