Kertész megdicséri Lukácsot

"Tekintettel arra, hogy Lukács György szerette Thomas Mannt, és ennek következtében Thomas Mann művei lassan kezdtek megjelenni Magyarországon, ez volt az egyetlen igazi jó tett, amit végrehajtott, megismerkedtem a novellákkal, megismerkedtem a Halál Velencében-nel, a Mario és a varázslóval, és főként az esszékkel" - mondta Kertész Imre (ÉS, 2004/20.). Úgy látszik, Kertész egy pillanat alatt megbánta, hogy az íratlan hazai illemszabályok ellenére megdicsérte Lukácsot. Ezért aztán rögvest helyére tette a filozófust, mondván, hogy Thomas Mann szeretete az egyetlen érdem, amely a nevéhez fűződik. Kertész brutális ítélete önmagában véve szót sem érdemelne, hiszen A lélek és a formák (1910) megjelenése óta (melyet Thomas Mann az Egy apolitikus ember elmélkedései című óriásesszéjében "Szép és mély könyv"-nek nevezett) Magyarországon így szoktak Lukácsról nyilatkozni, többnyire az eredendő ártatlanság állapotában, vagyis anélkül, hogy ismernék Lukácsnak azokat a műveit, amelyek megzavarhatnák ítéletüket.
Kertész Imre dicséretét azért teszem szóvá, mert éppen erre nem szolgált rá Lukács. Kertész nem azért termékenyülhetett meg Thomas Mann írásaitól, mert Lukács szerette ezt az írót. Thomas Mann könyveit a szovjet tömb országai közül nemcsak Magyarországon adták ki, hanem például a Szovjetunióban is. A keletnémet Aufbau Verlag pedig számos Mann-könyv megjelentetése után 1955-ben, "a nagy német költő nyolcvanadik születésnapjára" 12 díszes kötetben publikálta összegyűjtött műveit. Ezt nem Lukács egyetlen olyan érdemének köszönhettük, amellyel még a szellemi képességeit tekintve messze fölé magasodó Kertész Imre dicséretét is kiérdemelte, hanem annak, hogy Thomas Mann, akit a szovjet kultúrpolitika már korábban besorolt az antifasiszta polgári írók táborába, a teljes német olvasóközönséget el akarta érni, és ezért mindkét német állammal jó viszonyt alakított ki.
Thomas Mann 1947 karácsonyán keltezett levelében, melyben Lukács egyik neki szentelt tanulmányát méltatta, azt írta róla, Walter Benjaminról és Ernst Blochról, hogy "Ez, a fenébe is! kétségbevonhatatlanul a legokosabb szféra ma, akárhogyan értékeljük is ezt a jelzőt, és mi tagadás, hízeleg nekem, ha onnan ér el dicsérő szó." Riadalom nélkül írhatta ezt, mert nem kötötték a magyar konvenciók, és mert képes volt arra, hogy a tőle távol eső, bonyolult gondolati építményekben felhalmozódott szellemi energiákat is felfogja és becsülje.

Eörsi István