Az áldatlan vitához

Vásárhelyi Mária - a bírálatokra adott válaszaival együtt lassan könyvterjedelműre duzzadó - írásának (Taní-tani - de hogyan?, ÉS, 2004/7.) legutóbbi részében Tomka Miklóssal vitatkozva "áldatlannak" nevezi a cikke nyomán kibontakozott "egész vitát", melynek "még áttételesen sincs köze a tudományhoz". (ÉS, 2004/12.) Tényleg nincs, és ez nem is lenne baj, végtére is nem egy irodalmi hetilap dolga, hogy ellenőrizhető és reprodukálható szociológiai állításokat tegyen közzé - a műfajban szokásos lektorálási folyamatot lezárulta után -, ha nem keletkezne az a látszat, hogy a vita a "tudomány" és a tudomány eredményeit tudomásul venni nem hajlandó kötözködők között folyik.

Különféle, a cikkben is megnevezett egyetemeken tanító barátaim évek óta mesélik, mennyire népszerűvé váltak a történelem szakok a szélsőjobboldali fiatalság körében. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a kelleténél sokkal több antiszemita és cigánygyűlölő egyetemista kap majd történelemtanári diplomát, hogy aztán évtizedekig mérgezze a tanulóifjúság ordas eszmékre fogékony részét. Továbbá, eddig sem szálltam volna vitába, ha valaki azt állítja: előítéletes diákokat inkább találunk a politikai jobboldallal nyíltan rokonszenvező egyetemeken, mint a szabadelvű hagyományokat ápoló ELTE-n. Mindezt eddig is tudtuk. Mit tett hozzá ehhez V. M.? Olyasféle állításokat, hogy a diákok X százaléka nagyon, Y százaléka kicsit antiszemita vagy cigánygyűlölő, és csak Z százalékuk "demokrata".

Van-e ennek jelentősége? Vásárhelyi Mária törekvése, hogy megmérje X-et vagy Z-t, maga is mutatja, hogy van: nem mindegy, hogy az idegenellenes fóbiák mennyire elterjedtek. Aki azonban mérésre vállalkozik, annak el kell tudnia viselnie a mérés módszerére és értelmezésére vonatkozó kritikát, függetlenül attól, hogy a bírálót az eredményekkel szembeni előítéletes ellenszenv vagy a tudományos kételkedés motiválta-e, és nem minősíthet "áldatlannak" egy olyan vitát, mely az általa alkalmazott módszerekről (ennélfogva X és más változók általa mért nagyságáról) szól. A tárgyszerű vitát pedig illene segítenie azzal, hogy a mondandóját megvitatásra alkalmas formában fejti ki.

Egy magát tudományosnak minősítő (sőt: mindenféle) műtől először is elvárható, hogy megtudjuk kik a szerzői. V. M. mindvégig - nem fejedelmi - többesben beszél, de sehol sem nevezi meg a szerzőtársait. Ennél fájdalmasabb hiány, hogy nem tudjuk meg, hol olvasható el az eredeti mű, amely pontosan leírja, hogyan értelmezik a szerzők az alkalmazott skálákat, milyen módszereket használtak a típusképzéskor, ennek során hogyan vették figyelembe a "nem tudom"-mal vagy "nem válaszolok"-kal felelőket, a válaszok mely kombinációit tekintették a nagyon és kicsit előítéletes gondolkodás jelének - és miért -, hogyan vettek mintát, statisztikailag szignifikánsak-e a válaszok közötti összefüggések vagy az egyetemek közötti különbségek és a többi. Természetesen ilyen információknak nincs helyük egy hetilapban - egy hetilapban viszont nincs helye olyan tudományos ismeretterjesztő írásnak, amely mögött nem áll tárgyszerű, megvitatásra alkalmas mű.

Maradnak az olvasó sejtései arról, hogyan is folyhatott a mérés a nevüket elhallgató kutatók hozzá nem férhető munkájában. Vajon az "antiszemitizmus oka az irigység" állítás esetében az igen, a nem, a nem tudom, vagy az "erre aztán végképp nem tudok mit felelni" válasz mérte-e az előítéletmentes gondolkodást? Vajon, ha valaki úgy gondolja, hogy ma már nem érdekes, ki zsidó és ki nem, ugyanakkor természetesnek tartja, hogy valaki időnként zsidónak, időnként nem zsidónak vallja magát, az "demokrata" - ez az "előítéletes" ellenpárja V. M. értelmezésében - vagy egyszerűen csak összevissza beszél?

Megjegyzem, nem világos, hogy egy nem antiszemita ember miért ne lehetne a demokrácia esküdt ellensége, például királypárti vagy kommunista.

Az ilyen típusú ellenérvekre V. M. azzal felelhetne, hogy a kérdőív nem a válaszolók világképének koherenciáját igyekezett megítélni, hanem azt próbálta megmérni, mennyire "ugranak" a kérdezettek a legkülönfélébb, sokszor egymásnak is ellentmondó zsidó- vagy cigányellenes sztereotípiákra. Aki mindegyikre ugrik: antiszemita, illetve cigányellenes. Aki egyikre sem: demokrata. De hol vannak a többiek? Hogy lehetséges, hogy a kutatók nem találtak az egyetlen, antiszemita-demokrata skálán kívül eső csoportokat? Hiszen magának az idegenfóbiának is ezernyi árnyalata létezik, az ártatlan etnikai különbségtudattól az életmódbeli különbözőséggel szembeni türelmetlenségig, a versenyben lemaradók liberálbolsevikok (egyszersmind judeoplutokraták) elleni acsarkodásáig, a lecsúszástól rettegők önerősítő cigányellenességéig, az archaikus, vallási gyökerű antiszemitizmusig és a fajelméleti zagyvaságokig. (És akkor még nem beszéltünk a kérdőíves felvételek örök szereplőiről, a notórius válaszmegtagadókról és óvatkoskodókról, a kérdező kedvét kereső színjátszókról, az összefüggéstelenül válaszolgatókról.) Hogyan lehet ezeket a sem eredetükben, sem jellegükben, sem társadalmi következményeikben nem azonos attitűdöket egyetlen skála mentén elrendezni?

Lehet, például a szerzők által vélelmezhetően alkalmazott klaszter-elemzéssel, amely jellegzetes véleménykombinációkat keres a feltett kérdések sokdimenziós terében. Csakhogy a klaszter-elemzés és a vele rokon eljárások igen rugalmasak, sokféle eredményt szolgáltathatnak az alkalmazott feltevésektől függően. A konkrét esetben: a klaszter-elemzés egészen más nagyságú csoportokat különít el akkor, ha a kutató elmélete szerint a magyar társadalomra két nagy (előítéletes, illetve demokrata) pólus jellemző; más lesz az eredmény, ha a feltevés szerint létezik egy közepesen előítéletes domináns mag, és a szélsőségeket erről leváló kisebb csoportok reprezentálják, és megint más, ha a kutató számos, egymástól távol eső véleménycsoportot tételez fel. Az eredmény függ attól, meghatározza-e a kutató előre, hogy hány véleménycsoportot létezik, vagy ennek eldöntését az adatokra bízza. A válaszokból kibontakozó vélemény-kombinációknak végtelen számú egymással egyenrangú elrendezése lehetséges, nagyjából úgy, ahogy a kaleidoszkóp forgatásával is végtelen számú szép és érdekes képet kaphatunk anélkül, hogy kijelenthetnénk: ez és ez a kép az egyetlen, a kitüntetett, az "igazi". A hol így, hol úgy kirajzolódó csoportokat a kutató úgy nevezi el, ahogyan csak akarja. Az ilyen típusú csoport- vagy faktorképző eljárásokat éppen a nagyfokú rugalmasságuk miatt a voltaképpeni kutatást megelőző fázisban, az adatok közötti összefüggések előzetes felmérésére használják a modern társadalomtudományban. Hogy a vélemények meghatározott kombinációival tényleg sikerült-e megragadni olyan összetett magatartásformákat (a statisztika nyelvén: látens változókat) mint az előítéletesség vagy az idegengyűlölet, csak további vizsgálódással dönthető el, például annak elemzésével, hogy az attitűdkérdésekre adott válaszaik alapján előítéletesnek minősített csoport tagjai valóban előítéletesen viselkednek-e konkrét élethelyzetekben, például, szimpatizálnak-e kirekesztést hirdető mozgalmakkal és politikusokkal, helyeselnek-e kirekesztő intézkedéseket, érvényesítenek-e előítéleteket a társas kapcsolataikban, eszerint húzzák-e meg a "mi" és "ők" határait és a többi: az empirikus szociológiai irodalom ezernyi ötlettel szolgál az attitűdkérdésekre alapozott tipológiák érvényességének vizsgálatához.

Annak megállapításához, hogy V. M. joggal nevezi-e az általa azonosított rétegeket ilyen-olyan fokban előítéletesnek, hogy nem léteznek-e a kutatásban feltételezett egydimenziós skálán kívüli csoportok, hogy tipológiája alkalmas-e a vizsgált egyének viselkedésének előrejelzésére, hogy X, Y vagy Z nyolcvan százalékkal egyenlő-e vagy mondjuk csak tizenkettővel, ahhoz az eredeti tudományos műhöz kellene fordulnunk (mely remélhetőleg nem az ÉS-ben fog megjelenni). Addig is maradjunk abban, hogy sok az előítéletes történészhallgató. Ha egy van, az is éppen eggyel több a kívánatosnál.

Köllő János