Komolytalan kesergés

VISSZHANG - XLVIII. évfolyam 7. szám, 2004. február 13.

Most került a kezembe az ÉS január 30-i, 5. száma, benne Pályi András És a keresztények? című írása. Eszmefuttatásában a szerző súlyos szavakkal ad hangot a feletti szomorúságának (?), hogy az országban nem találtatott "egy-két" keresztény értelmiségi sem ("nem titkolom, azt vártam, hogy akad egy-két olyan keresztény értelmiségi - vannak még ilyenek? [...] akik [...]"), aki - ha jól értem Pályit - felülemelkedve vallásának szociológiai mélyrepülése okozta "szorongásain", és átlátva a politikai kereszténykedés rútságán, végsőképpen autodestruktív perspektíváin, karakán bátorsággal jelezte volna, mennyire elfogadhatatlan a Tilos Rádió ügyében rendezett jobboldali bacchanália.

Megértéssel vagyok Bajtai Zoltán karácsonyi kifakadása iránt, és megértem a Tilos Rádióban február első napjaiban elhangzott további tapintatlan megjegyzéseket is. Azt gondolom ugyanis, hogy a Názáreti Jézus evangéliumáról nemritkán agresszív stílusban öklendező közhőbörgést, a megváltás egyetemességéből emberek csoportjait diszkrimináló teológiai pornót vagy éppen merő piaci árut gyártó magyarországi mainstream kereszténység meg tudja annyira sebezni a jó hír után vágyódó lelkeket, hogy keserűségük (egy egyébként is nyers hangvételű problématálalásra szakosodott közegben) végül is az "érted haragszom, nem ellened" proteststílusban találja meg kifejeződési formáját. Ennek a gondolatnak a jegyében lennék kész most - a Mester keresztjét alázattal felvevő keresztény súlyos szégyenkezésével - megérteni Pályi Andrást is, és hajlanék arra, hogy a tényközlés formai jegyeivel megfogalmazott sorait indulatmetaforaként, figuratív irodalmi kísérletként kezeljem.

Pályi András azonban nem a keresztény bizonyságtétel után szomjazó és ezzel az igényével magát méltán becsapottnak érző lélek művészi tolmácsolójaként lép fel, mintegy Barangó stílusimitátoraként, hanem egzaktságra törekvő kritikusként. Ebben a minőségében a tények nagyvonalú mellőzése, az írok, de nem olvasok attitűd csak nehezen menthető. Elemzőként illene tudnia Iványi Gábor metodista lelkésznek a Tilos Rádió ügyében írott nagyszerű Magyar Hírlap-beli cikkéről (2003. dec. 31.), Siposhegyi Péter politikai sántikálástól mentes, kegyességi hangvételű írásáról (Hetek, 2004. jan. 2.), Frenkl Róbert evangélikus országos felügyelő politikai elemzést is magában foglaló pásztorleveléről (Magyar Hírlap, 2004. jan. 19.) és - félretéve most a kötelező szerénységet - némi érdeklődés esetén találkozhatott volna e tárgyban kelt saját gondolataimmal is a Magyar Narancsban és a Népszabadságban. Emellett biztos vagyok abban, hogy alaposabb szemlézés esetén még további (meglehet szánalmasan kis számú) hasonló megnyilatkozásra is rábukkanhatott volna. (Böjte Csaba ferences szerzetes február 6-i Népszabadság-beli írása megerősít e feltételezésemben.) Még súlyosabb problémát jelent azonban Pályi András írásában az, hogy megkedvelve a Barangó-féle nagyotmondást, legalábbis a cikk elkészültének röpke időszakára, elvesztette lényeglátó képességét. Máskülönben aligha emelt volna maga köré olyan paravánt, amely mögül nem csak azt nem látja, amit állítólag olyannyira keres, de képtelennek bizonyul a legfontosabbra is: arra, hogy (nem mellesleg írása címével összhangban) érvényes és világos szavakat szóljon a - sajnos! - teátrálissá sikeredett keserűségének genezisét jelentő (intézményes) magyarországi kereszténység mizerábilis állapotairól.

Majsai Tamás

*

Elismerem, szemlézhettem volna alaposabban a magyar sajtót kissé talán provokatív című cikkem megírása előtt, nem biztos azonban, hogy lényegileg mást írtam volna. Utóvégre a "kicsi keresztény alapozással" szót kérő Esterházyt olvastam az ÉS-ben, mégsem utaltam rá. Nem "a magyarországi kereszténység mizerábilis állapotairól" kívántam ugyanis értekezni, hanem a magyar társadalomnak a pártállami időkből jól ismert szervilizmusáról. Úgy vélem, ha egyszer ezen az égtájon is megszületik az egészséges civil társadalom, az abból lesz nyilvánvaló, hogy hasonló esetekben elsősorban a sértett fél érez majd késztetést, hogy intézményes szinten tiltakozzon a hivatalos szerv átlátszó igazságtalansága, azaz hivatali visszaélése ellen, minthogy az magát a társadalmat sérti. Ebben az értelemben vártam volna, hogy a legnagyobb egyházak hivatalból emeljék fel szavukat, vagy ha ők nem, legalább valamiféle keresztény értelmiségi testület. Ebbeli hiányérzetemet a tiszteletre méltó egyéni protestálók fellépése, sajnos, nem enyhíti.

Pályi András

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 35. szám, 2019. augusztus 30.
LIX. évfolyam, 35. szám, 2015. augusztus 28.
LVII. évfolyam, 27. szám, 2013. július 5.
Élet és Irodalom 2024