Magyar-magyar összefogás

Markó Béla esszéje jó néhány sajtóorgánumban megjelent, sőt a MÁÉRT általi megvitatásra is javasolták (Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről, ÉS, 2004/3.).

Elemzésem a tények minél pontosabb bemutatásának szándékával született meg. Nehéz fába vágom a fejszém, mivel esszének álcázott politikai vitairattal nehéz vitatkozni. Politikai vitairat esetén pedig nem lehet megkerülni azt, hogy a szerző hogyan bánik a tényekkel, és menynyire néz szembe saját ténykedésével, nota bene, tévedéseivel.

A szerző történelmi fejtegetéseit olvasva mindjárt arra gondoltam, lám, megint a politikusok által oly sokszor használt trükkel találkozunk. A politikusok ugyanis előszeretettel ismertetik úgy a történelmet - a valós tényekkel mit sem törődve -, hogy ezáltal saját álláspontjuk igazolást nyerjen. Mindaz, amit a szerző a trianoni békediktátumról összehord, távol áll a történelmi igazságtól. Egy külső, nagyhatalmi döntést gyakorlatilag kizárólag belpolitikai okokkal magyaráz. Bármennyire is kritikát érdemel az egykori magyar uralkodó osztály, a tény az tény marad. Az Osztrák-Magyar Monarchia, az egykori közép-kelet-európai gazdasági-politikai integráció szétverésének fő oka a győztes hatalmak politikai vezetőinek bosszúvágya és politikai vaksága volt. A békediktátumokkal sikerült is nekik Európára szabadítaniuk a fasizmust és kommunizmust, a második világháborúról nem is beszélve. S hova lett az akkori kisállamkreatúrák java része?

Szerzőnk nem csak a múlt tényeit kezeli meglehetős költői szabadsággal, jelenünk bemutatása se sikeredett túlságosan pontosra, annál inkább, hogy a szerző kívülállónak tekinti magát, mintha nem lenne az 1989-es fordulat utáni történések egyik alakítója.

Markó Béla álláspontja szerint a "határon túli közösségek felelős vezetői (...) lépésről-lépésre kialakították azt a konszenzust, amelyre ráépülhetne a jövő: politikai egység, partneri viszony a többség képviselőivel, minél szélesebb önkormányzatiság, növekvő gazdasági erő, bővülő anyanyelvű művelődési és oktatási intézményrendszer, részvétel a közös döntések meghozatalában, és önálló döntési jog a csakis minket érintő kérdésekben. Egyszóval: kulturális és közigazgatási autonómia".

(Politikai egység) Ez a retorika arra emlékeztet, hogy évtizedeken keresztül mennyit szajkózták a szocialista láger megbonthatatlan egységét, a Román (stb.) Kommunista Párt körüli monolitikus egységet. Megalakulása, 1989 decembere óta az RMDSZ hasonló egységét hirdetik, amely a szerző állítása szerint ma is létezik, noha az anyaországi pártok azt kezdik megbontani.

A romániai magyarok jól tudják, az egység a Neptun-üggyel bomlott meg, még 1993-ban. Mivel régen történt, röviden felidézem, miről is volt szó. Három prominens RMDSZ-politikus (Frunda György jelenlegi Szövetségi Képviselők Tanácsa elnök, Borbély László jelenlegi alelnök és Tokay György volt kisebbségügyi miniszter) a fekete-tengeri Neptun-fürdőn, szövetségi felhatalmazás nélkül, az akkori román hatalom etnodiszkriminatív politikáját legitimizáló titkos tárgyalásokat folytatott, amelyekről a romániai magyar képviselet csak az amerikai sajtóból értesült. Ez a partizánakció óriási felháborodást váltott ki az akkor még valódi döntési pozícióban levő RMDSZ miniparlamentben, és Tőkés László javaslatára a szövetség elmarasztalta a három titkos tárgyalót. Azóta folyt a neptunosok és antineptunosok iszapbirkózása, amely a 2003. februári szatmári RMDSZ-kongresszuson az előbbiek kiütéses győzelmével, a ma is nagy népszerűségnek örvendő tiszteletbeli elnök eltávolításával, a monolitikus egység megteremtésével ért véget. Ebben az összefüggésben mennyire tekinthető hitelesnek a szerző egységféltő aggodalma?

Igen tanulságos Demény Péter liberális publicista fejtegetése (kolozsvári Krónika, 2004. január 24-25.): "Az RMDSZ vezetősége nem tudott és a mai napig nem tud "viselkedni a konfliktusban". Markó Béla és köre addig nyilatkozgatta, hogy minden rendben, amíg félelmetes erővel kiderült, hogy egyáltalán semmi sincs rendben. Amikor ez megtörtént, akkor viszont megsértődtek, s most úgy mutogatnak az egykori tiszteletbeli elnökre és társaira, mintha mindenért kizárólag ők lennének a vétkesek. Mi több, mereven kijelentik, hogy nem tárgyalnak velük, aminél nagyobb hiba az adott helyzetben el sem képzelhető (...)." A szerző még azt is hozzáfűzi, a nyilatkozatokból az látszik, hogy Markó kizárólag egyféle "magyart" tud elképzelni.

(Partneri viszony a többség képviselőivel és az autonómiaigény) A partneri viszony, a dialógus szükségességét elvi szinten senki sem vitatja. Az ördög itt is a részletekben van elbújva. Ha rátérünk annak elemzésére, hogy melyek azok a követelések, amelyeket meg kell fogalmazni és azokat hogyan is kell képviselni a számbeli többség felé, azonnal nagy vitákat gerjesztünk. Megjegyzem, úgy könnyű a jó viszonyt fenntartani, hogy csak azokat a követeléseket fogalmazzuk meg és képviseljük, amelyek nem sértik a többségi nemzet "érzékenységét".

Ebből a szempontból igen tanulságos az autonómiavita. Amikor e témát az agyagfalvi népgyűlés kapcsán 1991-ben a székelyföldi csoport felvetette, az RMDSZ vezetése szinte kiátkozta őket. Ezt követően az autonómia bekerült a szövetség programjába, a parlamenti képviselet elkötelezettségét 1992-ben a kolozsvári Szent Mihály-templomban esküvel erősítette meg.

Az igazsághoz hozzátartozik: a szövetség vezetése autonómiaigényünket sohasem kommunikálta a román vezetés és társadalom felé, hanem meghagyta a magyarság szavazatainak megszerzését célzó választásikampány-témának. Ez a kétarcúság vezetett oda, hogy a székelyföldi autonómiastatútum közzététele szinte sokkolta a román társadalmat. Ha az autonómia az elmúlt évtized közbeszédének tárgya lett volna, a román közvélemény már rég túl lenne első meglepetésén. Mindenesetre ma már a román tévécsatornák vitákat közvetítenek e témáról, s jó néhány esetben tapasztalhatjuk, a viták résztvevői, ha nem is értik még, miért kell nekünk az autonómia, őszintén érdeklődnek iránta. Román részről sokan láthatóan nem osztják a jelenlegi államelnök vélekedését, aki szerint az autonómiatervezet oly nagy veszélyt jelent Romániára nézve, hogy elhárítására még a Legfelső Védelmi Tanácsot is össze kell hívni. A tanácsülés után az államelnök nemes egyszerűséggel megállapította azt, hogy a székelyföldi autonómiatervezet alkotmánysértő. Álláspontom szerint az alkotmánysértést egy jogállamban az Alkotmánybíróság állapíthatja meg, és csak egy elfogadott törvény sértheti az alkotmányt, nem pedig a törvény tervezete, amelyet az európai normák szerint fogalmaztak meg, a tizenegy működő nyugat-európai autonómiastruktúra ismeretében.

(Anyanyelvhasználat, anyanyelvi oktatás) Köztudottan a tavalyi alkotmánymódosítás beemelte az alaptörvénybe az anyanyelv használatára vonatkozó, az utóbbi években megszületett törvények lényeges elemeit. De mindez csak a közelmúlthoz képest jelent előrelépést.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az anyanyelv használatára vonatkozó alkotmányos kiegészítések meghozatala Európa tanácsi elvárás, a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának előírása. Öszszehasonlítva ezeket a "friss" rendelkezéseket az 1945. február 7-i nemzetiségi statútumtörvénnyel, kiderül, hogy most rosszabb a helyzet, mint 53 évvel ezelőtt. A statútum rendelkezései szerint az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban, szemben a mostani rendelkezésekkel, amennyiben a lakosság legalább harminc százaléka nem román ajkú, hanem egy más közös nyelvet beszél, jogosult saját anyanyelvén kiállított iratokat benyújtani, anélkül, hogy ezekről román fordítást követelhetnének, sőt, a beadványok felett ugyanazon a nyelven kellett határozni stb. (E cikk kereteit meghaladja a tételesen hatályon kívül nem helyezett nemzetiségi statútum óta eltelt fél évszázad "húzd meg, ereszd meg" anyanyelvhasználati rendelkezéseinek taglalása, de le merem szögezni: a mai jogi helyzet csak az 1991. évi alkotmányozáshoz képest jelent előrelépést, még a Ceauoescu-féle 1965-ös alkotmány rendelkezései is - papíron - kedvezőbbek voltak a jelenleginél.)

Az állami magyar egyetemet nem sikerült visszaállítani, van helyette a magyar kormány által, a magyar adófizetők pénzéből létrehozott és fenntartott Sapientia egyetemünk. Köztudottan az RMDSZ-csúcsvezetés kezdetben nem ismerte fel a Sapientia jelentőségét. Gáncsoskodásairól az EMT-Sapientia alapító rektora, néhai dr. Tonk Sándor profeszszor végrendeletében vallott.

A fentiek ismeretében elmondhatom: az önálló anyanyelvi oktatás megteremtéséért még nagyon sok a tennivaló, s e kérdésben nincs vita a magyarországi pártok között sem. Köztudottan az Orbán-kormány egyetemalapítását a Medgyessy-kormány továbbfejlesztette. Értelmes célokért tehát meg lehet teremteni a magyar-magyar összefogást. Ez egy olyan cél, amelyet ismerünk és reményeink szerint előbb-utóbb elérjük.

Azt hiszem, hasonló konkrét célokat kell megfogalmaznunk, ezekből kell összeállítani egy nemzetstratégiát, elvont célok, óhajok megfogalmazása viszont jól illik egy esszébe.

A jelenlegi magyarországi és romániai politikai viszonyok ismeretében nehezen hihető a szerző által megálmodott magyar-magyar egyetértés megvalósítása. A tizenegy éve fennálló romániai megosztottságot nem létezőnek tekinteni és azt állítani, hogy az friss anyaországi exporttermék, diagnózisnak mindenképpen elhibázott. Azt nem tudom eldönteni, hogy téves helyzetértékelésről van-e szó vagy önvédelemről. Választási fiaskó esetén meglenne a bűnbak: az anyaországi pártpolitika, és így a kétes legitimitású szövetségi elnök továbbra is megőrizné tisztségét. A szövetségi elnök legitimitása azért vitatható, mivel az utolsóelőtti kongresszus elhatározta, hogy a következő kongresszust csak egy általános, közvetlen és titkos választással kialakított Szövetségi Képviselők Tanácsa hívhatja össze. Ezt a választást nem tartották meg, erre semmiképp sem lehetett rákényszeríteni a szövetségi vezetést, így a szatmári kongresszus összehívása alapszabályellenesen történt, ennek következtében határozatainak érvényessége jogilag megkérdőjelezhető. A megmérettetéstől való félsz sokak szerint annak beismerését jelenti: a szövetség legfelsőbb vezetése tulajdonképpen tisztában van azzal, hogy népszerűsége jelentősen megkopott. Ezért kellene inkább a saját portája előtt sepregessen. Ha valóban egységet szeretne, akkor hazai politikai ellenfeleit legalább ezentúl ne fenyegesse "keresztbe tevéssel".

Marosvásárhely, 2004. január 26.

(E cikk - csakúgy, mint Markó Béla írása -, olvasható a Heti Válaszban is.)

Kincses Előd