Ranschburg Jenőnek igaza van

VISSZHANG - XLVIII. évfolyam 1. szám, 2004. január 2.

Ranschburg Jenőnek igaza van: "a női esélyegyenlőség kérdését nem a családon belül kellene firtatnunk, hanem a családon kívül". Az Esetem a feminista számítógéppel címmel megjelentetett írásában (ÉS, 2003/49.) olvasható többi állítása tekintetében viszont nincs igaza.

Pedig nekem is tetsző megjegyzését szíves-örömest bővíteném, csatlakozva cikke témájához - a nők ellen (vagy mégis inkább a férfiak ellen?) a családon belül megnyilvánuló erőszak manapság szerencsére széles körben tárgyalt kérdésköréhez -, a következők szerint: a családon belüli erőszak kérdését sem a családon belül kellene firtatnunk, hanem a családon kívül.

Mielőtt részletekbe bocsátkoznám, időzzünk el egy pillanatra a cikk felütésében olvasható inszinuációnál: "az az állítás, amely szerint a férj "brutális agresszor", és a feleség "ártatlan áldozat", minden bizonnyal hamis paradigma, mely semmiképp sem segíti elő a probléma mélyebb megértését". Inszinuációról - egyébként természetesen egyetértve az idézett mondattal - azért vagyok kénytelen beszélni, mivel a szerző mintegy hallgatólagosan úgy állítja be a nők ellen a családon belül vagy akár a társadalmi és magánélet más színterein irányuló, rendszeres erőszak leküzdéséért fellépőket, legyenek azok egyének, szervezetek, mozgalmak vagy akár egész kormányok, mintha azok (férfifaló feministák mind!) ebben a kettősségben ábrázolnák a kétnemű világot: brutális férfiakként és elhaló hangú áldozat nőkként.

Nagy kár. Így tényleg nehéz lesz elősegíteni a probléma mélyebb megértését.

Hogy tisztázzam magam, kénytelen vagyok tehát mindjárt magyarázkodással kezdeni: feminista létemre (feminista szerintem mindenki, aki a nők hátrányos társadalmi helyzetének felszámolásán, a hátrányok kiküszöbölésén, a nők jogi, kulturális, gazdasági, politikai stb. egyenlőségének biztosításán fáradozik tettekkel, írásban, szóban, ahogy csak lehet) határozottan tagadom, hogy a férfiak mind (vagy legalábbis többnyire) rosszak, agresszívak, a nők pedig egytől-egyig (de minimum zömükben) jók és ártatlanok volnának. Mindössze csak annyit állítok, hogy olyan társadalmi viszonyok között élünk, amelyek, ha valaki éppen agresszív és elnyomó kívánna lenni szerető családja (munkatársai stb.) körében, ha erőszak alkalmazásával óhajtana előnyökre szert tenni, ha brutalitással próbálná meglévő vagy csupán remélt előjogait érvényesíteni, nagyobb esélyt nyújtanak és tartósabb sikert garantálnak számára, ha férfi, mint ha nő.

Ebben igaza van tehát Ranschburg Jenőnek: az esélyegyenlőség és a családon belüli erőszak száz és ezer szálon összeszőtt társadalmi fogalmak: nincs nemek közötti esélyegyenlőség, amíg erőszak van a családokban, és hiába reménykedünk erőszakmentes családon belüli kommunikációban, amíg nők és férfiak nem egyenlők a társadalom színe előtt a magán- és a közélet terein.

A családon belüli erőszak csak egy a nők társadalmi elnyomását szolgáló, s abból táplálkozó rémes - polgári, emberi jogi kultúránkkal és eszméinkkel összeegyeztethetetlen - jelenségek között. Idetartoznak a munkahelyen és a közterületeken a nőket érő szexuális zaklatás, az írott és elektronikus médiából áradó megvető, lealacsonyító, a nőket szex-cikként vagy takarítóautomataként bemutató művek és reklámok, s ide tartozik a nők és lányok (valamint kisebb számban fiúk) százezreit forgalmazó pornó- és prostitúciós ipar, a nő- és gyermekkereskedelem is.

De hát mi célt szolgál ez az erőszak? Vagy csak úgy van magának, mert az ember amolyan erőszakos lény, csak vagdalkozik jobbra-balra, mert biológiai kódja erre kényszeríti szegényt?

Az erőszak, ebben a társadalmi formájában, soha nem öncélú valami. A nők mint társadalmi csoport ellen egyszerre több forrásból is irányuló szisztematikus erőszak nem merül ki holmi brutalitásban, de nem is fedhető le ennyi meg ennyi ütleggel, rúgással, becsmérlő szóval, erőszakos nemi közösüléssel, szőkenő-viccel, munkahelyi beszólással vagy benyúlással. A nők elleni erőszak a társadalom integrált és egyben differenciált intézmény- és eszközrendszere, amely a nők gazdasági, családi, társadalmi és politikai értelemben vett hátrányos helyzetben tartását célozza, s egyben annak talaján áll.

Ma Magyarországon a nők részesedése az összes fizetés ellenében végzett munkával töltött időből negyven százalék az összes fizetetlen munkával töltött időből hetvenöt százalék. Ugyanakkor nemzetgazdasági szinten átlagosan húsz százalékkal alacsonyabb havi jövedelem ellenében dolgoznak, mint a férfiak. Összességében a nők kevesebb ideig járnak fizetést biztosító munkahelyre, mint a férfiak, hiszen tovább tanulnak, többet vannak otthon kisgyermekkel és gondozásra szoruló rokonnal, többet vannak egyéb ok miatt munka nélkül, és még mindig előbb vonulnak nyugdíjba, mint a férfiak. Ha munkanélküliek, rövidebb ideig és kevesebb járadékot kapnak, ha rokkantosíttatnak, alacsonyabb átlagos nyugdíjban részesülnek, bár kétségtelen: gyest és gyedet többnyire ők húznak a bőkezű államtól, nem pedig a családi egyenjogúság tekintetében Ranschburg Jenő szerint még támogatásra szoruló apák. Alacsonyabb átlagkereset, kevesebb napi fizetett munkaidő, rövidebb munkával töltött évek, s természetesen alacsonyabb nyugdíj: a nők az egész életpálya dimenziójában is jóval kevesebb jövedelemre tesznek szert, mint a férfiak. Eközben folyamatosan és átlagosan, a KSH 15 és 74 év közötti, a munkaképes népesség körében felvett adatai szerint, nap mint nap tíz százalékkal többet dolgoznak a férfiaknál. Ezt tessék összeadni.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a munkaképes korú lakosság körében a nők átlagos iskolai végzettsége már magasabb a férfiakénál, ha még azzal az adattal is kiegészítjük a képet, hogy az egyetemekről ma már több nő lép ki diplomával a kezében, mint férfi - muszáj gondolkodóba esnünk: lehet, hogy "a nő biológiailag huzalozott arra, hogy" segítséget kérjen, mégpedig a fecsegőkészüléken keresztül, ha bántja őt a férje; ámde a férfinak, társadalmi méretekben legalábbis, mégiscsak tennie kell valamit annak érdekében, hogy a fenti töredékes adatokkal éppen csak jelzett előnyöket valahogy megszerezze és fenntartsa.

Messzemenően egyetértek: távolról sem minden férfi "brutális agresszor". De azért valakinek, mégpedig nem is csekély számban, mégiscsak kell annak lennie, hogy ez az égbekiáltó igazságtalanság fennmaradhasson és egyben normalitásnak is tessék egy olyan világban, amelyben minden a munka és a pénz, valamint az ezeket elosztó hatalom: a kompetencia körül forog!

A családon belüli erőszak elsősorban cél- és folyamatszerű társadalmi jelenség. Leírták már, melyek a legfőbb jellemzői, milyen ciklusokat vet, miképp álcázza magát, hogyan talál még igen szélsőséges formáiban is elnéző megértésre a hatalom legkülönfélébb letéteményesei körében. Szociálpszichológiai jellemzőibe most nem bocsátkozom: meghagyom az esetleg még meg nem ismert részletek továbbkutatásának lehetőségét az általam évtizedek óta érdeklődő tisztelettel figyelt Ranschburg tanár úrnak, a téma kitűnő értőjének. Itt most csak néhány statisztikai probléma kapcsán szállnék még vitába, kitérve arra is, milyen társadalmi analógiákat ajánlanék tisztelettel azok figyelmébe, akik valóban a mélyebb megértésre törekszenek, s akiket tényleg a káros, demokratikus társadalmunkhoz nem méltó, túlhaladott viszonyok megváltoztatásának nemes eszméje mozgat - miképp Ranschburg tanár urat, valamint szerény személyemet is.

Az egyik amerikai kutatás, amelyet Ranschburg Jenő cikkében idéz, a National Family Violence Survey (Gelles-Strauss, 1976 és 1985). Mint megtudjuk, nincs lényeges különbség a családokban a férfiak által nők ellen, illetve a nők által férfiak ellen elkövetett erőszakesetek száma között, hacsak az nem, hogy a nők egy kicsivel gyakrabban bántalmazzák a férfiakat, mint fordítva. A Ranschburg Jenő által nagy tisztelettel idecitált CTS - Conflicts Tactics Scale - s a felvétel során alkalmazott telefonos interjú-módszer komoly vitákat váltott ki a téma amerikai kutatói körében, olyannyira, hogy a hivatkozott kutatást később, más, elmélyültebb módszerekkel, meg is kellett ismételni. Gelles és Strauss, az amerikai Igazságügyi Minisztérium honlapján közölt részletes, mindenféle adatra és felvételi módszerre kitérő összehasonlító és értékelő elemzés szerint magyarázkodásra kényszerült. Mint írják: "Hogy megérthessük, miért oly magas a nők által elkövetett családon belüli erőszak aránya, figyelembe kell vennünk, hogy a nők által férjük ellen elkövetett támadások nagy része bosszúból vagy önvédelemből következett be. A nők által a családon belül (bár ritkán azon kívül is) elkövetett erőszak egyik leglényegesebb oka az, hogy egy tipikus amerikai nőt a saját otthonában fenyegeti legkomolyabban a támadás veszélye."

Ezután, mint említettem, Amerikában megismételték a kutatást, ezúttal az Állami Igazságügyi Statisztikai Hivatal megbízásából, a 12 évesnél idősebb amerikai lakosságot szakszerűen reprezentáló mintán, többszöri kikérdezéses módszerrel. Eszerint évi átlagban 2 509 300 nőt és 3 952 500 férfit ért erőszakos támadás. Ez ezer nőre, illetve férfira vetítve a következő évi átlagos arányszámokat jelentette, az elkövető kiléte szerint:

Ezer nő közül kilencet a partnere, hármat más rokona, tizenhármat barátja vagy ismerőse és hetet idegen, ezer férfi közül egyet partnere, egyet más rokona, tizenhetet barátja, ismerőse, tizenkilencet pedig idegen bántalmazott. Az idézett adatsor homályban hagyja az elkövető nemét - mi se törjük hát fejünket azon, ki lehet a nő és ki a férfi partnere, miféle egyéb rokon az, aki a nőket, lányokat és miféle, aki a férfiakat, fiúkat bántalmazza a családi kapcsolat intim melegében; barátról, ismerősről, pláne idegenről nem is beszélve. Bizonyítékunk csupán arra van, hogy az amerikai nők számára a családi otthon éppen hatszorta veszélyesebb hely, mint a férfiak számára. (Forrás: www. vaw.umn.edu/documents/vawnet/ incidenc/incidenc.html)

Természetesen óriási számháború folyik, nem csak minálunk, de, mint e rövid példa is mutatja, még a tengerentúl is. Na de vajon mire megy ki ez a nagy vita? Hogy nem is verik a nőket, vagy legalább, hogy nem is annyira? Meg hogy ők sem jobbak a Deákné vásznánál?

De hiszen ki mondta, hogy jobbak?

És tegyünk itt egy talán túlságosan is fájdalmas történelmi-politikai utalást. Mit gondol a kedves olvasó, s mit Ranschburg Jenő: mi célt szolgálnak például a holokausztot, a zsidók millióinak kiirtását, illetve az erre vonatkozó adatokat tagadó, csökkentő, a számokon, nagyságrendeken, milliókon és százezreken alkudozó tudományos és publicisztikai törekvések?

Judith Herman amerikai pszichiáter néhány hete magyarul is megjelent könyvében (Trauma és gyógyulás, Háttér, 2003) a társadalmi traumatizáció-elmélet érvénye alá vonja a különféle társadalmi csoportokat (nőket, gyermekeket, kisebbségeket, háborús és politikai ellenfeleket) szisztematikusan érő erőszakok fajtáit, s ezek hatását, a traumát. Ugyancsak általánosan jellemző társadalmi jelenségként írja le a homályt, amely e szörnyűségeket körülveszi: a tagadás, a kételkedés, a felejtés a társadalmi trauma szükséges környezeti tényezője. Kérem a kedves olvasót, idézze hát emlékezetébe a kínálkozó történeti-politikai analógiákat. Bruno Bettelheim bécsi pszichiáternek, ki csodával határos módon 1940-ben kiszabadult a náci koncentrációs táborból, s Amerikában megírta láger-tapasztalatait összegző tanulmányát (Egyéni és tömegviselkedés szélsőséges helyzetekben. In: A végső határ, Európa, 1999), egy szavát sem hitték el. A szöveg évek múlva is csak finomítva, tompítva jelenhetett meg.

A nők elleni erőszak több lényeges elemében is rokona a faji vagy bármely kisebbség elleni erőszaknak: célja az adott társadalmi csoport viszonylagos hátrányok között tartása, önbecsülése és csoportos érdekérvényesítő képessége alacsony szintre szorítása, az általa bírt és előállított értékek és javak aránytalanul nagy része fölötti rendelkezés lehetőségének megszerzése és megtartása.

Betlen Anna

(Ranschburg Jenő válaszát a következő számban közöljük - a szerk.)

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 11. szám, 2019. március 14.
LIII. évfolyam 29. szám, 2009. július 17.
Élet és Irodalom 2020