Érvek a gyűlöletkeltés büntethetősége mellett

Élénk vita bontakozott ki a gyűlölet szítását megakadályozni hivatott törvény módosítása kapcsán, ami élesen megosztja a liberális köröket. Egyesek szerint súlyos sérelem érné a szólásszabadság elvét a büntetőjogi szankció bevezetésével, tőlük eltérően mások pártolnák a törvényi szigorítást. A törvénymódosítás ellenzőinek a felfogása kapott hangot Kis János cikkében (A bírói döntéstől a törvény fölötti döntésig), valamint Rádai Eszter Fodor Gáborral készített interjújában (Véleménybűntett), melyek az ÉS november 21-i, 47. számában láttak napvilágot. Kitűnő alkalom kínálkozik, hogy megfontolásaikat mérlegre téve érveljünk a gyűlöletbeszéd büntethetősége mellett. Jóllehet, mindennek már csak elvi jelentősége van, miután az országgyűlés a héten elfogadta a törvény módosítását.

Fodor szerint a véleményszabadság kizárólag abban az esetben korlátozható, ha közvetlen és valós veszély származik belőle. Amennyiben mégis nyilvánosságot kap valamely félelmet keltő vélemény, akkor sem a büntetőjogra hárul annak visszaszorítása. Majd hosszan ecseteli, hogy épp a kívánttal ellentétes hatással jár, ha a számunkra visszatetsző kijelentések szószólóit a bíróság ítélőszéke elé idéztetjük. "Senki nem mer majd egyértelműen beszélni, és világosan írni, mert fél, hogy megbüntetik érte, és attól kezdve minden vita a bíróságokon fog végződni."

Kis hasonlóan érvel, kijelentvén: a gyűlöletkeltés akkor tartozik csupán a büntetőjog hatálya alá, ha az általa keltett veszély "nyilvánvaló és közvetlen". Majd egy konkrét példán érzékelteti, hogy mit ért ez utóbbin. A Ferencváros-Debrecen labdarúgó-mérkőzésen a közönség egy része által gyakorolt, fizikai tettlegességig fajuló zsidózás tartozik szerinte ebbe a kategóriába. Nem foglalkozik azonban azzal a további kérdéssel, hogy ha egy parlamenti párt parlamenti képviselője szólít fel a nyilvánosság színe előtt diszkriminációra, az miért nem meríti ki a közvetlen és nyilvánvaló veszélykeltés fogalmát. S persze Kis is úgy gondolja, hogy a törvény javasolt szigorítása előre vetíti "a kölcsönös büntető feljelentések elszabadulásának" a rémét, ráadásul - fűzi hozzá - ez a jobboldal malmára hajtaná a vizet.

Vegyük közelebbről is szemügyre a "közvetlen, nyilvánvaló és valós" veszélyt okozó izgatás kérdését. Ki az, aki teljes biztonsággal dönthet afelől, hogy melyik gyűlöletkeltő nyilvános cselekedet jelent közvetlen, nyilvánvaló és valós veszélyt; arról tehát, hogy hol is húzódik a határ a jószerivel még ártatlan és az immár veszélyes izgatás között. Fodor egyáltalán nem foglalkozik ezzel a problémával, Kis szemléltető példája pedig legalábbis vitatható. Felvethető ugyanis vele kapcsolatban, hogy miért tekinti veszélyesebbnek a futballdrukkerek egymás közti harcainak fedőszövegeiként hasznosított zsidózást, mint azt az esetet, amikor "csak" gyakorló politikusok nyilvános üzeneteiben fogalmazódik meg az effajta diszkrimináció igénye? A kérdést határozottan szónokinak szántam, a kérdés könynyebb eldöntése végett hadd hivatkozzam mégis bizonyos történelmi megfontolásokra.

Fodor a vele beszélgető Rádai ellenvetését, nevezetesen hogy a Hegedűséhez fogható uszítás veszélyességét a történelmi tapasztalatok igazolhatják csak vissza (ahogy Szabó András, egykori alkotmánybíró a maga különvéleményében szintén állította), érdemi válasz nélkül hagyja. Amit ugyanis a saját íze szerint értelmezett történelmi tapasztalatról ennek kapcsán előad (Hitler és Szálasi megállíthatatlansága, vagy az angolszász országok fasizmussal szembeni immunitása), az egyrészt végzetes félreértésen alapul, másrészt nem az adott kérdésben számunkra közvetlenül fontos történelmi tapasztalatokból merít. A mi saját "valós és nyilvánvaló" történelmi tapasztalataink ugyanis amellett szólnak, hogy a túlságosan szabadjára engedett gyűlöletbeszéd, a tömegpolitika és persze meghatározott társadalmi és politikai feltételek között, könynyen készíthetnek elő olykor még genocídiumba is torkolló fejleményeket. A weimari Németország és a Horthy-kori Magyarország adja ennek igencsak kézenfekvő példáit. Nem könnyű persze pontosan meghatározni, hogy milyen konkrét (eseti) társadalmi és politikai-mentális körülmények kontextusában válik (vagy válhat) a szólásszabadság jóvoltából viszonylag akadálytalan gyűlöletkeltés idővel közvetlen és nyilvánvaló veszélyforrássá. Sok mindent feltárt már e kérdésekből a történetírás a két szóban forgó ország múltja kapcsán. Egy biztos: többnyire utólag, vagyis a következmények ismeretében szerezhető csak róluk megbízható tudás, leginkább tehát a retrospektív perspektíva segítségével dönthetjük el, hogy minek mekkora volt a közvetlen és nyilvánvaló veszélyessége. Utólag visszapillantva többnyire már jól tudjuk, hogy milyen potenciális veszélyforrást jelentett egykor a súlyosan előítéletes gondolkodás, ha ki tudta aknázni a korlátlan szólásszabadság adta lehetőségeket. Ez tehát az a történelmi tapasztalat, amit semmiképp sem feledhetünk erről a kérdésről elmélkedve.

Mit kezdhetünk ezek után Fodor azon kijelentésével, mely szerint a gyűlöletet szító vélemény büntetésével "elfogadhatatlan mértékben... korlátozzuk a szólásszabadságot", s ilyenformán megakadályozzuk, hogy a társadalom "felnőtt módon... [kialakítsa] immunrendszerét a szemétdombra való nézetekkel szemben." Ez a megfogalmazás nem ad választ arra a kérdésre, hogy miként juttatható el a társadalom oda, ahol már kellő immunitást tanúsítva bátran néz szembe a szemétdombra való nézetekkel. A "történelmi tapasztalatok" fényében nehezen vitatható, hogy a jog által képviselt legalitásnak (a jog kényszerítő erejének) mindig is múlhatatlanul nagy szerep jutott egy efféle immunitás hajdani létrehozatalában, majd folytonos életben tartásában. Semmiképp sem úgy került a civil társadalom ennek a nálunk ma még csak sóvárgott immunitásnak a birtokába, hogy egy idő után önként és magától belátta: el kell vetnie addigi előítéleteit. Ennek az aufklérista belátásnak már a puszta feltételezése is teljes mértékben nonszensz. A "történelmi tapasztalatok" valójában éppen arról szólnak, hogy a civil társadalom állami kényszerítő hatalom nélkül létre sem jöhetne, sőt a további létéhez és a hatékony működéséhez szintúgy mindmáig elengedhetetlen a törvény uralmát megvalósító állam léte (ami azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele a civil társadalomnak). Az állam oly módon biztosítja (teremti és teszi tartóssá) mondjuk a szólásszabadság modern társadalmakat integráló intézményes kereteit, hogy meg kívánja és meg is tudja védeni a lerombolására irányuló akaratokkal szemben.

De miért kell vajon ezt a, valljuk be, úgyszólván közhelyes megállapítást ezúttal felidéznünk? Azért, mert semmilyen valós történelmi tapasztalat nem támasztja alá Fodornak azt a gondolatmenetét, melynek értelmében a magyar társadalom csak önmagára támaszkodva védheti meg magát a szabadság világára veszélyt hozó ordas eszmék ellen. Súlyosan téved Fodor, amikor sommásan kijelenti: ez "mindenütt így történt". Állítása egyedüli és döntő bizonyítékául az 1920-as években az Egyesült Államokban a Ku-Klux-Klan ellen meghozott bírósági precedens ítéletet említi. Túl azon, hogy a mindenütt így volt és az akkor és ott éppen így volt között égbekiáltóan nagy a különbség, fel kell tenni végül a kérdést: mi is történt évtizedekkel korábban az Egyesült Államokban a négerekkel? Mi tehát az a sajátos történelmi ok, melynek eredményeként bármiféle bírósági ítéletre egyáltalán sor kerülhetett ez idő tájt a négerek diszkriminációjával kapcsolatban? Nem más, mint a polgárháborúnak az a kétségtelen vívmánya, hogy az állam (a győztes észak állama) rá tudta kényszeríteni a maga akaratát a déliekre (és más rasszista állampolgárokra) a végletes (rabszolgasággal egyenértékű) kirekesztés-megkülönböztetés eltörlése ügyében. Ami azután idővel mélyen bele is épült abba az erős amerikai politikai hitvallásba, amely feltétlen érvényt tulajdonított az egyén méltóságának, az alapvető egyenlőségnek, valamint a szabadság, az igazság és a méltányos lehetőségek mindenki előtt nyitva álló és elidegeníthetetlen voltának. Mivel, legalábbis a polgárháború óta, mindez már a négerekre is kivétel nélkül vonatkozott, és miután, ahogy Gunnar Myrdal 1944-ben fogalmazott, "nincs kétség afelől, hogy ezen eszmények ható realitások", semmilyen égető szükség nem mutatkozott a nyilvános uszító rasszista vélemény különleges bírósági szankcionálására. Nem, mivel sem akkor, sem közvetlenül előtte és persze utólag sem vezetett e vélemény hangoztatása az amerikai négerekkel szembeni - a Ku-Klux-Klan által ajánlatosnak tartott - diszkriminatív politikai gyakorlathoz.

De honnan ered vajon a történelmi helyzetek különfélesége, valamint a megfelelő (a valóban analóg) történelmi konstellációk felismerése iránti ezen nagyfokú érzéketlenség? Miért gondolja például Fodor, hogy a húszas évek Egyesült Államokjának egynémely történelmi tapasztalata közelebb áll a mai magyar problémák lehetséges vagy kívánatos megoldási módjához, mint az 1945 utáni, a nácitlanítás feladatával szembesülő Németország hasonszőrű tapasztalati világa? S miért nem annak az országnak a tapasztalatai az igazán fontosak számára, melyben a háborús vereség eredményeként kialakult megfelelő társadalmi és politikai-mentális feltételek közepette, a jog kényszerítő erejét is igénybe véve, végre hozzáláthattak a magánemberi előítéletek nyilvánosan szabad forgalmazásának a radikális korlátozásához. Miért nem ez Fodor szemében a valóban kézenfekvő történelmi referencia egy olyan ország nézőpontjából vizsgálódva, melyben éppen most kerül napirendre a múlttal való ilyesfajta szembenézés követelménye, miután az 1945 utáni közel fél évszázad éppen nem a civil társadalom és a vele összhangban álló politikai kultúra (felülről kezdeményezett) meggyökereztetésének a jegyében telt el. Valóban komolyan gondolja Fodor, hogy ha az EU tagállamain egyetemlegesen számon kívánják ma kérni ugyanazokat a normákat, akkor ez majd egyöntetű reagálást vált ki belőlük, hiszen érdemben azonos belső tudati viszonyok és politikai kultúra szabják meg a közös elvárásokra adandó reakcióikat? Vajon nem inkább a különböző idejűségek egyidejűségének az esete áll fenn itt is, mint oly gyakran a történelem során? Csupán a sterilen éteri és élettelen szemlélet jegyében feltételezheti bárki, hogy az emberek úgymond felnőtté válása nem követeli meg a társadalom bizonyosfajta jogainak néminemű korlátozását alkalmasint a teljes jogegyenlőség és a lehető legtöbb szabadság felhőtlen élvezete érdekében.

Mert minek a korlátozásáról is van ezúttal szó? Nem másnak, mint az előítéletből fakadó és másokat valamely feltételezett kollektíva tagjaiként sújtó (például a nemzeti közösségből kirekesztő) szándékok nyilvános képviseletének és terjesztésének a korlátozásáról. Nem a (magán)vélemény, hanem kizárólag a távolabbi hatását tekintve rendszerint kiszámíthatatlan nyilvános megnyilatkozás jogának az indokolt csorbítása mellett emelek tehát szót.

A magán és a köz szétválasztása a véleményalkotás területén legalább olyan sürgősen megoldandó kérdés, mint a nyilvánossághoz való hozzáférés alkotmányos jogának az egyetemleges biztosítása. A múltban éppoly szigorú korlátokat szabtak, mint szabnak nemegyszer ma is az előítéletes gondolkodás nyilvános hangoztatása elé, holott "alkotmányban" rögzített jogunk, hogy magánemberként akár ilyen nézeteket és véleményeket (is) a magunkénak valljunk. Az erre a felvetésre válaszoló Fodor azonban, ha mégoly szándéktalanul is, teljesen félresiklatja a gondolatmenetet, hiszen nem az itt a fő probléma, hogy ennek során akár még a másféle véleményhez való állampolgári jogunkat is elveszíthetjük. Az persze igaz, hogy a nyilvános véleményalkotás javasolt korlátozása teret ad vagy teret adhat a rejtett, ahogy Fodor mondja, a kódolt közbeszédnek. De, tegyük rögtön hozzá, nem éppen ez a siker jele? Hiszen arra vall, hogy nem utolsósorban a jogi kényszer hatására mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy hol is húzódnak a politikai közbeszéd határai, melyeket immár a közösség egésze érvényesnek fogad el.

S ha ez a ma még csak hőn óhajtott állapot egyszer valóban bekövetkezne, nyomban meg is dőlhet az a Kis és Fodor által egyaránt prognosztizált, a szólásszabadságot veszélyeztető előrejelzés, mely szerint az antidiszkriminációs törekvések maguk is a szólásszabadság bíróságok útján fenntartott rendjének esnek majd áldozatul. Ha ugyanis a bíróság is kiveszi végre a maga részét a magánemberi előítéletek korlátlan nyilvánossága elleni harcból, egyre kevésbé lesz szükség a civil társadalmat képviselő egyéni harcosok kiállására (akik maguk is a diszkrimináció rossz hírébe keveredhetnek ilyenformán). Ami pedig a kódolt beszédként megnyilvánuló gyűlöletkeltést illeti, lássuk be, hatásosság tekintetében ez összehasonlíthatatlanul ártalmatlanabb, mint amilyenné idővel a féktelen gyűlöletkeltés válhat és szokott is válni. A kódolt beszéd ugyanis már a puszta létével azt fejezi ki, hogy az, aminek ezúton kívánnak hangot adni, nem csak hogy beleütközik a jog falába, de a jogkövető magatartást általános társadalmi értékrenddé szilárdító politikai kultúra kereteibe sem illeszkedhet be többé.

Meggyőződésem, hogy főként a valós történelmi tapasztalatokra és nem pusztán egyes elvont eszményekre, valamint az időt könnyedén és nagyvonalúan kezelő analógiákra hagyatkozva kell és lehet dönteni arról, hogy - némileg hosszabb időbeli folyamat távlatában szemlélődve - mi ténylegesen a súlya a szabadságot (a mi közös kincsünket) veszélyeztető egyik-másik jelenségnek. Elhibázottnak vélem tehát a gyűlöletbeszéd szigorúbb törvényi elbírálásával szembeni ellenvetéseket, melyeket némely aktuálpolitikai következményekre (mint Kis János teszi), vagy tisztán elméleti meggondolásokra (ez Fodor Gábor eljárása) alapoznak. A politikai kultúra minőségének a védelme, és nem utolsósorban e kultúra színvonalának az ugyancsak kívánatos emelése itt a valódi tét; az érte folyó küzdelemben pedig nem tanácsos feladni a gyűlöletkeltést gátló jogi eszközöket. Tudatában vagyunk (s feltétlenül tudatában kell lennünk), hogy hová vezethet, mert már tudjuk, hogy a múltban nemegyszer hová vezetett, ha a kirekesztés apostolai nyilvánosan is bontogathatják a közösségi integráció adott kereteit. Megvárjuk-e vajon, hogy a gyűlölet szításának iparosai befejezzék nemtelen munkájukat, melynek kimondott célja fokozatosan elfogadtatni a közgondolkodással, hogy tetszőleges társadalmi csoportok - politikai úton végrehajtott - elszigetelése és kizárása a tágabb közösség vérkeringéséből valami természetes és indokolt dolog. Semmiképp sem. Arra kellene inkább törekedni, hogy minden szóba jövő jogállami eszközt hasznosítva annak a közgondolkodásnak az elterjesztéséhez és megszilárdításához járuljunk hozzá, amely nem ilyen magánemberi előítéletekből keletkezik, s ami egyúttal nem is mutat irántuk semmiféle fogékonyságot. A most zajló vita gyakorlati eredményén is múlik ezeknek a törekvéseknek a majdani sikere.

Gyáni Gábor