Amiért a harc folyik

VISSZHANG - XLVII. évfolyam 46. szám, 2003. november 14.

Mi lenne, ha Izrael kizárólag a "nemzetközi törvényekkel összhangban" harcolna a tucatnyi palesztin terrorszervezet ellen? - tette fel a kérdést a Jerusalem Post azután, hogy a vezető európai országok elítélték az Iszlám Dzsihad egyik szíriai kiképzőbázisa elleni októberi izraeli légitámadást. Ebben az esetben - állítja a lap - ez történne. Izrael nem zárhatna le palesztin területeket, mivel ezzel az ártatlanokat is bünteti. Nem rombolhatná le az öngyilkos robbantók házát és nem deportálhatná a családtagjaikat. Nem börtönözhetné be a terrorizmussal gyanúsítottakat anélkül, hogy előbb ne biztosítaná nekik az izraeli állampolgárokat megillető jogokat. Nem likvidálhatna kiszemelt személyeket. Nem vezényelhetne katonákat palesztin városokba, nem tartóztathatna le terroristákat és nem zárhatna be bombakészítő műhelyeket, mivel ez mind a megszállás egy formája. Nem építhetne falat, mert ez együtt jár palesztin földek ellopásával, továbbá rasszizmus. Nem építhetne kerülőutakat saját telepesei biztonsága érdekében, mivel ezeknek a telepeseknek nem is szabadna ott lenniük. Nem támadhatna meg terroristatáborokat egy harmadik országban, mivel ez az adott ország szuverenitásának megsértése. Nem repülhetne el egy harmadik ország felet azért, hogy figyelemmel kísérje az ellen irányuló ellenséges akciókat. Nem birtokolhatna atomfegyvereket, nem támadhatna meg atomfegyver előállításán munkálkodó ellenséges országokat. Éppen ezért hasznos lenne - mondja a lap -, ha európai barátaink körvonalaznák, hogy egészen pontosan mit tehetünk annak érdekében, hogy harcunk a "nemzetközi törvényekkel összhangban" legyen.

A Jerusalem Post név szerint ugyan nem említette Eörsi Istvánt, de mivel a lap barátokról beszélt, közvetve neki is szól a kérdés. Elvégre Eörsi egy ideje Izrael legádázabb hazai kritikusa. Ismétlődő tétele: erkölcsi értelemben nincs különbség a palesztin magánterrorizmus és az izraeli katonai válaszakciók között, amelyeket ő állami terrorizmusnak tart (Csontvázak és München, ÉS, 2003/44.).

Ez a semmit nem mérlegelő állítás szokatlan Eörsitől. Úgy tűnik, egyszerűen nem érdeklik a körülmények, amelyek között az általa elítélt és megvetett cselekmények végbemennek. Bizonyítás, érvelés helyett elegendőnek tartja felháborodni. Egy halott itt, egy halott ott, egy felrobbantott étterem itt, egy lerombolt lakóház ott - magánterror itt, állami terror ott. Az efféle mérlegelés nélküli ítélethozatalba nem fér bele semmi, még a terror definíciójának végiggondolása sem, pedig anélkül igencsak süppedős talajon áll bármilyen erkölcsi indíttatású látlelet. Mi tehát a terror? Civilek válogatás nélküli, szándékos legyilkolása valamilyen politikai cél érdekében - Eörsi vajon tud-e ennél pontosabb meghatározást? Mert ha nem, akkor miként állíthatja, hogy az izraeli hadsereg akciói terrorakciók? Hiszen köztudott, hogy a palesztinok többsége harcra kiképzett katonaként, fegyverrel a kezében esik el. Az izraeliek viszont valóban szinte kizárólag pizzériákból, eszpresszókból, iskolabuszokról szedik össze szénné égett, a felismerhetetlenségig összeroncsolt testű halottaikat. Többségükben nőket és gyerekeket, három év alatt több csaknem kilencszázat. Igen, ez terror, a legocsmányabb, leggyávább fajtájából. Éppen ezért elképzelhetetlen, hogy Eörsi nem látja a különbséget, mégis egyenlőségjelet tesz.

Ráadásul, pedig normálisan ez sem jellemző rá, ezúttal van némi álnokság az írásában. "Járókelők irtásáról" beszél: így persze azok nem egy katonai akció véletlen áldozatai, hanem - az ő ítéletének megfelelően - az irányított állami terroré. "Földdel egyenlővé tett palesztin menekülttáborokról" beszél, amelyek hallatán rögtön vízért sorban álló anyák és kisgyerekek jelennek meg a képzeletünkben, holott e táborokban is civilek között megbújó palesztin fegyveresek ellen folyik a harc. Eszembe sem jut elhallgatni vagy kisebbíteni a palesztinok megpróbáltatásait, de iszonyatos helyzetük sem kímélheti meg őket attól, hogy a világ az ő harcukat is reálisan értékelje. Hiszen saját hátborzongató módszereik, vak fanatizmusuk, indoktrináltságuk, kompromisszumra való képtelenségük alighanem Izrael bármely tetténél nyomósabb magyarázat a kudarcaikra. Márpedig ezekről soha nem esik szó, csak gyötrelmes életükről és ellenségük állítólag mindent felülmúló kegyetlenségéről.

Eörsi írásának különleges dimenzióját az adja, hogy egy tavaly nyári cikke után most ismét felrótta Kertész Imrének, amiért Izraelben járva csak a zsidók szenvedéseire volt szeme. Bezzeg Susan Sontag! Őt Kertésszel szembeállítva olyan felelős és humánus értelmiségiként említi, mint aki a származására való tekintet nélkül képes az izraeli kormányok cselekedeteit reálisan megítélni. Mindenesetre Kertésznek szóló tavalyi bírálatát Eörsi most megtoldotta egy újabbal: hogyan lehetséges, hogy nem a többségi álláspont, hanem Amerika mellé állt az Irak-afférban? (Kertész Imre: Öröm és szorongás, ÉS, 2003/41.) Igazán ritka csemege a mindig mindenben különvéleményt bejelentő Eörsit a "haladó európai közvélemény" arabszimpatizánsokkal zsúfolt mozdonyán utazni látni.

Kertész tudtommal mindeddig nem vette fel az elédobott kesztyűt, és talán nem is fogja. Én viszont Izrael védelmében tavaly nyáron, itt az ÉS-ben hosszú cikkben reagáltam Eörsi akkor is rendkívül éles Izrael-ellenes írására. Csakhogy egy néhány hónappal ezelőtti Népszabadság-beli cikkéből és a múlt heti ÉS-cikkből nyilvánvaló vált, hogy a koncepciójába nem illő tényeket következetesen figyelmen kívül hagyó szerző Izrael ügyében már akkor kimondta az utolsó szót: terroristaállam.

A kegyetlen verdikt új lehetőségeket kínál a bírálónak: így már módja van Izraelt még mélyebbre nyomni a mocsárba. Erre a szándékra utal mostani írásának egy másik megjegyzése is: "Az ENSZ határozataival évtizedek óta nyíltan szembeszegülő Izraelt csak Amerika védheti meg." Izrael tehát az egyéb bűnein túl még szabályszegő is, továbbá kizárólag a védtelen palesztinokkal szemben erős, sugallja Eörsi - persze ezúttal is csak az unalomig ismert tömegvéleményeket visszhangozva. Pedig három győztesen megvívott nagy honvédő háború fényében (1948, 1967, 1973) csak azok állítják, hogy Amerika nélkül Izrael el van veszve, akik erős ellenszenvvel figyelik ennek az alig ötmilliós országnak minden mozdulatát. Egyebek között azt, hogy nemzeti jövőjét nem hajlandó egy vele szemben végletesen elfogult nemzetközi szervezet, az ENSZ határozataitól függővé tenni. Ebben tehát végre igaza van Eörsinek: Izrael nyíltan ellenszegült: más szóval nem tartotta magára kötelező érvényűnek az ENSZ legdemokratikusabb és leghumánusabb gyülekezetének, vagyis az arab és mohamedán országoknak, az úgynevezett el nem kötelezett államoknak, az afrikai fejlődő országoknak, valamint a keleti blokk tagállamainak Moszkvából levezényelt egységes akaratát. Ha nem ezt tette volna, már régen nem létezne. No de miért bántja Eörsit, hogy Amerika Izrael mögött áll? Nem állt talán mindig egész Európa mögött is, így aztán most nem a hitlerizmus vagy a sztálinizmus valamelyik alrendszerében sínylődünk? Miért nem örül inkább, hogy a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, nagyon távoli őseinek a szülőhelye nem lett valamelyik arab diktatúra vagy sivatagi monarchia egy tartománya?

Senki lelkébe nem látni bele, így nem tudni, miért választja sok zsidó a semmire nem kötelező univerzális igazságot a nagyon is konkrét "faji szolidaritás" helyett. Talán azért, amiért az Eörsi cikkében idézett magyar származású Ivan Nagel is árulkodóan Palesztinát mond Izrael helyett. Mintha nyugtalanítaná, hogy a Szentföld lakói visszatértek és több ezer év után újra a saját hazájukban élnek. Olyan titok ez, amiről ritkán szoktak zsidók őszintén beszélni. De a kitűnő Susan Sontagra is különös hatással lehet a harcoló, a hazáját keményen védő zsidó, ha egyszer azt a képtelenséget állította nemrég egy beszédében - Eörsi erre is gyorsan rábukkant -, hogy a különböző izraeli kormányok meg akarják akadályozni, hogy a palesztinoknak saját államuk legyen. Hiszen tudnia kell, hogy Saron elődje, Ehud Barak hajlandó lett volna mindent, még Kelet-Jeruzsálemet is odaadni Arafatnak, amit persze soha zsidó nem bocsátott volna meg neki. Legalábbis azok, akiknek Jeruzsálem több közigazgatási egységnél. Különös módon még ez sem magától értetődő, máskülönben Eörsi sem mulatott volna olyan jót, amikor tavalyi cikkemben Jeruzsálemet Izrael örök fővárosának neveztem.

Márpedig Jeruzsálem nélkül nincs Izrael, s ezt nem más, mint a szovjet idők neves emberjogi aktivistája, a már régóta Izraelben élő Nátán (Anatolij) Saranszkij írta néhány hete. "Nem a béke volt az, amiért Izrael állama megalakult, és nem a béke kedvéért jöttek ide zsidók milliói. De imádkozni sem a békéért imádkoztak a zsidók ezer éveken át. Jeruzsálemért imádkoztak és Jeruzsálem kedvéért gyűltek itt össze a világ négy sarkából... Nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy valaki megértse, a Jeruzsálemhez fűződő történelmi kapcsolatunk nélkül... valóban csak megszállók és gyarmatosítók vagyunk ebben az országban."

Eörsi István persze ebből nem ért egy szót sem. Ezért aztán azt sem látja, hogy nem a palesztinok államalapítása ellen folyik a harc, hanem Jeruzsálemért. Mert a palesztinoknak Jeruzsálem nem önmagáért kell, hanem hogy ne a zsidóké legyen.

Bruck András

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 49. szám, 2018. december 7.
LXI. évfolyam, 48. szám, 2017. december 1.
LXI. évfolyam, 28. szám, 2017. július 14.
Élet és Irodalom 2021