A Páva utcáról

(Kemény Máriának és Sipos Andrásnak)

Csatalakozom önökhöz, mint meg nem válaszolt, szó nélkül hagyott szerzőkhöz (ÉS, 2003/39., 40.). 2002 júliusában, a HVG 27. számában publikáltam jómagam is a Páva utcai fal ellen. Azt hiszem, mindannyiunkban ugyanazon ellenérzés alakult ki az épülő emlékhellyel kapcsolatosan. A kuratórium - vö. Faust, Eladó az egész világ - számára nem a minőség, hanem a mennyiség számít. Magyarul az a fontos, hogy a munka időre elkészüljön, hogy kinek és milyen érzések árán állít emléket, csak másodlagos.

Szóltam jómagam is a fal ellen. A pályázat nyertese - véleményem szerint - elhibázott koncepcióval indított. Bezárta a zsidóságot azon fal mögé, ahonnan szeretnénk kitörni végre. Nem akarunk bujkálni, meg akarjuk mutatni magunkat, szüleink, nagyszüleink szenvedéseit. A hibás koncepció sok hibás elemét szerencsére időben észrevették a hozzáértők. Ilyenek voltak a nem megfelelően tájolt tóraszekrény, valamint azon hajmeresztő - a zsidóktól teljesen idegen - "ötlet", hogy sírok kerüljenek az imaházba. Nem szeretnék senkiben ellenséges érzéseket kelteni, de egy zsidó emlékhelyet olyan tervezzen, akinek a múltja a zsidóság múltja, akinek az érzések a zsigereiben vannak (kitűnő háborús filmeket is csak a szovjet filmipar tudott produkálni).

Lehetőségem nyílt részletesen megismerni a pályázat második helyezettjének, Bokor Péternek a koncepcióját. Az utolsó részletig helyénvaló és kitűnő volt. Tudomásom szerint a zsűri fel is kérte a nyertes Mányi Stúdiót az együttműködésre, amelyre egyértelmű elutasítás volt a válasz.

Az eredmény: egy l'art pour l'art emlékhely.

És hogy szavamat ne felejtsem, engem sem keresett meg senki, minden ment tovább a maga útján. A határidő közeleg, a vasfüggöny a múlté, a kőfal a jövőé. Kár érte.

Földes György
Luxemburg