Két tűz között

Politikailag kettészakadt országunk érdekes jellemvonása a két oldal militáns közíróinak ádáz csatározása, melyben a magyar nyelv gazdag elmarasztaló szókészletével próbálják egymást megsemmisíteni. A két lövészárok között tévelygő mérsékelt közírók ebből a szópárbajból eddig kimaradtak. "A helyzet fokozódásával" azonban ma már mi is bekerültünk a tűzharcba, és jelzőiktől, mondanivalónk időnkénti félreértelmezésétől minket sem kímélnek meg. A közelmúltban így kerültem én is a két oldal "erősebb" hangvételű újságírói, Lovas István, Tóth Gy. László, Vágvölgyi B. András és Vásárhelyi Mária érdeklődési körébe. Míg Lovas István azért marasztalt el, mert az Esterházy Péterrel folyatott vitából azt olvasta ki, hogy a jeles íróval egy oldalon állok, Vásárhelyi Mária pedig azt vetette szememre, hogy úgymond erkölcsileg kioktatom E. P.-t, ami természetesen nem felel meg a valóságnak. Mindössze az történt, hogy Esterházy egyik Magyar Nemzetben megjelent eszmefuttásomhoz fűzött egyáltalán nem ellenséges megjegyzéseket, én pedig erre reflektáltam hasonló hangnemben.

Nézzük az ÉS-ben megjelent két írásomhoz (33. és 37. szám) a hozzászólásokat (Vásárhelyi Mária: Levelek a lápvidékről, 2003/39.; Vágvölgyi B. András: A diktatúra működtetéséről, 2003/39.)! Bevallom, várakozással tekintettem korán elhunyt barátom fiának, Vágvölgyi. B. Andrásnak beharangozott cikke elé. Kíváncsi voltam, hogy mint jeles liberális közíró, mit mond a régi rendszer működtetéséről, az értelmiség sokat vitatott szerepéről, kollaborációjáról. Ezzel egyelőre adós maradt, hiszen írásának csaknem harmada idézetekből, egy másik jelentős része pedig ide nem tartozó részekből áll. Feltételezem, hogy nem ez az utolsó tanulmánya ebben a témában. Mondanom se kell, hogy némiképp meglepett indító mondta, mely szerint "valószínűsíthetően" azért említettem meg nevét dolgozatomban, mert "Sátán köreinek legbensőbbikéhez tartozó biohulladékának tartom". Csak ennyi? Ebből is látható, hogy milyen borzalmasak vagyunk mi, konzervatívok, mi minden meg nem fordul a fejünkben! Ráadásul vannak gondolatolvasók, akik ezeket még ki is találják!

Senki nem keveri össze Gizikét a gőzekével, kedves Bandur, ha csak ön nem kívánja ezt tenni, abban a szándékában, hogy bizonyítsa, annak idején milyen gyarló, gyenge emberek is voltunk mi, a politikától tartózkodó értelmiségiek. Kollaborációnk bizonyítására a már mások által is hangoztatott "kemény" vádakat hozza fel, a nyugati tanulmányutakat, a konferenciákat, az úti jelentéseket, a tapsot. Na de hol vannak ezek a szemrehányások azoktól, amelyeket annak idején kiszakadt polgártársaink némelyikétől hallottunk, akik meglehetősen gyanakodva figyeltek bennünket, és nehezen akarták tudomásul venni, hogy dolgozunk, alkotunk, eredményeket érünk el, sőt még nemzetközi konferenciákon is szerepelünk. Ahelyett, hogy kiállnánk a Dóm térre és szapulnánk a szocializmust, a nagy patronálót, és csukatnánk be magunkat a Kádár-rendszer börtöneibe. Annak bizonyítását fölöslegesnek tartom, hogy az 56-ot követő évtizedekben azok, akik nem tartoztak a "mi kommunisták különleges agyagból vagyunk gyúrva" réteghez, bizony másodosztályú polgárok voltak. Való igaz, hogy a munkalehetőségtől nem fosztották meg a pártonkívüliek nagy táborát és képzettségüknek megfelelően dolgozhattak gyárakban, hivatalokban és - ha professzoraik alkalmasnak találták őket -, még laboratóriumokban is. Arra azért nagyon ügyeltek, hogy az utóbbi személyek - akiknek politikai nézetét a pártállam nagyon jól ismerte, nemhiába szervezte és tartotta fenn a hatalmas ügynökhálózatot - ne kerüljenek egyetemi oktatói állásba. Az én esetben ez az "alkalmatlanság" egészen 84-ig tartott. Ezek a kutatók bizony állami ösztöndíjat sem kaphattak. Azt azonban a diktatúra nem akadályozta meg - ez kétségkívül pozitív vonás -, hogy ne gondolkozzunk, ne érjünk el Nyugaton is érdekesnek tartott eredményeket, és - ennek következményeként - ne hívjanak meg bennünket konferenciákra, különböző egyetemekre. Mi köze van azonban a fentieknek ahhoz a V. A. által idézett megállapításomhoz, hogy az a társadalmi réteg, amely szenvedője, kárvallottja vagy csupán másodosztályú polgára volt a régi rendszernek, nehezen akarta és akarja tudomásul venni a 2002-es választás eredményét. Nem hallott ön a választást követő eseményekről, a tüntetésekről, egyesek "forradalmi" hevületéről?

Való igaz, hogy nagyon sok emigráns, köztük Kende Péter is, szoros kapcsolatot tartott az óhazával, és csaknem naprakészek voltak az eseményeket illetően. Az is lehetséges, hogy még az itthon élőknél is tájékozottabbak voltak, és még azt is tudták, hogy az MSZMP felsőbb köreiben milyen csatározások folynak. Talán az az állítás is elfogadható, hogy az 56-ot követő évtizedekben az itthon élő lakosságnak, mely nap mint nap a saját bőrén érezte a diktatúra "áldásait", közvetlenebb ismeretei voltak lélekölő, megalázó természetéről, működéséről és helyi jellegzetességeiről. Ezekre a személyes tapasztalatokra bizony a szabad világban aligha lehetett szert tenni. Annak a ténynek az elemzését is fölöslegesnek tartom, hogy a háborút követő szocialista korszakban gazdaságunk drámaian lemaradt a szabad országokétól. Nálunknál korábban alig gazdagabb államok gyorsvonati sebességgel elhúztak mellettünk. Ehhez semmi köze Adynak és József Attilának.

A Fidesz politikusainak megítélésében szívesebben támaszkodom saját közvetlen tapasztalataimra, mint mások értékelésére. Mint korábbi tanácsadó testületük (Vének Tanácsa) és számos velük kapcsolatban álló értelmiségi kör tagja, jól ismerem határozottságukat. Arra vonatkozóan, hogy mi, jobbközépen álló értelmiségiek befolyásolni tudjuk-e őket, és van-e arra lehetőségünk, hogy esetleges vadhajtásaikat nyesegessük, változatlanul azt tudom mondani, hogy erre több esélyünk van, mint a baloldali értelmiségiek az MSZP-politikusok múltjának tisztára mosásában. Tanácsait, teendőinket illetően, köszönettel kell fogadnunk, bízva abban, hogy hasonlóan járnak el a baloldali értelmiségiek is. Jómagam kíváncsi lennék a hazaárulással kapcsolatos véleményükre. Abban valószínűleg egyetértünk, hogy nincs a világon egyetlen olyan ország sem, mely az idegen hatalom érdekében tevékenykedőket, az ország függetlenségéért harcoló forradalmárok kivégzőit ne a hazaárulók közé sorolná. Ismét felteszem azonban a kérdést: hol az a mérföldkő, ahonnan a Kádár-rendszer kiszolgálóit, az állampárt legmagasabb grémiumának tagjait a haza érdekében munkálkodóknak tekinthetjük, ahonnan már jó hazafiként tisztelhetjük őket? Másik: nem gondolják-e a baloldali véleményformálók, hogy az MSZP újjászületése, szociáldemokratizálódása érdekében meg kellene szabadulniuk az elődpárt egyes tagjaitól? Nem gondolják-e, hogy érdemes lenne Kis János aggályait figyelembe venniük?

Vásárhelyi Mária Levelek a lápvidékről című írásában mindenképpen össze kívánja mosni a közelmúltban a Népszabadságban megjelent s vihart kavart hamis Teller-levelet a 2002-ben a Kossuth téren általam felolvasott üzenettel. Azt kívánja az olvasókkal elhitetni, hogy a Kossuth téren felolvasott levél valódisága is megkérdőjelezhető. Ennek bizonyítására különböző tényezőket említ, a legfontosabbról - arról, hogy a Kossuth téri gyűlést követően Teller profeszszor egy televíziós interjúban megerősítette véleményét - viszont nem szól. A levél két témában két főkérdést tartalmazott, melyek további részekre tagozódtak. Javaslom, nézze meg újra a Kossuth téri videóanyagot, és az azt követően Teller Edével készített, és a televízióban bemutatott interjút. Személyeskedő, minősítő jelzőit pedig (komoly ember!) tartsa meg Lovas Istvánnal történő pengeváltásra: ezen a területen nem kívánok önnel versenyre kelni. Felettébb elgondolkoztató azonban, hogy V. M.-ből cikke végén csak kibukkan igazi énje, régi beidegződése: hosszasan sorolja Teller professzornak a kommunista időkben oly sokat hangoztatott bűneit.

Ami az én szerepemet illeti, valóban közvetlenül a rendezvény előtt kértek fel, mint a felszólalók között egyetlen természetkutatót, aki Teller Edét is ismerte, olvassam fel a levelet. Valódiságát ott, akkor nyilvánvalóan nem ellenőrizhettem. Aligha van magyar kutató, aki ne vette volna megtiszteltetésnek, hogy Teller Edének, az MTA tiszteletbeli tagjának sorait tolmácsolhatja. Egyébként az, hogy hamisítvány lenne, meg se fordult a fejemben. Bíztam azokban, akik erre a szerepre felkértek. A levél tartalma egyébként is összhangban volt Teller professzor korábbi megszólalásaival, politikai nézetével, amelyekről személyesen is meggyőződhettem egy houstoni konferencián folytatott beszélgetésünk alkalmából.

Solymosi Frigyes
akadémikus