Ápolatlanul

Az ÉS igen tisztelt olvasói talán nem is sejtik annak fontosságát, amirol Mihályi Péter írt Ki kit ápoljon? címu cikkében (ÉS, 2003/36.). Bizonyára nem véletlen, hogy az írás a lap harmadik oldalára került, és az sem, hogy az egészségüggyel ugyanabban a számban egy interjú is foglalkozik. Elsore az öreggondozás és -ápolás kérdése valamiféle biztosításpolitikai, gazdasági problémának tunik. Mihályi boséges és elismerendoen alapos dolgozata erre utal. Magam a problémával más aspektusból foglalkoznék.

Váltsunk szót legelébb az öregedésrol, öregségrol. Az öregek, mint azt jól tudjuk, a társadalom furcsa figurái, a régmúlt divatja szerint öltözködo cekkeres utcai téblábolók (lásd a televíziós vágóképeket), falusi utcapadon üldögélok, tehát megannyi idegen, a média szóhasználatában külön csoportosulás ("a nyugdíjasok"), szószólókkal és (gyengécske) érdekképviselettel, mintha mind egy nagy önkéntes egyesület tagjai volnának, egy igazán nonprofit civil szervezet. Noch dazu az öregektol annyi sem várható el, hogy az utcán akkor járjanak, amikor nincs csúcsido (alig gyozi az ember a járdán kerülgetni oket), a boltban hosszan csevegnek az eladóval (hogy van kedveském?, hogy megy az iskola a gyereknek?). Az ember meg sietne résztvenni a termelésben, de lehetetlen, mert az öreg az autóbuszra épp ott tülekszik, ahol a buzgó fiatal (hová siet, tata, nem ér rá?). Egyáltalán, az öregekben van valami visszahúzó ero, megátalkodott konzervativizmus, az orvosnál is csak sopánkodnak, azt látni kéne, nagyapa micsoda musort ad elo, amikor bottal a rendelobe biceg (noha láttuk, bot nélkül milyen peckes).

Az öregek olybá vétele, mintha ok eleve korosnak születtek volna, meglehetos bornírtság, hiszen ama boldog pillanatban, amikor világra jön az ember, nyilvánvalóan kódolva van, hogy meg is öregszik, önmaga is egy lesz a szomorú hajlott hátúak közül. A vágtázó ifjúság átmeneti állapot.

Az ido múlásának vannak kézzelfogható és nem filozofikus megközelítést igénylo, vagy einsteinesen relatív tényei. Tessék talán akár egy öt éve készült portréfényképet elovenni. Az öregség nem valami homályos, távoli dolog, itt van mindünkkel. Mondjuk, egy harmincas középcsatár öreg rókának számít, nem szólva a szépségversenyek, az év arca stb. vetélkedok hamvas leánygyermekeirol, ahol huszonöt évesen már labdába sem lehet rúgni. A balerinák ugyancsak korán kiöregszenek, és negyven-ötven közt - naponta látjuk - mindenkit leírnak, no klimaxban már használhatatlan, férfi negyvenöt fölött mit akar még egyáltalán.

Valljuk be, ez a mi hivatalos társadalmunk féktelen (és ismeretlen célú) rohanásában egész egyszeruen utálja az öregeket. Az összkép sajnos ez, még akkor is, ha a családon belüli tisztelet mégiscsak látható. Az idos emberek szeretete a privát szférába és civil szervezetek, egyházak tevékenységi körébe szorul, népünk otromba jellemzoje az öregekrol való hivatalos és rendszerbe foglalt gondoskodás csaknem teljes hiánya. Az egészségügy (ez is ismert közhelyesen) még az úgynevezett aktív korban levok ellátására sem képes, igaz, sehol a világon.

A tudomány célja az élet meghosszabbítása. Egészen elképeszto, miket tud már az orvoslás. A fejlett technika és míves tudás okán, mondhatjuk, a beteg életkorától függetlenül vállalható bármely beavatkozás (életkori mérlegelésnek a ráfordítás-haszon kérdéskörben nincs helye). Régóta túl vagyunk, hál' isten, már itthon is, azon a korszakon például, amikor a muvesekezelés felso életkori határa negyvenöt év volt. Negyvenöt fölött meg kellett halni. E minden törekvés az élethosszításra a dolog egyik oldala. A másik: ha minél több az élemedett korú ember, annál több és drágább orvosi beavatkozásra és ápolásra van szükség. Egy-két éve az átlagos életkor hazánkban is emelkedni kezdett (no, jól kinézünk! - írtam ugyanitt korábban). Ma még egy negyvenöt éves magyar férfi várható élettartama nyolc és fél évvel kevesebb, mint egy azonos korú svájci állampolgáré. Igaz, van még jó húsz évünk - állítják szakértok -, míg ezt a hátrányt behozzuk. Tehát mintha volna még idonk, csekély haladékunk az öregek ellátásának megszervezésére. E törekvés van az ápolási biztosítás bevezetésének szándéka mögött.

Ma az öregek (betegek) otthoni ápolása, gondozása teljességgel megoldatlan. Amiként az egészségügyi kormányzat évekkel ezelott fehéren-feketén megmondta, mire (mely biztosítási támogatásra) számíthat az ember a fogorvosnál, úgy kellene végre színt vallani az öregek ápolásának súlyos fedezeti hiányáról is. Nem túlságosan nyilvános, de ha ott a baj, mindjárt a képébe mondják az embernek; a beteg lakásán az egészségbiztosítóra mindössze napi egy órában lehet számítani, azt is csak néhány héten keresztül. Ha ez letelik, az óránkénti teljes díjat kell kifizetni (borsos összeg), aztán, ha hat hét is elmúlt, már az az egyórás támogatás is megszunik. Házi ápolásra magántársaságok szerzodtek az egészségbiztosítóval. Innen az állami egészségügy sok éve kivonult. A szolgálatot napi huszonnégy órában megfizetni kevesek luxusa (kétszáz-kétszázötvenezer forint), jobbára nem is vállalkoznak erre, magánápolónot kell keresni. Sok ezer öreg teng?dik, ha családban, akkor is magányosan (a fiatalok dolgozni vannak), hátsó sufniban, nyárikonyhában. Támasz, alkalmi segíto a szomszéd, a postás, a villanyóra-leolvasó. Az ellátásra kötelezheto családtagot nélkülözo öregek helye a húgyszagú elfekvoben van, amit cinikus eufémizmussal krónikus osztálynak szokás nevezni. Ott vannak még az ápolási otthonok, ott is havi néhány százezret kell fizetni, persze zsebbol. Van még önkormányzati gondozó hálózat, köztük és az ápolási magántársaság között kompetenciaviták vannak, ápolóno nem mosdat, gondozó nem kötöz elfekvési sebet. Ezen kívül jellemzo még az alacsony szakmai színvonal. Márpedig az otthoni ápolásé a jövo. Nemcsak öregkorban. Ki kell építeni példának okáért az egynapos sebészet széles rendszerét, mert lábadozni otthon is lehet. A kórház tudniillik irdatlanul drága. A bennfekvés idotartamát - nagyon helyesen - betegségre és napra lebontott szabályozás rendezi, az orvosnak a beteg minden egyes napjával el kell számolnia. A "doktor úr, tessék még anyukát néhány napig tartani" jellegu hosszú tartózkodások ideje régen lejárt. S ha már itt tartunk, és ápolásról szólunk, hangsúlyos valami, amirol kevesen beszélnek. Az ápolás kérdése nemcsak otthoni probléma. Az aktív kórházi osztály öreg betegeire a rendszer nincs felkészülve. Az ápolástannak ugyan külön fejezete a geriátria, de mára a szülészetet kivéve jószerivel minden kórházi osztály egyszersmind geriátriának számít. Nem az ápolószemélyzet felkészültségével, hanem rendszeresített létszámával van baj. Az idos ember a kórházi kórteremben minden mozgásában segítségre szorul, mert gyakran téveszt ajtót, lépést. Igencsak fontolóra kell venni a svájci rendszert, ahol önkéntesek, jobbára hölgyek, minden szervezeti háttér nélkül, pusztán jóindulatból (és talán idotöltésül), szabályozott körülmények között bejárnak a kórházakba segíteni; tehát csészébe tölteni, illemhelyre kísérni, vánkost igazítani, elbeszélgetni.

Talán belátható ezek után, nem lehet egyetérteni Mihályi azon kijelentésével, miszerint "a jelenlegi helyzet (...) nem olyan rossz, hogy indokolt legyen a változtatás". A helyzet ugyanis nem rossz, hanem tarthatatlan. És szégyenletes. Felteszem, Mihályi nem tartozik azok közé, akik azt gondolják a régi rossz beidegzodéssel, az egészségügy ingyenes. Ellenkezoen: elképesztoen drága. Hihetetlenül sokba kerül. A szakápolás is. Ezzel mindenkinek szembe kell néznie. Meg azzal a ténnyel, hogy az öregség nem földöntúli jelenség. Az öreg emberek nem egy távoli bolygón laknak, és nem is ufó hozta oket. Itt vannak velünk. Sot, mi magunk vagyunk.

Szenczi Tóth Károly