Tudatos lesajnálás

Lenne egy-két szavam Végső Zoltán lemezkritikájához (Bánk bán, ÉS, 2003/36.). Nem fogom érinteni az interpretációra vonatkozó passzusokat, kerülni szeretném ugyanis a személyes érintettségből fakadó megjegyzéseket. Mindazonáltal ez a kritika mégiscsak felkeltette legszemélyesebb indulataimat, ám ezeket nem mint a lemez karmestere, hanem egyszerűen mint hivatásos muzsikus szeretném közreadni.

1. Köztudomású, hogy Beethoven két esztendeig Lichnowsky hercegnél lakott, hogy Brunszvik Ferenc grófnak és leányainak meg egyéb mihaszna arisztokratáknak bensőséges barátja volt, s hogy - urambocsá! - Rudolf főherceget zongorázni tanította. A zenetörténet mégis makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy fentnevezett zeneszerzőt tartsa a valaha élt legforradalmibb komponistának, s az a szokás sem akar kimenni a divatból, hogy operáját, a Fideliót a világ minden táján rendszeresen a szabadság-ünnepek alkalmával tűzzék műsorra. Ez a Beethovennel kapcsolatos hamis közhiedelem nyilván csak azért alakulhatott ki, mert még nem mindenki ismerkedett meg Végső Zoltán alábbi körmondatával:

"Eleve gyanús, hogy a szerző, Erkel miért nyúl vissza 650 évnyire ahhoz, hogy a forradalmi helyzet és az idegenektől való félelem közepette ábrázolja a nemzethalált, igazi tragédiát vetítve a Bánk bánon keresztül a jövendőbe, miközben az elnyomó hatalommal szembeni viszolygását legyőzve az akkori, enyhén szólva is a túloldalon álló kormányzó, Albrecht főherceg leánykáit okítja zongorázni."

Sajátos okfejtés. Kár, hogy Kodály nem ismerte, mert akkor nyilván nem nyúl vissza 300 évet, és nem írja meg 1954-ben a Zrínyi szózatát, s kár, hogy művét a Múzeumkertben hallgató tömeg sem ismerte, mert akkor az átélt katarzis helyett valószínűleg Kodály két Kossuth-díján tépelődött volna.

2. Tiborc (aki azért túlságosan öreg nem lehet: "Mert szegény nőm beteg, a lélek tartja csak... Sok gyermekem ha sír, nincs betevő falat.") egyetlenegy pár taktusos arioso-t énekel az operában, akkor is Bánk frázisát visszhangozza, egyébként szólama a legtipikusabb drámai énekbeszéd, csúcspontján az akkori idők legdiszszonánsabb hangközével, a bővített kvarttal ("Mi koldusok vagyunk").

Aki ezt az ismételt hangokon bukdácsoló, vergődő, beszédszerű szólamot elegánsabbnak találja Endre király olaszos áriájánál, annak csak azt tudom ajánlani, hallgassa meg még egyszer a darabot.

3. Minden opera térben játszódik, a dalművek partitúrái tele vannak az ezzel kapcsolatos utasításokkal. A korszerű hangfelvételek készítői éppenséggel azért követnek el mindent, hogy a statikus, koncertszerű interpretáció egydimenziós hangzása helyett élő, a teret is érzékeltető hangképet hozzanak létre. Bizony, a mai operalemezek hősei "lötyögnek" a térben, ahogy Végső Zoltán Rost Andreával kapcsolatban finoman megjegyzi, azaz szinte látjuk, ahogy a partitúra előírásai szerint nemcsak az elvont zenei, hanem a valóságos térben is kapcsolatba kerülnek egymással és környezetükkel. A film játéktere a színpadnál is tágasabb, így a kritikának az a mondata, mely szerint: "Az opera így filmzenévé változott, ami akkor még működhetne is, ha a lemezen nem maradtak volna meg a szcenírozás dimenziói", mindenképpen tökéletesen értelmetlen. Nem beszélve a mondat immanens zagyvaságáról (mi működhetne?), jó lenne tudni, hogy a "szcenírozás dimenziói" végül is az operának vagy a filmzenének a jellemzői a recenzens szerint? S jó vagy rossz, hogy megmaradtak?

4. "Végül pedig az idegen elnyomó elleni lázadásról és a nemzethaláltól való félelemről, amely kétes ideológiai törekvések tették szükségessé és kívánatossá a Bánk bán-film megszületését."

Így kezdi kritikájának kódáját Végső Zoltán. A magam véleménye szerint Erkel zsenialitása és a Bánk bán értékei tették ezt szükségessé, s tennék parancsolóan szükségessé Erkel összes művének kritikai kiadását, operáinak magas színvonalú hangfelvételét. Ez minden magyar muzsikus előtt világos, függetlenül attól, szereti-e Erkel zenéjét, vagy sem. Sajnos az is világos, hogy a magyar kultúra irányítóinak és formálóinak társadalmi berendezkedéstől, kormányoktól függetlenül, eleddig ez egyáltalán nem volt fontos, s úgy tűnik, hogy a tudatlan lesajnálás sikeresen konzerválja ezt a szégyenteljes helyzetet.

Pál Tamás
karmester