Mit állítunk?

VISSZHANG - XLVII. évfolyam 31. szám, 2003. augusztus 1.

Az ÉS múlt heti számában A modor mint generátor címmel Bán Zsófia feldúlt hangú támadást intéz Németh Gábor négy kortárs magyar nőírót szemléző Ex Librise ellen (2003/28.). Németh Gábor írását kiváló kritikának tartom, ami önmagában persze nem teszi támadhatatlanná - számos kiváló kritika tartalmazhat méltánytalan vagy téves ítéleteket, és számos kiváló kritikát érhet jogos bírálat, a kritikai beszéd természete már csak ilyen. Bán Zsófia írását az indulatos hangütés mellett az teszi számomra figyelemreméltóvá, hogy - megítélésem szerint - egyetlen kifogása sem helytálló.

Felelősségérzetet, szakértelmet kér számon a kritikuson, mivel a kritikaírás "a tárgy, vagy ha úgy tetszik, az ügy iránti alázatról és tiszteletről is szól". Kérdés persze, hogy bizonyos esetekben éppen a kritikusi felelősségérzet nem zárja-e ki ezt a tiszteletet, pontosabban: az ügy iránti alázat és a tárgy iránti alázat fogalmát Bán Zsófia szinonimaként használja, pedig két különböző dologról van szó, és az előbbi időnként félresöpri az utóbbit.

Bán Zsófia szerint Németh Gábor kritikájában nincs argumentáció, nyegle, semmitmondó és odakent írás. Szerintem nem az. Németh Gábor kritikai írásmódja valóban nem aprólékosan kifejtő, elemző, hanem tömör és érzékletes. Viszont, és ez a legfontosabb, mindig kiolvasható belőle a kritikusi értékítélet. Tudom, hogy mit és miért gondol a tárgyalt kötetről, nem maszatolja el a saját álláspontját. Az Ex Libris rovat szűkre szabott terjedelmében nem könnyű feladat negatív kritikát írni, és véleményem szerint Németh Gábor ezt a feladatot példaszerűen teljesítette. Az, hogy gyakran él metaforákkal ("Kiborult a ridikül"), nem teszi pontatlanná vagy megalapozatlanná a beszédét. Mindezzel csupán alkalmazkodik a műfaj, a kisrecenzió adta keretekhez.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy egyet kell érteni vele. De ha nem értünk egyet, illik érveket felhozni az ítélete vagy az argumentációja ellen. Bán Zsófia nem ezt teszi, hanem inkább azt a megoldást választja, hogy nem létezőnek minősíti a kritikus érvelését.

Németh Gábor például Esze Dóra Bodzagőz című könyvéről szólva egy idézettel illusztrálja a szerző sajátos irályát: "Mári már fizetett, félrehúzódott és sorait rendezgette, Gyöngyi akkor lépett be és állt Ilonka mögé sor gyanánt." Meggyőző mondat, és súlyos érv a kritikus ítélete mellett. Bán Zsófia egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja, elhallgatja ezt a súlyos érvet. Az inkriminált mondatot nem idézi, szóba sem hozza, csupán Németh Gábor ezt bevezető kommentárját forgatja ki, nem túl szellemesen. A kritikából az derült ki számomra, hogy Esze Dóra kötete együgyűen sematikus genderfelfogással dolgozó, technikailag dilettáns munka. Mindezt Németh Gábor a regény férfiakról alkotott képének a megjelenítésével támasztotta alá (ahol egy másik, mondjuk így, érdekes idézetet is beillesztett a szövegbe). Lehet, hogy a kritikus félreérti Esze Dórát. Lehet, hogy süket és humortalan módon, "egy az egyben" olvas egy szikrázóan ironikus, parodisztikus szövegrészt. Lehet, hogy lényegtelen elemeket helyez a középpontba, miközben elsiklik a mű valódi értékei fölött. Még az is lehet, hogy ő írta a regényt. Mindezt meg lehet vitatni, akár maróan gúnyos vagy goromba hangnemben is. Ám ha vitába akarunk szállni vele, diszkurzív utat kell találnunk a kifogásaink számára. A dühödt kirohanás önmagában nem legitim módja a kritikai beszédnek.

Bán Zsófia mindvégig következetesen félreérti Németh Gábor kifogásait. Szerinte Németh Erdős Virág kötetén (Másmilyen mesék) vidám dolgokat, szép szerelmes történeteket kér számon, vagyis voltaképpen a tematikát. Valójában a dinamikát ("Erdős Virág unja, amit ír, legalábbis nekem ez az érzésem"), illetve kifogásként említi a kiszámíthatóságot. Ezzel persze szintén lehet vitatkozni stb., stb., lásd följebb, és mindehhez az is hozzátartozik, hogy itt volna a legkönnyebb dolga Bán Zsófiának, ugyanis a kritikának ez a fejezete a legrövidebbre vágott, a legszubjektívebb.

Bódis Kriszta regényével (Kemény vaj) kapcsolatban számomra teljességgel érthetetlen Bán Zsófia kifogása. "Kritikus szövege rendkívül zavarba ejtő - írja egy kétmondatos Németh Gábor-idézetet követően -, az ilyesmit ugyanis az ember csak a pszichiáterének szokta megmutatni." Többször (sokszor) elolvastam az idézetet, és még mindig nem értem Bán Zsófiát. Németh Gábor rövid listáját adja a Bódis-regényben szereplő férfitípusoknak ("szadista stricik és perverz vendégek, korrupt rendőrök és érzéketlen hivatalnokok"), majd kijelenti: "A szövegben megidézett világon uralkodik a férfiak kikezdhetetlen, barbár dominanciája." Korrekt leírás, ismertetés, a kritikusi munka egyik fontos része. Tényleg nem tudom, mi a baj vele.

A kritikus a regény narrációjával szemben komoly prózapoétikai kifogást emel, amiről Bán Zsófia ismét csak mélyen hallgat. Ehelyett Németh Gábornak a regényírásról szóló kitételét, miszerint egy mű súlyos szakmai döntések eredményeként szabadul meg minden fölöslegtől (amit szerintem el lehet fogadni, és persze, vitatni is lehetne), egy meglehetősen szellemtelen riposzttal igyekszik tromfolni ("nem ugyanez vonatkozik-é a jó kritikára?"). Még valami: Bán Zsófia meglátásával ellentétben Németh Gábor nem kéri számon a valószínűtlen fordulatok hiányát Bódis Krisztán, sőt, ez szerinte "éppen a szerző tisztességét dicséri", csupán azt állítja, hogy a véleménye szerint túlírt, redundáns történet válik ezáltal még nehezebbé. Semmiképp sem "izgi, kalandos történeteket" javasol, ez csupán Bán Zsófia nem túlságosan jóindulatú, de téves interpretációja: Németh Gábor véleménye szerint komoly szerkesztői beavatkozással, megfelelő húzásokkal kiváló könyv válhatott volna a Kemény vajból. Nagy Gabriella Idegen című kötetében pedig nem a nyelvi korrektség hiányát kifogásolja, hanem jelként értelmezi a szándékolt anakronizmusokat, pótcselekvésként, olyan poétikai eljárásként, amely a művészi radikalitás hiányára utal. Meggondolandó szempont (és ismétlem: akár vitatható is).

A modor mint generátor - ismét csak olyan állítás, amire Bán Zsófia pusztán ennyit hoz fel: "Ami azt illeti, a kritikusokkal sincs ez másképpen." Hát, meglehet, de ellenérvnek ez azért soványka. A szerzőnek voltaképpen Németh Gábor egyetlen konkrét kifogására sincs ellenérve, és a Németh Gábor-féle kritikaírás ellen sem érveket hoz, egyszerűen illegitimnek minősíti. Pedig ez a kritika működik, mint ahogy általában véve a terjedelmes argumentációs apparátust nélkülöző rövidkritika műfaja is működőképes. Érdekes, hogy az érvkészlet szűkre szabottsága az elragadtatott kritikák esetében senkit sem zavar; senki nem követeli olvasói levélben, hogy a kritikus fejtse ki pontosabban, miért találta X. könyvét megrendítő olvasmánynak vagy Z. tanulmánygyűjteményét sokrétű, gazdag kötetnek. A negatív kritikák esetében persze fokozottan számolni lehet a szerzői érzékenységgel, hiszen a lesújtó ítéletet nem hosszadalmas érvelés közvetíti, hanem rövid, odaszúrt megjegyzések (nota bene!: a bírált szerző ugyanilyen joggal háborodhatna föl a vállveregető, udvarias semmitmondáson is).

Mégsem gondolom, hogy Bán Zsófia a rövidkritika műfaja ellen szállt volna síkra. Írásának tétje sokkal inkább az, hogy a hazai feminista diskurzus elleni támadásként érzékelte Németh Gábor Ex Librisét. Ami szerintem ismét csak tévedés. A bevezetőben kipécézett tanulmányköteten (Egytucat - Kortárs magyar írók női szemmel) Németh Gábor az én olvasatomban a megfelelő komolyságot kéri számon. Ha a tanulmánygyűjtemény - saját előszavának bevallása szerint - nem a hazai feminista irodalomtudományt reprezentálja, és más szempont sem merül fel, amely indokolná a koncepciót, akkor, így Németh Gábor állítása, megalapozatlan, felületes játékról van szó: "azért írnak nők férfiakról, mert az olyan szexi".

Ez a másik szempont egyébiránt fölmerül. "A magyar nyelvű irodalomkritikai és -elméleti diskurzust olyannyira leuralták a macsók, hogy a csajoknak csinálni kellett egy falanxot, bizonyítandó, hogy a nők sem érnek kevesebbet, sőt" - írja Németh Gábor, és Bán Zsófia szerint a mondat első fele "stimmelni látszik". Erről megint csak lehetne vitát nyitni. Bán Zsófia nem ezt teszi. Támadást érzékelt, ám nem ott védekezett, ahol kellene, vagyis nem Németh Gábor érveit cáfolta, és nem mozgott a szóban forgó szövegek közelében. Inkább tekintélyérvekkel operált: feminista irodalomkritika, recepcióelmélet, a nyelv mint a tudatalatti kifejezője, Lacan és Freud, sorolja ráolvasásszerűen. Az irodalom- és ismeretelméleti apparátussal az az egyetlen probléma, hogy semmi nem következik belőle automatikusan egy konkrét mű bírálatával kapcsolatban. Tud vajon olyasmit mondani Lacan, amitől Esze Dóra idézett mondata fölragyoghat? (Elvileg, persze, tudhat. De az elméleti apparátus en bloc valójában semmiért sem szavatol.)

Bán Zsófia haragjában írta, amit írt, pedig ha vár egy kicsit, rákészül, biztosan találhatott volna érveket is Németh Gábor kijelentéseivel szemben. Hogy azok az érvek vajon meggyőzőek vagy kevésbé helytállóak lettek volna, sajnos, nem tudhatjuk. Bán a párbeszéd, az értelmes vita, a diskurzus lehetőségét emlegeti ugyan, de nem hajlandó megragadni ezt a lehetőséget. Ehelyett vérfagyasztóan komolyan vette Németh Gábor tréfásan macsó hangütését, és azonnali (ellen)támadásba lendült. Kis lazasággal, humorral többre mehetett volna, hiszen egy kritikus általában könnyű préda, nem nehéz egy-egy ítéletét az orra alá dörgölni. Ahogy Jean Paulhan írja: "Voltak esztétikus és tudós kritikusok, moralisták és immoralisták, kéjencek és hidegvérűek, nehézkesek és csapongók, ünnepiesek és útszéliek, professzorok és nagyvilágiak. De egy ponton mindannyian hasonlítottak egymáshoz. Volt egy közös tulajdonságuk, amely jóval többet számított ezeknél a jelentéktelen különbségeknél.

Egyiknek se volt igaza."

Keresztesi József

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 46. szám, 2022. november 18.
LXIII. évfolyam, 19. szám, 2019. május 10.
LXIII. évfolyam, 19. szám, 2019. május 10.
Élet és Irodalom 2024