A gyűlöletbeszédről

"Tehát én azt gondolom, hogyha az egyik oldalon, mondjuk hogyha Istvánoknál maradunk, van egy Lovas István, a másik oldalon egy Eörsi István. Ezek teljesen ekvivalensek egymásnak [sic!], mind a kettő gyűlöletbeszédet alkalmaz..."

(Gerő András Schmidt Máriával és Elek Istvánnal folytatott tévés csevegése közben, 2003. július 20-án.)

Legszívesebben kedvelt idézetemmel kezdeném, Bornemissza Péter XVI. századi prédikátor mély felismerésével, amely szerint "Ha szarral harcolsz, ha megbírod is, ha megbír is, szaros leszesz", de ez esetben rögtön a gyűlöletbeszéd gyanújába keverednék, mert csúnya szót használtam valami csúnyaságra. Holott csak pontosan fogalmaznám meg azokat az érzéseimet, amelyeket a mottóban idézett szöveg váltott ki belőlem, és a pontosság sem erkölcsi, sem stiláris értelemben nem sorolható a vétkek közé. Ha például egy mohó kis rágcsálóra, aki hulladékokkal táplálkozik, és elképesztő falánkságával, továbbá veszedelmes betegségek terjesztésével nagy károkat okoz, azt a szót alkalmaznám, hogy "patkány", akkor nem gyűlöletbeszédet alkalmaznék, hanem megnevezném, amiről beszélni akarok.

A gyűlöletbeszéd csak rendkívüli esetben irányulhat személyek ellen - akkor, ha a szóban forgó személyek méltánytalanul veszélybe kerültek, és szidalmazásuk tovább rontja esélyeiket. "Feszítsd meg!"-et kiabálni, amikor az áldozat már cipeli a keresztet: gyűlöletbeszéd. De vajon gyűlöletbeszéd volt-e Adyé, aki Rohanunk a forradalomba című versében Tisza István miniszterelnököt "Vad geszti bolond"-nak, "gyújtogató, csóvás ember"-nek és "úrnak, magyarnak egyként rongy"-nak titulálta, mert szerinte benne testesült meg a gyűlölt úri Magyarország? Ez nem gyűlöletbeszéd, hanem egy történelmileg legalábbis indokolható, erős, igaz érzület pontos kifejezése volt.

A gyűlöletbeszéd kivételes szituációktól eltekintve kizárólag előítéletekkel sújtott, kedvezőtlen helyzetű kisebbségeket fenyegethet. A történelmi helyzettől függően kulákokat, grófokat, papokat, ateistákat, svábokat, magyarokat, cigányokat, zsidókat, homoszexuálisokat, Jehova Tanúit, és így tovább. Nehezebb eldönteni, hogy akár kisebbségi, akár többségi politikai vélemények határozott elítélése számíthat-e gyűlöletbeszédnek. Tudom, hogy nagyon nehéz elfogadható módon meghúzni a válaszvonalat - mégis azon a véleményen vagyok, hogy nem minősíthető gyűlöletbeszédnek a verbális támadás olyan áramlatok ellen, amelyek kívül esnek a demokratikus közmegegyezésen. A hátrányos helyzetű kisebbségekre rontó uszítás megbélyegzése például lehet ízléssértő, de gyűlöletbeszédnek akkor sem nevezném.

Más kérdés, hogy gyakran célszerűbb ellenük kevésbé dühös, visszafogott, ironikus vagy szarkasztikus kifejezéseket használni, mert az ilyenek meggyőzőbben hatnak. Problémát jelenthet például, hogy miként minősítsem Ernst Nolte német történészt, aki az Élet és Irodalom ez évi 30. számában kifejtette, "hogy a polgárság (és nem csak a polgárság) oroszországi megsemmisítése nélkül nem történt volna meg a zsidók (és nem csak a zsidók) megsemmisítése a Harmadik Birodalomban." Egyszóval Auschwitzért is Lenin felelős. Ami magát a genocídiumot illeti, a gázkamrákat ezzel a bon mot-val igazolja: "...minél kegyetlenebb, annál emberibb, minél "humánusabb", annál embertelenebb, sőt emberellenesebb." Ha én most őt mindezért mondjuk nácimentegető disznónak nevezném, akkor ez nem gyűlöletbeszéd volna, hanem pontos jellemzés, amelyre Nolte szövegei jogosítanak fel. De talán okosabban járnék el, ha mégsem ezt a kifejezést használnám, hanem finomabb metaforába öltöztetném megvetésemet és undoromat.

A gyűlöletbeszéd kritériumai közé tartozik az is, hogy alkalmasnak kell lennie gyűlölet keltésére. Ha valamely futballpályán tömegek követelik indulattól eltorzult arccal, hogy a zsidók dögöljenek meg Auschwitzban, akkor a jelenlévők, és később esetleg a tévé nézői ragályos gyűlöletbeszéd tanúi. De ha valaki azt indítványozza Nolte úrnak, aki szerint a gázhalál már csak azért is humánus, mert a gáz negyven másodperc alatt végez áldozatával, hogy menjen stopperórájával a gázzuhany alá, és ellenőrizze, hogy megállapítása helytálló-e, akkor ez nem gyűlöletbeszéd. Egyrészt azért nem az, mert nem veszélyeztetett kisebbség, hanem biztonságban élő személy ellen irányul, másrészt azért sem, mert képtelen arra, hogy gyűlöletet keltsen; pusztán egy abszurd állításról rántja le egy abszurd ötlet segítségével a leplet. Gyűlöletet Nolte úr ellen legfeljebb a saját szavai ébreszthetnek, de ezért csakis ő marasztalható el, és nem az, aki idézi őket.

A definiálatlan gyűlöletbeszéd ellen szónokolnak az elsimíthatatlan ellentétek elsimításán munkálkodó értelmiségiek is, akik - mint Csizmadia Ervin - "politikai közösség"-ről álmodoznak, amely "egységesülő elv és tartalom, nem pedig divergáló eszme". (Tolerancia és/vagy pluralizmus, ÉS, 2003/30.) Ámde - emeli fel Csizmadia a mutatóujját - "Politikai közösség csak az erkölcsi egyenjogúság talaján jöhet létre vagy sehogyan sem." Ez a mélyértelmű megállapítás tökéletesen értelmetlen. Mit jelenthet az erkölcsi egyenjogúság? Csakis azt, hogy minden erkölcsi felfogás egyformán jogosult, vagyis törvényesen megengedett, kivéve persze azokat, amelyeket tilt a törvény. A kannibalizmus vagy az emberáldozat rítusát is magában foglaló bálványimádás például nem élvezi az egyenjogúság előnyeit. Lehetséges, hogy Csizmadia az "erkölcsi egyenjogúság" kifejezést az "erkölcsi egyenértékűség" helyett használta. Csakhogy az erkölcsi egyenértékűség tétele azt mondaná ki, hogy a politikai spektrum jobb- és baloldala minden körülmények között erkölcsileg egyenértékű. Vajon milyen mechanizmusok biztosítják eleve ezt az egyensúlyt? És hogyan állunk ezzel a valóságban?

A legtekintélyesebb nyugat-európai konzervatív politikusok és pártok a magyar jobboldal legtöbb hangadójától eltérően a mai kor kihívásaira keresnek modern, konzervatív választ. Nem tűrik a raszszista és a nacionalista észjárást, és nem vitatják az állam és az egyház szétválasztásának szükségességét. A parlamentarizmus hívei, és ügyelnek a hatalmi ágak önállóságára. A magyar jobboldal viszont - tisztelet a kivételeknek - még a Horthy-korszak kihívásait sem dolgozta fel. Még a szélsőjobboldali örökségtől sem tud leválni. Ha kormányon van, ellenzék nélküli parlamentről ábrándozik. Őszinte politikai közösségről ilyen körülmények közt szó sem lehet, még akkor sem, ha citoyenség tekintetében a baloldal is - tisztelet a kivételeknek - a béka feneke alatt tanyázik. A Horthy-korból tovább élő rasszizmus, nacionalizmus és klerikalizmus folyamatos, kódolt gyűlöletbeszédre vezet, és miért legyen az erre adható válasz minden körülmények között udvarias és tapintatos? Mindkét irányban csak az olyan értelmiségi lehet udvarias és tapintatos, aki mindkét egymással összebékíthetetlen táborral el akarja fogadtatni magát.

Csizmadia Ervin erkölcsi érdemnek tekinti, és "a politikai-tábor logikát felülíró eszmei-elvi szövetség"-nek titulálja Gerő és Schmidt első közös fellépését. Erről a közös fellépésről már megírtam véleményemet az ÉS 28. és 29. számában. Most csak azt ismétlem meg, hogy egy történelemhamisításra specializálódott üzletasszony, aki együtt rezeg a nácimentegető Noltéval, egyébiránt pedig a Fidesz egyik frontembere, összefogott Magyar és Pető közeli barátjával, Medgyessy tanácsadójával, egy sokoldalú kurátori képességeket villogtató szabad demokrata történész-businessmannel, és együtt lenácizták a haláltáborok egyik túlélőjét és az ÉS-t. Gerő és Schmidt összefogása feltételezésem szerint, amelyet azóta senki sem cáfolt meg, azzal magyarázható, hogy mindkét fél támaszt keresett a másikban arra az esetre, ha politikai okból kedvezőtlen helyzetbe kerül. Ezt a feltételezésemet többen is összeesküvés-elméletnek minősítették, igen pontatlanul, hiszen az összeesküvéseket titokban szervezik titkos, illegális cél érdekében, ők viszont a nyilvánosság előtt kapaszkodtak össze teljesen legálisan, mint ahogy általam feltételezett immorális céljuk sem sért törvényt.

Azóta másodszor is összeborultak erkölcsi-politikai értelemben, Elek István tévéműsorában. Ez a beszélgetés új oldalról világította meg a gyűlöletbeszéd témakörét. Magát Gerőt idézem: "Eörsi István írta valamikor az ÉS-ben Kertész Imréről, hogy - megpróbálom szó szerint idézni -, nagyjából azt mondta, hogy "Korunk szociális és morális problémáját illetően Kertész Imre ostobább, mint egy tanulatlan sivatagi parasztasszony." Tehát a gyűlöletbeszéd az nem csak nekünk szól, egy nagyon megtisztelő társaság van." Mármost a nekem tulajdonított mondat egyszerű otrombaság, de nem gyűlöletbeszéd, és nem az én szellemi tulajdonom. Én ugyanis 2002 májusában írott cikkemben, mely július 19-én (mellesleg jegyzem meg: hónapokkal Kertész Nobel-díja előtt) lejött az ÉS-ben, és aztán a Die Zeitban is, ezt írtam: "...megdöbbent, hogy a sokat szenvedett író kevésbé lát át korunk alapvető szociális és morális problémáján, mint egy sivatagi tanulatlan aszszony." Kertész ugyanis másban látta a palesztinai öngyilkos merényletek okát, mint a házából kibuldózerezett palesztin nő. Lehet vitázni azon, hogy igazam volt-e, amikor meggyőzőbbnek találtam a sivatagi asszony érvét, de a "Kertész Imre ostobább, mint..." kezdetű kijelentésről nem lehet vitázni, mert azt nem írtam le. "A sokat szenvedett író" kifejezésre pedig, amelyet leírtam, még Gerő sem mondhatná, hogy gyűlöletbeszéd.

Az utolsó lépcsőfok tehát a gyűlöletbeszédről szóló vitában egy újítás. Gerő megköltötte szövegemet, aztán lerántotta róla a leplet. Remélem, amilyen jó üzleti érzéke van, szabadalmaztatja ezt a találmányát. Aztán eladhatja mondjuk Habsburg Ottónak vagy Medgyessynek vagy Magyar Bálintnak, esetleg a spanyol királynak vagy bárkinek a néhai Habsburg Birodalom határai között. De talán Schmidt Mária is vevő lehetne erre. Érdemes volna összehozni e célból egy harmadik, negyedik közös fellépést "az erkölcsi egyenjogúság talaján". Vagy az erkölcsi egyenértékűségén. (No lám, Csizmadia Ervin meg nem gondolt gondolata váratlanul értelmet kapott!)

Eörsi István