Negyven másodperc

VISSZHANG - XLVII. évfolyam 29. szám, 2003. július 18.

Azok számára, akik a nem ismerik a hozzászólásom tárgyát képező történéseket, röviden összefoglalom az előzményeket. Schmidt Mária, a XX. Századi Intézet vezetője (és a Terror Háza igazgatónője) meghívta az irányítása alatt álló kutatóintézetbe Ernst Nolte német történészt. Nem nagy ügy - gondolhatnánk. Tudósok között ez megszokott dolog. A tudományos kutatás az együttműködés révén csak fejlődik. A meghívás azonban komoly sajtóvitát váltott ki, ugyanis a szóban forgó személy korábban többször is botrányt keltő nyilatkozatokat tett a Holocausttal kapcsolatosan. Kijelentette például, hogy a nácik a zsidókat nem kegyetlenkedve gyilkolták meg, hanem fájdalommentesen, ahogyan a férgeket irtják, s hogy pontosítsa előbbi állítását, magyarázólag még azt is hozzáfűzte, hogy a gázkamrákban az áldozatoknak mindöszsze negyven másodpercet kellett szenvedniük. Egy idős Holocaust-túlélő ironikus olvasói levelében azt javasolta a meghívott tudósnak és tudós meghívójának, hogy - tudóshoz méltó módon - szíveskedjék empirikusan tesztelni a fenti ténymegállapítás igazságát, és amolyan kísérleti jelleggel személyesen is ellenőrizni a gázkamrában, hogy csakugyan pontosan negyven másodpercig tart-e a folyamat. (jún. 20.) Schmidt Mária egy másik történésszel, Gerő Andrással közösen felháborodva utasította el ezt a javaslatot, mondván: "egykor a nácik küldtek embereket gázkamrába, s aki ma ugyanezt javasolja, vagy akarja tenni, az maga is náci." (júl. 4.) Erős szavak. Különösen olyan személytől, aki meglehetősen érzéketlen módon egy világszerte ismert Holocaust-relativizáló történész és botrányhős meghívásával (és szalonképesítésével) gyalázza meg a nácizmus hatmillió zsidó áldozatának emlékét. De hagyjuk most ezt. Nem erről szeretnék most beszélni. Arról szeretnék inkább néhány forrásértékű információt megosztani az olvasókkal, hogy hogyan is állunk azzal a bizonyos negyven másodperccel és a gázkamrák áldozatainak "könnyű halálával". Botcsinálta történészként megpróbáltam összeszedni az általam ismert forrásokat.

Két forrásértékű dokumentumból fogok idézni. Az egyik treblinkai (800 000 áldozat), a másik auschwitz-birkenaui (1 500 000 áldozat) tapasztalatokról számol be. A treblinkai beszámoló Vaszilij Groszman szovjet katonaorvostól származik, aki személyesen kérdezte ki 1944-ben a treblinkai haláltábor túlélőit és foglyul ejtett hóhérait (V. Grossman: A treblinkai pokol, Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1945). Ebből idézek: "Mindazt, ami az alantiakban következik, élő tanúk elbeszélései alapján állítottuk össze, olyan emberek vallomásaiból, akik a tábor létesítésének első napjától 1943. augusztus 2-ig Treblinkában dolgoztak, amikor a fellázadt halálraszántak a tábort felgyújtották és az erdőbe menekültek, úgymint maga a letartóztatott őrség megerősítette és sok esetben kiegészítette a tanúk vallomásait. Ezeket az embereket személyesen láttam, sokáig és kimerítően beszélgettem velük, írásbeli vallomásaik asztalomon fekszenek előttem..." (14. o.). Ami mármost a negyven másodpercet és a könnyű halál feltevését illeti, a beszámolók - úgy tűnik - nem támasztják alá Nolte elhamarkodott hipotézisét. Hallgassuk csak meg a krónikás Vaszilij Groszmant: "A kamrákban a megölés időtartama 10-25 perc volt. Új gázkamrák felállítása után az első időben, amikor a hóhérok a gáz használatával még nem voltak tisztában és csak különböző mérgező anyagok adagolásával kísérleteztek, az áldozatok borzalmas kínok közt még éltek 2-3 órán át. A legelső napokban, amikor a nyomó- és szívóberendezések még rosszul működtek, a szerencsétlenek kínjai 8-10 órán át is tartottak. A megölés céljára sokféle módszert alkalmaztak: egy nehéz tank motorja, amely Treblinka állomás turbináit mozgatta, az elhasznált gázt pumpálta. Az elhasznált gáz 2-3 százalék szénoxydot tartalmaz, melynek az a tulajdonsága, hogy a vér hemoglobinjával egy nehezen bontható vegyületet, az úgynevezett carboxyhemoglobint alkotja. Ez a carboxyhemoglobin sokkal bonthatatlanabb, mint az oxyhemoglobin, amely alveolákban a vérben és a levegőben levő oxygén érintkezésekor keletkezik. Tizenöt perc alatt az emberi vér hemoglobinja erős kötést alkot a szénoxyddal és az ember üresen lélegzik - az oxygén nem kerül többé a szervezetbe, föllépnek az oxygénéhség tünetei: a szív veszetten dolgozik, hajtja a vért a tüdőbe, de a szénoxyd által megmérgezett vér képtelen kivonni a levegőből az oxygént. A lélegzés hörgéssé változik, kínzó fulladás tünetei lépnek fel, az öntudat lassan kihagy és az ember elpusztul, mintha megfojtották volna." (38-39. o.) Továbbá: "Vajon van-e annyi lelkierőnk, hogy elképzeljük magunknak ezeknek az embereknek érzéseit és szenvedéseit az utolsó percekben a gázkamrákban? Csak annyit tudunk, hogy hallgattak... A csonttöréseket is okozó borzalmas összepréselésben, amikor az összeszorított tüdők már alig tudtak lélegzeni, utolsó halálos verejtékben fürödve, szorosan egymás mellett álltak egy emberként." (40. o.) "A kirakodáson dolgozott emberek azt mondják, hogy a halottak arca igen sárga volt, és körülbelül 70 százalékának orrából-szájából csorgott a vér." (41. o.)

Az auschwitz-birkenaui tapasztalatok sem igazolják Nolte tézisét. A beszámoló, amelyből idézni fogok, egy Filip Müller nevű, csehországi zsidó túlélőtől származik, aki túlélte öt auschwitzi Sonderkommando1 likvidálását. Az ő beszámolóját Claude Lanzmann jegyezte fel és vette filmre (C. Lanzmann: Soah, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999). Az alábbi beszélgetés a film készítője, Lanzmann és beszélgetőpartnere, Filip Müller között zajlik "Müller: A haldoklás tíz-tizenöt percig tartott, a legszörnyűbb pillanat az volt, amikor kinyitották a gázkamra kapuját, ezt a látványt nem lehetett elviselni: az emberek mint a bazaltkőzet, olyan tömören, olyan szilárdan préselődtek össze, és szinte egy tömbben dőltek ki a kapun! Nemegyszer láttam ezt. Ez volt a legszörnyűbb. Ezt nem tudtuk, ezt nem lehetett soha megszokni. Lanzmann: Nem lehetett. Müller: Nem nehéz elképzelni: amikor a gáz hatni kezd, alulról felfelé terjed. Rettenetes küzdelem kezdődött, kíméletlen harc, ott a sötétben, mert a villanyt azonnal kikapcsolták, sötét volt, nem lehetett látni, és az erősebbek minél magasabbra akarták feltornázni magukat, minél magasabbra. Nyilván érezték, hogy minél magasabban vannak, annál több a levegő, annál könnyebben tudnak lélegzeni. Valóságos csata volt ez. És közben mindenki a kapu felé nyomakodott, nyilván ösztönösen, ott volt, ugye a kapu, arra tódultak, talán hogy kifeszítsék. Elfojthatatlan ösztön volt ez, ebben az utolsó nagy küzdelemben. Egy pillanat alatt letaposták a gyöngébbeket, a gyerekeket és az öregeket, ezek ott voltak mindig legalul. Az erősebbek pedig mindig legfelül. És ebben a küzdelemben az apa már nem tudta, hogy a fia ott van alatta. Lanzmann: És amikor kinyitották az ajtókat? Müller: Úgy dőltek ki egy tömegben, mint a sziklatömb, ahogyan a kövek gurulnak le a teherautó megbillentett platójáról. Ott pedig, ahol a ciklont2 beszórták, nem volt senki. Az a rész teljesen üres volt. Talán az áldozatok érezték, hogy a gáz koncentrációja ott a legerősebb. És az emberek teste (...) tele volt sebbel, zúzódással, mert sötét volt, és ütötték-vágták egymást a nagy kavarodásban. Véresek voltak, piszkosak, mocskosak, vérzett a fülük és az orruk. Néha meg lehetett figyelni, hogy akik a földön feküdtek, legalul, azokat a többiek szinte a felismerhetetlenségig agyonlapították (...) a gyerekek például ott feküdtek betört koponyával. Lanzmann: Igen. Müller: Parancsol? Lanzmann: Iszonyú. Müller: Mindenütt hányás, vérfolt. Véres orrok, fülek. Sokaknak talán a havi vérzése is megindulhatott, nem is talán, hanem biztosan. Elképzelni sem lehet, mi minden történt az életért folytatott harcban, abban a halálharcban. Borzalom volt látni. Ez volt a legnehezebb." (119-120. o.)

Csak remélni merem, hogy Schmidt azért hívta meg Magyarországra Noltét, mert nem hagyta nyugodni a neves német történész tévedése, és első dolga volt megosztani ezeket az információkat tudós kollégájával.

Kertesi Gábor

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 41. szám, 2018. október 12.
LXII. évfolyam, 14. szám, 2018. április 6.
L. évfolyam 39. szám, 2006. szeptember 29.
Élet és Irodalom 2024