Tolerancia és/ vagy pluralizmus

A gyűlöletbeszéd értelmezése

Gerő András és Schmidt Mária nyilván "mindent meggondoltak és mindent megfontoltak", mielőtt a honi közéletben szokatlan párosként a nyilvánosság elé álltak. Bizonyára számoltak azzal, hogy pusztán közös fellépésük is súlyos ellenérzéseket vált majd ki, nem is beszélve mondandójuk (Tisztelt Szerkesztőség!, ÉS, júl. 4.) tartalmáról. Kaptak is bőven. Az Élet és Irodalom kritikusai (Vásárhelyi Mária és Eörsi István) elsősorban Gerőt marasztalják el, aki - Vásárhelyi szerint - többrendbeli gyűlöletszítóval (A valószínűtlenség valószínűsége, júl. 11.), illetve - Eörsi szerint - "közéletünk jobboldalának egyik legzüllöttebb figurájával" (júl. 18., Visszhang oldal) áll össze. De a temérdek elmarasztaló ítélet és jelző között felbukkan az is, hogy valójában nem is olyan "érthetetlen" Gerőék közös fellépése, hiszen két bizniszértelmiségiről van szó, akik távolról sem (naná!) elvi alapon, hanem jól felfogott üzleti érdekből (egyikük a XX. Század Intézet, másikuk a Habsburg Intézet igazgatója) vetik vállukat egymásnak: mit lehet tudni, egy kormányváltás esetén jól jöhet az ellenkező oldalon álló igazgató szolidaritása.

Ebben az írásban egyáltalában nem az érdekel, hogy Gerőék félreértették-e avagy sem azt a rövid szöveget, amelynek apropóján összeálltak. Ez a történet ugyanis számomra nem a holokausztról, még csak nem is Ernst Nolte Terror Háza-beli meghívásáról és a magyar jobboldal ebben játszott szerepéről szól. Hanem két másik dologról. Az egyik: mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a balliberális és a jobboldal két emblematikus figurája minden különösebb előzmény nélkül, egy váratlan közös nyilatkozatot tesz? Van-e ennek valami mélyebb - a bizniszszempontokon túlmenő - tartalma? A másik: mit kezdjünk magával a gyűlöletproblematikával, hiszen ebben a pengeváltásban (de sok más közéleti vitában is) pillanatok alatt előkerül a "ki a nagyobb gyűlöletkeltő" jól ismert frazeológiája? Ebben a történetben ráadásul van egy személyes motívumom is. Gerő András válaszcikkében (Tisztelt Szerkesztőség!, júl. 18., Visszhang oldal) az Élet és Irodalmat "a honi indulati beszéd egyik színtereként" aposztrofálja. Nem tagadom, olykor magam sem vagyok elragadtatva az ÉS bizonyos szerzőinek munkálkodásától, de mint a hetilap viszonylag rendszeres szerzőjét bánt ez a megfogalmazás. De mindez magánügy, s erről az összefüggésről kicsit később. Lássuk előbb azt a kérdést, hogy mi lehet a Gerő-Schmidt páros "rejtélyes összeállásának" háttere és magyarázata.

(A politikai közösség és a köztársasági eszme)

Eörsi azt állítja, hogy akciójával Gerő "jó pénzért" összezavarja az SZDSZ köztársasági imázsát. Bár ezzel a kijelentéssel nagyon nem értek egyet, de kiindulópontként helyesnek tartom; a hazai politika alfája és ómegája a politikai közösség és a köztársaság fogalmainak értelmezése. De érdemes észrevennünk, hogy a dolog mára kicsit szövevényesebb lett, mint ahogy korábban gondoltuk. Korábban ugyanis úgy nézett ki, hogy csak és kizárólag liberális körökben gondolkodnak ilyen "emelkedett" kérdéseken. Az MSZP-t és vidékét könnyű mozdulattal lehetett besorolni a pragmatikus és ideológiamentes párt kategóriájába, amelynek a világon semmi nem jut eszébe spirituális-elvi jelentőségű kérdésekről, mint például a politikai közösség. S valljuk be: ez a meglátás fedte is a valóságot; az MSZP holdudvarában a legutóbbi időkig nem mutatkozott hajlandóság arra, hogy az említett fogalmakat mint a politika és a demokrácia alapkérdéseit egyáltalán észrevegyék. Az észrevétel és a lényegi feldolgozás között persze mérföldnyi távolság van, senki nem azt állítja, hogy a baloldal ma különösebben koherens képpel rendelkezne a korábban liberális privilégiumként kezelt két fogalomról. De ugyanakkor azt sem állíthatjuk ma már, hogy a baloldal en bloc tökéletesen érzéketlen lenne ezekre. Sőt. mondjuk ki, hogy a baloldal talán nem is arathatott volna meglepő választási győzelmet, ha előzetesen nem kezd közelebb lépni a demokrácia és a közösség spirituálisabb megközelítéséhez. Medgyessy Péter köztársaságcentrikus retorikája ékes bizonyítéka annak, hogy a Medgyessy dominálta kormány (amely a baloldali kormány- és államfők londoni találkozója után kiegészülni látszik az MSZP-re is kiterjeszkedő dominanciává) nem tekinthető pragmatikus, hagyományos értelemben vett baloldali kormánynak.

És akkor még nem is beszéltünk a Fideszről, amely - egyre inkább úgy látom - tökéletesen értelmezhetetlen ellenfelei jó része számára. Ez a párt nem használja ugyan az említett fogalmakat, sokkal inkább használja a korona mint spirituális egységesítő vagy a nemzet fogalmait, de szándéka nagyon hasonló az MSZP-éhez: valamilyen módon egységet teremteni a magyar társadalomban. Igen, egységet. Értelmezésemben ugyanis a politikai közösség és a köztársaság is egységesítő elv és tartalom, nem pedig divergáló eszme. S ha jól meggondoljuk, ma már legalább három ilyen eszmekör van forgalomban: az SZDSZ, az MSZP és a Fidesz portékái. De akkor miért írhatja Eörsi, hogy Gerő összezavarja az SZDSZ köztársasági imázsát?

A legkézenfekvőbb magyarázat mindjárt az, hogy ha egy SZDSZ-közelinek tekintett értelmiségi összeáll a magyar jobboldal "egyik legzüllöttebb" képviselőjével, annak valamilyen hátsó szándéka lehet csak. S mint láttuk, Eörsi a bizniszszempontokban véli felfedezni ezt a hátsó szándékot. De mi van akkor - gondoljuk csak el egy pillanatra -, ha egy számunkra első ránézésre nem könynyen érthető lépés mögött is keresni kezdünk valamiféle elvi, sőt: erkölcsi motívumot? Tudom, ez roppant rázós követelmény, a Fidesz kormányzati működése, illetve annak emlékei erősen gátolják sokakban ilyesfajta szempontok Fidesznek való tulajdonítását. De bármily fájdalmas is, mégis ki kell mondani: a demokratának lenni annyi, mint nem félni bibói kitétel talán úgy is kiegészíthető, hogy: nem félni megtalálni ellenfeleink elvi és erkölcsi motívumait. Nézetem szerint a demokratikus politikai közösség kialakulásának ez az első számú feltétele. Politikai közösség csak az erkölcsi egyenrangúság talaján jöhet létre vagy sehogyan sem. Az a politikai közösség, amelyben vagyunk mi és rajtunk kívül még van a resztli, akármelyik oldalról is ered, mélységesen antidemokratikus, antihumánus és semmiféle demokratikus (vagy liberális) minimumnak nem lehet megalapozója.

E vonatkozásban Gerő András azt írja (Eörsinek és Vásárhelyinek válaszolva): "A konfrontációban és a gyűlöletben érdekelt gondolkodás számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan, ha bevallottan ellentétes nézetű emberek egy erkölcsileg teljes mértékben igazolható kérdésben egyet tudnak érteni" [kiemelés tőlem- Cs. E.] Gerő itt sajnálatos módon belekeveri a dologba a gyűlöletet, ráadásul "gyűlöletben érdekelt" gondolkodásról beszél, ami (de erről bővebben később) számomra mint az Élet és Irodalom szerzője számára teljes képtelenség. De most nem is ezt kívánom boncolgatni, hanem azt, hogy Gerő helyesen mutat rá: erkölcsi kérdésekben jöhet létre a politikai-tábor logikát felülíró eszmei-elvi szövetség emberek és csoportok között. Ha az elvi és erkölcsi értékek képviselete kisajátítódik bizonyos társadalmi körök számára, soha nem jutunk el oda, hogy a mindannyiunk által vágyott (csak különféle szavakkal illetett) társadalmi integráció megteremtődjék.

Azt gondolom tehát, hogy a Gerő-Schmidt-nyilatkozat körüli vita voltaképpen a politikai közösség és a köztársasági elv alternatív értelmezéseiről, nem pedig a köztársasági elv aprópénzre, üzletszerű szédelgésre váltásáról szól. Az alternatív értelmezésre pedig azért van lehetőség, mert a magyar politikai mezőny az elmúlt években alapos átalakuláson ment keresztül eszmei értelemben. Ma már egyáltalán nem sikk az ideológiamentesség, az eszmei érzéketlenség. Azon lehet vitatkozni, hogy Gerőék elegendő iróniával olvasták-e az akciójukat ihlető szöveget, illetve hogy félreértették-e azt. Meglehet. Mint ahogy az is, hogy ez a páros csupán erre az esetre állt össze, és soha többet nem jelennek meg együtt a nyilvánosságban. De az is lehet, hogy akciójuk példa lesz, és lesznek követőik.

Természetesen erre a bal- vagy a liberális oldalon azt mondhatják: semmi kifogásunk, ha különféle eszmék képviselői meghatározott ügyekben együtt lépnek fel (volt is, lesz is ilyen), de egyáltalán nem mindegy, ki a másik fél. Nem véletlen, hogy Eörsi és Vásárhelyi is Schmidt Máriát nem pusztán szakmai, hanem személyi alapon is támadja. Ha jól értem, ez egy újabb problémához vezet el bennünket, mégpedig ahhoz, hogy milyen kritériumok alapján ítélhető meg a velünk alkalmilag vagy tartósan szövetséget kötő ellenfél hitelessége. A vitában Schmidt Máriával kapcsolatban leírt kifejezések arra utalnak, hogy aki a bal-vagy a liberális oldalon vele együttműködik, arra magára is árnyék vetül, nagyjából maga is átveszi Schmidt Mária "negatív" tulajdonságait. Majdhogynem szalonképtelenné válik maga is.

Azt gondolom azonban, hogy ez nem helyes megközelítés. A magyar bal- és liberális oldal ugyanis azzal a jobboldallal kell dűlőre jusson, amelynek a jobboldalon egészen bizonyosan hiteles képviselője Schmidt Mária. Lehetne elmélkedni azon, hogy miért ő, miért nem más, de ennek semmi értelme. A magyar jobboldal is gyakorta követi el azt a hibát, hogy "le akarja váltani" a volt kommunistákat és "hiteles" baloldaliakat akar, akikkel - úgymond - lehet tárgyalni. Magyarországon az a baloldal és az a jobboldal, ami van. Ha nem akarunk egy "finnyátlanított" politikai közösséget és köztársaságot, akkor ebbe még akkor is bele kellene törődni, ha magánutálataink ennek alapos korlátot szabnak.

A dolog ugyanis elvi, nem pedig magántermészetű. A tolerancia és a pluralizmus viszonyáról szól. Mert a kettő korántsem ugyanazt jelenti.

Pierre Manent idézi most megjelent könyvében (Politikai filozófia felnőtteknek, fordította: Kende Péter) Marcel Gauchet: A vallás és a demokrácia című könyvéből a következőt: "Pluralizmuson nem csupán az abba való beletörődést értem, hogy vannak emberek, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi; hanem értem alatta azt a mozzanatot, amikor a hívő a maga saját vallási rendszerébe integrálja azt a tényt, hogy más vallási hitek létezése is legitim... Mindenki elfogadja a másik szabadságát, ugyanakkor a maga számára egy olyan meggyőződés stílusát tartja fönn, amely kizárja azt, hogy a más meggyőződések létezését is figyelembe vegye. Itt van a különbség a tolerancia politikai elve és a pluralizmus intellektuális elve között". (Osiris, 2003. 46. o.) Azt hiszem, ezek a mondatok bízvást vonatkoztathatók tárgyunkra is. Egy demokrácia nem pusztán politikai, hanem intellektuális elvek és meggyőződések sokaságából áll össze. Ha nincsenek meg azok a fórumok, amelyeknek segítségével intellektuálisan is tanúbizonyságát teszünk arról, hogy a rivális felet belülről is elfogadjuk (nem pusztán politikailag toleráljuk), akkor véleményem szerint a nyugati típusú liberális demokráciák legfontosabb feltételétől, az erkölcsi egyenlőségen alapuló politikai közösségtől továbbra is fényévnyire leszünk. Ha ellenben sok-sok olyan példaértékű akció indul, amely a másik felet értéknek és partnernek tekinti (noha politikailag ellenfélnek), akkor van esélyünk rá, hogy megtörjünk évszázados trendeket, sőt - nevezzük így - a magyar áfiumot.

(A gyűlöletbeszéd mint stigma és ellenszerei)

Csakhogy ezt az áfiumot úgy nem lehet megtörni, hogy a felek az első vitahelyzetben kölcsönösen gyűlöletbeszéddel vádolják egymást, sőt azt az orgánumot is, amelyben az egész disputa zajlik. Beszéljünk hát a lehető legnagyobb komolysággal arról, hogy igaz-e Gerő állítása, miszerint az Élet és Irodalom az indulati beszéd centruma lenne. Ha pedig ez így van, magára valamit adó jobboldalinak érdemes azt elkerülnie.

Sok oka lehet annak, hogy ez a vélemény így kialakult és masszívan tartja magát a szinte teljes jobboldalon. Az ÉS-ben valóban jelennek meg igen radikális hangvételű, a jobboldal iránt egyáltalán nem méltányos cikkek. De feltehetően így van ez a jobboldal orgánumaiban is. Nem nagyon tudom elképzelni azonban, hogy jobboldali orgánumokban az ellenoldal iránt olyan méltányos írások jelennének meg, mint az Élet és Irodalomban. Én azt gondolom, hogy Gerőnek (átvéve a jobboldal retorikáját) egyáltalán nincs igaza abban, hogy az ÉS a gyűlöletbeszéd centrumává vált volna. Ez ugyanolyan "nagyvonalú" és mérhetetlenül lekezelő állítás, mint amikor az ellenoldal felkentjei fogalmaznak meg teljesen elparentáló véleményeket a jobboldallal szemben. Nézzük csak az utolsó számot! Békesi Lászlót jobbról lehet nem szeretni, de gyűlöletkeltőnek nevezni enyhén szólva is elképesztő. Aztán a nemzetközi rangú zenetörténészt, Dobszay Lászlót! Vagy a szegény, kitűnő Balassa Péter utolsó interjúját, amelyben ilyen mondatot olvasok: "Az vagyok, aki a jelenség megmagyarázásával vagy jelenségek öszszekapcsolásával bemutat valamit és azt plasztikussá teszi... amit a tudományban tudok, az a dolgok értelmezése..." És az előző számokból Zsolt Péter gyűlöletet kelt? Vagy Lányi András? Netán Törzsök Erika? Vagy Esterházy Péter 1 könyvei? Vagy - elnézést - az én elemzéseim? Vagy Lakner Zoltánéi? Vagy miről is beszélünk?

A gyűlöletcentrumos stigma abból a - nézetem szerint - teljesen túlhaladott nézőpontból indul ki, hogy az Élet és Irodalom irányzatos, értelmiségi irányzatos orgánum. Magyarán szólva: ma is az SZDSZ holdudvarának lapja, és ekként is kell gondolkodni róla. De ahogyan azt a megközelítést is teljességgel elfogadhatatlannak tartom, ahogyan Vásárhelyi Mária beszél a Gerő-Schmidt tandemről, az a nézet is roppant távol áll tőlem, amit Gerő sugall, hogy ti. az ÉS-től távol kell maradni, mert az ÉS a gyűlöletkeltésre szakosodott.

Gerőnek és másoknak is észre kellene venniük, hogy az ilyen hozzáállás vállalkozásuk (már ti. a táborokon átnyúló összefogás) erkölcsi jelentőségét rontja le. Megint csak azt tudom mondani, amit fentebb már mondtam: a normális demokratikus üzemmódhoz erkölcsi egalitarianizmusra van szükség, arra, hogy a rivális felek erkölcsileg elismerjék a másik fél velük való egyenrangúságát. Ha a gyűlöletbeszéd stigmája bekerül egy vitába, nem leehet szó egyenrangú erkölcsi felek vitájáról, és akkor semmi értelme nincs annak, amire Gerő és Schmidt (véleményem szerint helyesen) vállalkozott. Ahogyan ugyanis ők ketten elvárják a magukkal szembeni méltányos kritikát, s nyilván elvárják, hogy akciójukat ne két karriertörténész bizniszeként ítélje meg a nagyérdemű, nekik is minimális méltányosságot kellene tanúsítaniuk többek között azzal az orgánummal szemben, amely a honi mezőnynél messze tágasabban értelmezi szerepét, és nem űz pártpolitikát. Ha tetszik, a Marcel Gauchet-féle pluralizmus elfogadását és érvényesítését várnám el tőlük is, mert ha erre nem képesek, akkor semmivel nem viszik közelebb az ügyet valamiféle kibontakozáshoz.

Az ügy ugyanis, amelyet - még egyszer mondom - helyesen vállaltak fel az erkölcsi egyenrangúságon alapuló politikai közösség és az erre épülő köztársasági eszme megfogalmazása. Ha már éppen a nagypolitikával akarnánk ezt összefüggésbe hozni, akkor azt mondhatnánk: a Medgyessy-féle eszmei árokbetemetési szándék nyer itt valamilyen sajátos formát. A kormányt nagyon sokat bírálták (magam is megtettem), hogy a nemzeti közép, a polgári bal és a köztársasági eszme alig jelent többet hatalmi szlogennél, nincs valós és a politikai közélet mindennapjaiban jelen lévő tartalma. A két történész együttes fellépése jelzés is lehet, hogy a jelenlegi kormány és ellenzéke között egynémely alapkérdések megítélésében igenis lehet közeledés. S nézetem szerint az ilyen közeledés szükséges és elkerülhetetlen.

De ez a szükséges és elkerülhetetlen alkalmi egyetértés csak akkor következhet be, ha a gyűlöletretorika mérséklődik. Természetesen nem vagyok naiv; tudom, hogy a gyűlölet nem iktatható ki a politikából. Amit azonban a felek figyelmébe ajánlok, annyi, hogy ne gondoljanak gyűlöletre, ott, ahol az egyáltalán nincs jelen. A honi jobboldalnak nem kell szeretnie az ÉS-t, és nyilván Gerő Andrásnak is megvan az indoka, amiért így vélekedik a hetilapról, de nem gondolhatják komolyan, hogy ha a gyűlölet és a kettős mérce ellen indulnak birokra, igazságtalanul hírbe kell hozniuk azt az orgánumot, amely inkább a mérséklet és a kommunikáció színtere. Ezt persze nem kell elhinniük nekem. Nem kívánom, hogy végezzenek szövegelemzést, bár egészen biztosan ez nagy haszonnal járna, hiszen kimutatná a jobboldaliak által gyűlölködőnek nevezett szövegek egészen csekély arányát.

De tudom, hogy az értelmiségi attól értelmiségi, hogy tulajdonít, minősít, eszmét alkot és ahhoz - ragaszkodik. A gyűlöletbeszéd ártalmai ellen nem úgy kell harcolni, hogy náciszimpatizánsnak nevezünk valamit, amit nem értünk. Ez tarthatatlan és sehova sem vezet. A gyűlölködésen egy módon lehetünk úrrá: egy valamikori könyv címével szólva: Az értelmezés hatalmával.

Csizmadia Ervin