Jegyzetek a tézisekhez

(Lápból mocsárba)

Ami ellen a kitűnő Arató László szót emel, hogy az olvasóvá nevelés helyett irodalomtörténet tanítása folyik (Tizenkét Tézis, ÉS, február 21.), azzal voltaképp ma már senki sem ért egyet. Még szerintem maga a nagy Mohácsy sem. Ő is csak megalkuszik. Mindenki csak megalkuszik. Nincs ellenfél. Az ellenfél mi magunk vagyunk. Tanárok, akik meg akarunk fogódzkodni valami komoly dologba. (Ha már a diák olyan izé.) Maga Arató is, amikor a lehetséges új tananyagszervezési elveket szaktudományból eredeztetné. Azok is rémesek lesznek. Az "archetípusos", a "poétikai", a "motivikai" meg a "konvenciótörténeti" tananyagszervezés is.
Elképzelek egy tantárgyi programfejlesztést koordináló központot, melyet Arató kívánna, és látom magam előtt ugyanazokat az arcokat más ablakkeretben.
Minden rendes tanár csal. Vagy másként: egyetlen jó tanár sem tartja be már egy ideje azt a rendet, melyet Arató eltörölne. Nem kellene először megkérdezni tőlük, mit is csinálnának szívesen, mit is csinálnak valójában, mielőtt remek reformokkal újabb csalásokra kényszerítjük őket?
A magyartanítás nem azért van csődben, az irodalomtörténeti szemlélet nem azért olyan pocsék, mert ennyi telik, ennyit ér. A magyartanítást a felvételi szabályozza. A felvételi pedig egy önálló életre kelő gólem, mely önzés, indoktrináció, rossz hagyományok, lustaság, tehetetlenség, hozzá nem értés, üzletecskék önálló életre kelt kevercse. Nem irodalomtörténetet zabál, hanem baromságot és eszetlenséget. Azzal él.
Majd a kétszintű érettségi mindent megold. Már 2005-ben. Illetve, hogy pontos legyek, már meg is kellett volna oldania mindent, hiszen a 2005-ben érettségizők most végzik a tizediket. Ha azonban mégis úgy látszana, mintha a tizedikesek számára semmi sem változott volna, és eléggé úgy látszik, akkor a mindent megoldó érettségi utánról egyelőre azt gondolhatjuk, hogy szép békeidőnek látjuk majd onnan a mögöttünk hagyott, egyre elviselhetetlenebbnek tűnő másfél évtizedet.
Bajban a magyartanítás? Az is baj? Minden egyéb tanítás bajban van. A magyar tanítás mindenestül bajban van. Az irodalom ügye már alsó tagozatban vesztésre áll, pedig ott még nincs irodalomtörténet. A tanító néninek manapság egyre gyakrabban nem az a baja, hogy sok a tananyag, noha fölháborítóan sok, hanem hogy túlélje a délelőttjeit, mert az újszerű kis emberi gépezetek számára ő csak egy közepesnél valamelyest gyengébb értékű pokémon. Ha a tanítónő nem kap segítséget, a gyerekek le fogják radírozni a pályáról.
Mióta panaszkodunk? Mióta festjük az ördögöt a falra? Mióta fütyülünk rá? Annyira régóta, hogy már az ördögök is röhögnek rajtunk.
Mikor ezt írtam, a hét közepén, a közoktatás fölötti ég tele volt nehéz, hideg felhőkkel. A hétvégére ez az ég leszakadt. Az egyetemek többségének nem kell a kétszintű érettségi. Ezzel a közoktatás két évtizede folyó szakmai rendbetételének utolsó nagy terve is összeomlott.
A szakmai elit, amely a nyolcvanas évek közepétől kormányozza a magyar közoktatást, a működőképesen átvett, s közben még szabaddá is vált, szabad vizeken hajózó nagy, tohonya dereglyét jeles politikai asszisztenciával ismét zátonyra futtatta. Sokadszorra.
Mindeközben a magyar demokrácia nagy csatája az iskolában dől el, nap mint nap: hogy a nevelésre pillanatnyilag rá nem érő, kedvet és hozzáértést különben sem mutató szülők tízezreinek unt, leállíthatatlan játékszereiből, túszaiból formálódik-e újra gyermek. Aki jóravaló felnőtté válhat.
Mi a teendő? Aki tudni véli, mi a teendő, mielőtt szót értene a tanársággal, vagy legalább szót adna neki, ne higgyék egy szavát sem. Akár önkormányzatnak hívják, akár minisztériumnak, akár Közoktatási Intézetnek, akár Akadémiának, akár Pokorni Zoltánnak, akár Magyar Bálintnak, akár Báthory Zoltánnak, akár Sió Lászlónak (akár Takács Gézának).
S addig legalább, amíg kiderülhetne valami, addig nem szabadna engedni az iskolabezárásokat. Hátha a legolcsóbb jó megoldás esélyét veszítjük el ezzel az alkalmi takarékoskodással. Hátha egy kényszerű történetből egy ezredév után egyszer már kimaradhatna a pusztítás, a zabrálás meg a forró ólom.