Az út szélén

VISSZHANG - XLVII. évfolyam 10. szám, 2003. március 7.

Szomorúan látom, hogy a Fáy-vitát a hozzászólók többsége egy untig ismert modellben próbálja feldolgozni, amely modell ezúttal mégis csikorogva és ellenkezve lép működésbe. Nyilvánvalóan rosszkor alkalmazzák. No persze: ki is ne szurkolna a független és szókimondó gaminnek egy nehezen mozduló, korrupt és megcsontosodott akadémikus zenekritikával szemben? A rettenthetetlen Lúdas Matyinak Döbrögivel szemben? Csakhogy a modell, amint mondtam, hamis: bármi szép is lenne, se zenekritikánk nem Döbrögi, se Fáy nem Lúdas Matyi, a szólás- és sajtószabadság védelmezői pedig a vitában akaratlanul a tudatlanság és a tisztességtelenség apologétáivá lettek. Milyen égető szüksége van minden szakmának egy Lúdas Matyira! És milyen tehetségtelenül játssza Fáy Lúdas Matyi szerepét! Milyen szánalmas, hogy a sajtószabadság nevében veszik védelmükbe Fáy Miklóst, mondván, hogy a sajtóban bárki közölheti véleményét. Ha egy kritikus már csak a sajtószabadság ernyője alá menekülhet, az már nem is kritikus. Másrészt, ha valaki az utcáról bekopogna a Népszabadság szerkesztőségébe zenekritikával a kezében, bizonyára a lap meglévő zenekritikusára hivatkozva tessékelnék ki. Ezzel szemben, ha a szakma kéri számon Fáy nyegleségeit, akkor Fáy már nem kritikus, hanem a nép hangja. Hogy úgyis minden írás szerzőjét minősíti, az nem kevésbé hipokrita ellenérv. Mintha Fáy Miklóst a maga ordenáréságaival nem pontosan azért alkalmaznák zenekritikusként, hogy ordenáréságai minél több olvasót vonzzanak. Aki Fáy véleményeinek élességét kifogásolja, az megint csak rossz helyen tapogatózik. Bár lennének még élesebbek azok a vélemények! A baj az, hogy nem is élesek. Élessé érveinek élessége tehetné őket. Fáynak azonban soha nincsenek érvei. Nem az a baj, ahogyan bírál, hanem hogy nincs tájékozva afelől, mit is kellene bírálni. Eleve lemond arról, hogy fogást találjon bírálandóin; ítéletei a legritkább esetben fakadnak az egyszeri helyzetből, és bon mot-i szinte tetszés szerint áthelyezhetők egy másik bírálatba. Teljes mértékben képtelen különbséget tenni valamely zenei esemény lényeges és lényegtelen mozzanatai között. A lényegtelennél való elidőzései, anekdotizmusa nem egyéni stílusjegy tehát, nem szellemesség és jópofaság, hanem szomorú biztonsággal előre kiszámítható következménye az űrnek, amely szakmai tudásának, újságírói tisztességének és írói tehetségének helyén tátong. Szókimondása nem Lúdas Matyi erény, hanem nyelvi és szakmai korlátozottságából fakadó kényszer. Fáynak azért volna szüksége alapos zenei ismeretekre, hogy a stílusa javuljon. Hogy írásai hatásosak legyenek. Hogy robbanjanak. Fáy írásai nem robbannak, csak kipukkannak, mint egy színes léggömb, amelyet a köztudottan szárnyakon közlekedő gondolat helyett önnön pehelysúlya emel föld fölé. Az út szélén haladni nagy előny: a szakma Lúdas Matyijának hálás szerepét ígéri. Szerintem Fáy tényleg elhiszi magáról, hogy ő Lúdas Matyi. Pedig nem az. Út széli helyzetéből csak az útszéliség erényét profitálta.

Itt és most a szakmai lelkiismeret jegyében pontot is tehetnék. De ugyanez a szakmai lelkiismeret arra késztet, hogy a szakma lelkiismeretére is pillantást vessek. Bevallom, magam sosem írtam volna alá a kéretlen plaidoyer-t, nemcsak azért, mert közlendőimet többé-kevésbé önállóan is meg tudom fogalmazni, és nem is csak azért, mert még a ködös prefáykus időkben, felmérve a sajtószabadság magasabb elvárásait, önként szüntettem be a lemezkritika-írást a szóban forgó napilapban. Tán még akkor sem követtem volna az aláírókat, ha szerepelne közöttük két ragyogó operakritikusunk neve, akiknek távollétében a "mi, magyar zenekritikusok" önmeghatározás talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, Malackával szólva. És talán még akkor se tettem volna, ha a magyar zenekritikusokból akkor tört volna ki a lovagias érzület, amikor jogos felháborodásuk hullámait nem a Schiff András távozásának eshetősége révén veszélybe került koncertrendező lovagolja meg. Az aláíróknak hosszú éveken át számtalan alkalmuk nyílt arra, hogy a műalkotások megszólaltatásának magasrendű szellemi tevékenységét, az előadóművészek emberi méltóságát, a hiteles kritikát, a szakma becsületét megvédjék Fáy dilettantizmusától.

Hanem leginkább azért nem írtam volna alá, mert amennyire lötyög Fáyn Lúdas Matyi jelmeze, épp olyan esetlenül botladoznak kedves kollegáim a magaskultúra felkent papjainak hófehér klepetusában. Amilyen nevetséges az öncélú zsurnalizmust a sajtószabadság metaforájává stilizálni, éppen annyira ingerel nevetésre az exorcista hevület, amely barbárként kiparancsolja Fáyt a magaskultúra megszentelt csarnokából. Bölcsebb volna belátni, hogy végső soron mindkét fél ugyanannak a beláthatatlan kulturális eróziónak áldozata. Egyrészt ma minden művészeti ágnak megvan a maga Fáyja; másrészt a tudományos végbizonyítvánnyal kistafírozott zenebírálat nem egyszer maga is hasonló válságjeleket bocsát ki magából, mint a zsurnálkritika. Zenei szaklapunk hangversenyrovatának elokvens semmitmondása olvastán az emberben felrémlik a drámai lehetőség, hogy akkor talán mégis inkább Fáy után nyúl. Maradjunk ennyiben: van (lehetne) hitelesség szakmán kívül, és lehetne (van) hiteltelenség a szakmában is. A szakma is felelős azért, hogy Magyarország legolvasottabb napilapjában ma zenei analfabéta bírálhatja a muzsikusokat.

Dolinszky Miklós

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 32. szám, 2020. augusztus 7.
LVI. évfolyam 1. szám, 2012. január 6.
L. évfolyam 37. szám, 2006. szeptember 15.
Élet és Irodalom 2024