Miféle cél: túljárni?

VISSZHANG - XLV. évfolyam 18. szám, 2001. május 4.

"Megtévesztő eljárásnak tűnik a szememben, ha valaki más szerzők nézeteit a magáénak tulajdonítja, és ez nem is erkölcsös az érintettekkel szemben" - mondta Israel Charny professzor, a jeruzsálemi Holokauszt és Népirtások Kutatóintézetének igazgatója, amikor tudomására jutott Lovas István állítása, mely szerint nem is ő a Népszabadságban 1999. március 5-én Összehasonlító véralgebra és a holocaust címen közölt cikk szerzője. Lovas, állítása szerint, két szerző esszéjét "gyúrta eggyé" és közölte saját neve alatt. A két szerző, David E. Stannard és Ian Hancock esszéje 1996-ban, az Egyedi-e a holocaust? Az öszszehasonlító népirtás távlatai című kötetben jelent meg, melynek szerkesztője Alan S. Rosenbaum professzor volt, előszavát pedig Israel Charny professzor írta (Karsai László: Holokauszt: egyediség, tények, hazugságok, valamint Révész Sándor: Egy plagizátor - ÉS, április 6.).
"Lovas úr cikkét nem olvastam teljes egészében, mert nem tudok magyarul - jegyezte meg Charny professzor -, ezért csak általános érvényű megjegyzésekre szorítkozhatom. Két szöveg "egybegyúrása" a legjobb esetben is, tehát ha az idézetek pontosak és szöveghűek - amit ez esetben nem tudok ellenőrizni -, problematikus vállalkozás, hiszen a szövegkörnyezetükből kiragadott idézetekért a szerzők nem tehetőek felelőssé. A konkrét esetben ez annál is inkább problematikus, mert David Stannard és Ian Hancock nézetei nagymértékben különböznek egymástól és nemigen értem, hogyan lehet őket "egybegyúrni". Ismerve mindkettőjüket, nem hiszem, hogy jó szemmel néznék cikkeik "egybegyúrását". Nem gondolom, hogy ezzel az eljárásával Lovas úr - mint cikkében állítja - "túljárt olvasóinak és kritikusainak eszén". Inkább csak megtévesztette őket. Egyébként is, komoly kutatómunka szerzője nem tűzheti ki céljául azt, hogy "túljár olvasói eszén". Az ilyen cél önmagában is hitelteleníti az egész munkát."
"Hancock professzor a texasi Austin Egyetemen tanít. Cigány, és ennélfogva saját személyes élményei alapján mindig hangsúlyozza a cigány holokauszt tragédiáját. Ez szíve joga, és ezért senki nem róhatja meg. De miután a cigányok tragédiájának hangsúlyozása nála sohasem más népirtások jelentőségének minimalizálását célozza, teljesen természetesen elvállalta a washingtoni Holocaust Emlékmúzeum igazgatósági tagságát. Minden népirtásnak megvannak a maga egyedi jellegzetességei, és az csak természetes, hogy a vérengzések túlélői és örököseik elsősorban a saját tragikumukat emelik ki - így az örmények, az indiánok, a kambodzsaiak, a cigányok. Ha a magyarok úgy vélik - nem csupán a magyar zsidók, hanem az egész magyarság, hiszen a magyarországi holokauszt nem csupán zsidó, hanem nemzeti tragédia volt -, ha tehát a magyarok úgy vélik, hogy a magyarországi holokauszt különösen súlyosan érintette őket, akkor senkinek sincs joga vagy lehetősége kétségbe vonni érzéseik és tudatuk hitelességét."
"Ami David Stannard professzor hozzáállását illeti, az más eset. Stannardot rendkívül bosszantja a zsidó holokauszt hangsúlyozása, és minden alkalommal kikel ellene. Annyira, hogy még a kötethez írt előszavamban is jónak láttam vitába szállni vele. Persze, népirtások a történelem folyamán gyakran voltak, és sajnos, úgy látszik, hogy a jövőben is lesznek. Mindegyiket egyediségében kell kutatni, és nem magával az összehasonlítással van baj, hanem csak azzal, ha az összehasonlítás célja a népirtások rangsorolása. Nézetem szerint a döntő itt a szándék: ha a különböző népirtások egyediségének hangsúlyozása, valamint az összehasonlítás az egyik vagy a másik jelentőségének minimalizálására irányul - például a zsidó holokauszt egyediségének és jelentőségének minimalizálására -, akkor ez már holokauszt-tagadásba torkollik és az antiszemitizmust súrolja. Amióta ezt megírtam, Stannard nem hajlandó szóba sem állni velem. Hát bizony, ilyesmi is megesik kutatók között..."
"Mint mondtam, nem tudok magyarul, ezért nem olvashattam teljes egészében Lovas úr cikkét. De ha cikkének szándéka - vagy eredménye - a holokauszt jelentőségének minimalizálása, akkor rá is vonatkozik, amit az előbb mondtam."
"Ami engem illet, a holokausztot megbocsáthatatlan bűnnek tartom. Nem vagyok vallásos, de egyszer úgy fejeztem ki magam, ha majd találkozom Istennel, meg fogom neki mondani, nagyon haragszom, hogy megengedte, hogy ez megtörténjen. Egy rabbi ezért nagyon szigorúan kioktatott, de én fenntartom álláspontomat. Egyúttal azonban együtt gyászolok a cigányokkal vagy az örményekkel és osztom az ő bánatukat, amely semmivel sem kisebb, mint az enyém."
"Ismét előrebocsátva, hogy minden népirtás valamilyen szempontból egyedi, úgy vélem, hogy a holokauszt egyedisége többek között módszerességében nyilvánul meg; a tudományos eszközök igénybevételében; az elpusztítottak számának nagyságában; mindez egy különösen gyilkos, emberellenes ideológia keretében, amely a halál vallásának és a halál birodalmának minősíthető. És abban is, hogy mindez összességében túltett minden eddig ismert bűntetten."
"Talán a legfontosabb tényező, hogy a kultúra zászlóvivőjeként számontartott nép hajtotta végre ezt a barbárságot egy másik kultúrnép ellen. Ez hozzájárult, hogy az emberiség megértse e bűntett egyediségét. A holokauszt óta tudatosodott a népirtás fogalma az emberiségben. Persze, ebben az összefüggésben ostobaság lenne a Bibliát idézni és arról példálózni, hogy "édes jött ki az erősből" (A bírák könyve, 14.14), hiszen a holokauszt egy szörnyű eseménysorozat volt, de tény, hogy csak a holokauszt után alakultak meg - és a holokauszt előtt talán meg sem alakulhattak volna - népirtásokat kutató központok, nemzetközi emberjogi bíróságok, vagy vált egyetemessé az emberjogi törvénykezési gyakorlat, az emberjogi törvények globalizációja. A múltban soha nem történhetett volna meg, mint például Pinochet chilei diktátor esetében, hogy egy ország bírósága egy másik ország bíróságától kérje egy vádlott kiadását, aki a neki tulajdonított bűntetteket egy harmadik országban követte el. A holokauszt bűnének felismerése tehát hozzájárult az emberiség erkölcsi tudatának elmélyüléséhez."
Lejegyezte:

Yehuda Lahav

Élet és Irodalom 2019