Patella

VISSZHANG - XLVII. évfolyam 7. szám, 2003. február 14.

"Szeretnék Pákozd, Isaszeg után / a Honvédmenhelyen / egy poloskamentes vaságyat, / egy karbolszagú folyosót, / ahol büszkén mélázva pöfékelem / a hálás haza csikkadományait." Petri György: Ha az ember (1980 körül)

Voltaképpen számítottam rá, hogy a cikkemre (Erdélyben - Komlóssal, ÉS, 2002. dec. 20.) épp Rózsa Gyula fog válaszolni (Kaphazások, ÉS, 2003. jan. 24.). Ki más válaszolt volna? Igaz, a Komlós Jánosról szóló kötet számos közreműködője szerepel még az írásomban, de egyedül Rózsa Gyula esetében szembesítettem az emlékező utólag rajzolt önképét az egykori írásaiból vett idézetekkel. Nem mintha személy szerint pikkelnék Rózsa Gyulára. Csak történetesen éppen az ő cikkei voltak elérhető közelségben. A hetvenes évek végén - Kovalovszky Márta szakértő közreműködésével - szerkesztettem egy kötetet Kondor Béla írásaiból meg a róla szóló írásokból. Már akkor felfigyeltem Rózsa Gyula nem annyira műkritikusi, inkább taktikai képességére, ahogy öszszekapcsolta a zseniális művész ideológiai lebunkózását a létezéshez való joga védelmével, megadván így Rényinek is, ami a Rényié, meg a reformszellemiségnek is, ami a reformszellemiségé. Így aztán nem volt szükségem titkos ládikára, mint a Déryt leleplező Vértes Györgynek (Rózsa nem írja le a nevét, hátha a harcos veterán kísértete lesújt rá), de még könyvtárba se kellett sietnem. Elég volt előhúznom a fiókból a sajnos kéziratban maradt gyűjteményt, és máris tolultak elém a cikkemben idézett szövegek, amelyek mind-mind a Népszabadság kulturális rovatában jelentek meg. Abban, a Komlós János vezette rovatban, amely Rózsa szerint "a hatvanas évek újságírásában a legjobb polgári erényeket képviselte". Mégis, miközben kiírtam a felhasználandó mondatokat a lapkivágatokból, aggódtam: vajon nem fogja-e a műkritikus ütős idézetekkel bizonyítani, hogy torzképet rajzoltam munkásságáról, hiszen ő akkoriban "pajzzsal és dárdával" küzdött az aradinórák és a Képzőművészeti Lektorátus ideológiai uralma ellen, a művészet szabadságáért. Mert nemcsak azt ismerem el készséggel, hogy Rózsa Gyula művészettörténeti kérdésekben illetékesebb, mint én (aki diplomám szerint sem vagyok művészettörténész), hanem azt is, hogy Rózsa Gyulából sokkal felkészültebb nálam. Vitairatában azonban nem voltak ilyen idézetek, Így aztán cikke inkább megerősített abban, hogy amit írtam - talált.

Rózsa elnézést kért olvasóitól, hogy eltér évtizedes normáitól, és a mű helyett a személyiséggel foglalkozik. Jól teszi, hogy legalább elnézést kér. Akit ugyanis a mű kapcsán elsősorban a személyiség foglalkoztat, az esetleg nem tud különbséget tenni egy pszichiátriai intézet öncsonkító ápoltja és Van Gogh között.

Ezzel viszont nehéz helyzetbe hozott. Arra kényszerít, hogy azzal a személyiségképpel - a frusztrált veterán képével - vitatkozzam, amelyet rajzolt rólam. Ezt mégis elkerülném. De azért néhány - részint általános igényű - állítást megkockáztatok.

1. A demokratikus ellenzék - mint a mottóként idézett Petri-vers is mutatja - mindig ironikusan viszonyult a saját jövőbeli múltjához. Rengeteget röhögtünk azon, hogy majdan netán díszsírhelyünk lesz a Kerepesi temetőben.

2. Eszünk ágában sem volt hősnek képzelni magunkat. Ellenzékinek lenni ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években - jó volt, nagyon jó. Az állástalansággal, a folyamatos megfigyeléssel, az utazási tilalommal, az időnkénti házkutatásokkal szemben hatalmas ellensúlyt jelentett, hogy nem volt főnökünk, azt mondtuk és azt írtuk, amit gondoltunk, és a rendőri kihallgatások óráitól eltekintve csak olyan emberekkel voltunk együtt - ma elképzelhetetlenül szoros szimbiózisban -, akikkel szerettünk együtt lenni.

3. Az persze, hogy a demokratikus ellenzék jószerivel kiszorult a történeti emlékezetből - mint minden történelemhamisítás -, szomorú és ártalmas dolog. A politikai jobboldal érdeke volt, hogy így történjen. Ők akarják homogénnek látni és láttatni a kommunizmus évtizedeit 1945-től 1990-ig, és homogénnek a nemzetet, amely ellenállt, és amelynek legjobbjai börtönök mélyén sínylődtek. A nem létező ellenállónak ezt a mitikus képét csak megzavarja, hogy létezett ellenzék. Róluk tehát azt kell feltételezni, hogy valójában Aczél György ügynökei voltak. Az egykori demokratikus ellenzék hibája, hogy - éppen az önheroizálástól ódzkodva - nem vette fel a kesztyűt, hagyta, hogy a közgondolkodásban zavartalanul terjedjen a mitikus maszlag. Az a most liberális értelmiség pedig, amelynek Rózsa Gyula is a képviselője, leróva néhány tiszteletkört, fenntartás nélkül ismételgeti az egykori agit.-prop. osztály rágalmait. Olyanokat például, hogy a demokratikus ellenzéknek a "minél rosszabb, annál jobb" volt a princípiuma.

4. Igaza van Rózsa Gyulának: nem szabad a múltat homogenizálni. Rózsa Gyula szakmájában például voltak, akik máig emlékezetes írásokkal bombázták, rontották az úgynevezett szocialista realizmus cementvárait. Voltak, akik országos visszhangot verő kiállításokat rendeztek alig-alig tűrt művészeknek, és voltak olyanok is, akik - pusztán a kikezdhetetlen minőséggel politizálva - maradandó műveket írtak a középkori építészetről. Meg persze voltak, akik Kondor Béla művészetének "ideológiai lényegét" támadták, mint Rózsa Gyula, Fellinit és Alain Resnais-t "leplezték le", mint Komlós János, vagy arra mutattak rá, hogy a demokratikus ellenzék az imperialista háborús uszítók ügynöke, mint Rényi Péter, a Nem babra megy a játék című cikkében, amely "elvi síkon" előkészítette a Rajk László lakásában tartandó házkutatást.

5. Végezetül, ami személyesen engem illet. Világéletemben igyekeztem elkerülni, hogy bármilyen cselekedetemet vagy írásomat személyes érzelmek motiválják, pláne olyan személyes érzelmek, amelyek nincsenek is. Amikor 1994-ben elleneztem az SZDSZ koalíciókötését az MSZP-vel, egyesek azt mondták, azért vagyok ilyen "intranzigens", mert annyit üldöztek a kommunisták. Ostobaságot beszéltek. Az ismert jelenetet, amelyről Demszky Gábor sokszor publikált fényképsorozatot készített - követő-emberek kergetnek az utcán - inkább rabló-pandúrként éltem át, mint üldöztetésként. A koalíciókötést elsősorban politikai, másodsorban erkölcsi okokból elleneztem. Az SZDSZ 1998-ra bekövetkezett sorvadása azt valószínűsíti, hogy igazam volt. De ez már nem tartozik ide. Ellenben jelenthetem: nem vagyok frusztrált, a legkevésbé sem. Alapvetően jó közérzetemen csak javított, hogy még soha írásomnak akkora visszhangja nem volt, mint ennek a "párbajképtelen" dolgozatnak. Ismeretlenek hívtak fel, küldtek e-mailt, sőt állítottak meg az utcán, hogy gratuláljanak. Hiú vagyok, jólesett.

Rózsa Gyula nem tudja, miről szólt az írásom. Ha nem tudja, hát nem fogom neki külön elmagyarázni. Más egyebek közt azonban egy dologról biztosan szólt. Arról, hogy a Komlós-kötetben megszólalók nagy része, a hatvanas-hetvenes évek - mai szóval úgy mondanánk: médiaértelmisége - megszépíti a múltat, mindannyiunk múltját és benne a maga szerepét. Nem akar szembenézni azzal, hogy egy szörny rendszerben élt - éltünk mindannyian -, ha nem is permanens terrorban, ahogy a Terror Háza gazdái állítják. De azért olyan rendszerben, amely terrorban jött létre. És Komlós kor- és kartársai partnerei voltak ennek a rendszernek, ahogy az voltam én is, hiszen tizenhét évig dolgoztam a könyvkiadásban, sőt még a "Szocialista kultúráért" kitüntető jelvényt is megkaptam. Mégis meg vannak - meg vagyunk - sértve, ha valaki emlékeztet erre. Ahogy a jobboldal megsértődik, ha eszébe juttatják, hogy a magyar közigazgatás, a magyar társadalom felelősséget, súlyos felelősséget visel a holokausztért.

A beteg keresztbe vetett lábbal ül a vizsgálószéken, az orvos kis kalapácsával könnyű ütést mér a térd alatti ízületre. A beteg önkéntelenül rúgó mozdulatot tesz. Ez a patellareflex: működése azt jelzi, hogy a beteg reflexei épek.

Rózsa Gyula reflexműködése épnek bizonyult. Az enyhe találatra hatalmasat rúgott. A levegőbe.

Kőszeg Ferenc

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 51–52. szám, 2022. december 22.
LXVI. évfolyam, 32. szám, 2022. augusztus 12.
LXIV. évfolyam, 51–52. szám, 2020. december 17.
Élet és Irodalom 2023