Kovács Zoltánnak

Kovács Zoltán február 7-i publicisztikájában (Élet) a mákostésztázó Földvári Géza, a kockázatfélő Simicskó István és szerény személyem a célpont. Terjedelmi értelemben azonban leginkább én. A főszerkesztő volt szíves párhuzamot - hasonlóságot - találni Csurka Istvánnak a New York elleni terrortámadás másnapján tett nyilatkozata és az általam írt Népszabadság-beli publicisztika (Sátán ujja? Isten ujja?) között. Ez: intellektuális merénylet. Nem marad megtorlatlanul.

Előbb azonban a dologról magáról. Csurka abban az emlékezetes közlésében azt inszinuálta, hogy Amerika maga felelős a New York-i ikertorony elpusztításáért. Merthogy addig ütötte-verte Izrael kezével az arabokat - és a "világ proletárjait" -, amíg azok bosszút nem álltak az őket ért sérelmekért. Csurka okfejtésében nem volt se sors, se Sátán, se Isten. Tiszta képletet rajzolt föl a MIÉP-vezér, mellesleg nem ő egyedül. Elég szép tábora gyülekezett össze a "Megérdemeltétek!" címkéjű gazságnak. (Nem pedig "szörnyűségnek", ahogyan Kovács fogalmaz.)

T. Kovács úr! Ha Ön akár egy apró utalás, egy apró célzás erejéig fel tud fedezni az én cikkemben bármi olyasmit, ami a Columbia-katasztrófa ürügyén bármi oksági viszonyt létesít a tragédia és a Bush-kormány politikája között, akkor szép jutalmat kap. Ilyesmi tudniillik az írásban nincs, mert az eszem még nem ment el. Én csupán ennek az eseménynek a politikai kontextusát próbáltam megírni, éspedig valóban azzal a felütéssel, hogy se a Sátán, se Isten rosszabbat nem találhatott volna ki. Mármint Bushnak. Se a Gonosz, se a Jó (e megkülönböztetést arra találtam ki, hogy van, aki az intő jeleket előbbinek, van, aki utóbbinak tulajdonítja, nem annyira vérmérséklete, mint amennyire politikai meggyőződése szerint) nem csomózhatta volna kártékonyabban egybe a Columbia körüli történéseket, mint a való világ. Ha feladványt adtak volna valakinek, hogy miképp lehetne egyidejűleg Amerika önbizalmát megrendíteni, az oroszoknak való űrbéli - bár nyilván csak átmeneti - kiszolgáltatottságát előidézni, továbbá éppen azt az izraeli pilótát elpusztítani, ki húsz évvel ezelőtt egy bámulatosan merész akcióval Irak egyetlen atomreaktorának elpusztításában serénykedett - nos akkor a megoldást csak a Columbia veszte kínálta volna föl. E szindrómához társult Tony Blair átmeneti eltáncolása a közös amerikai-brit vonaltól.

Igen, én itt folyamatosan a Columbia és az iraki háború metafizikusnak tetsző összefüggéseiről beszélek. "Egyberáncigálom" (copyright: Kovács) a kettőt. De nyugodjék meg, Kovács úr, rajtam kívül a világnak még vagy pár ezer politológusa és kolumnistája beszélt és beszél ugyanerről. Nem én találtam ki, de velem együtt sokak találták ki, hogy amikor a Columbia elégett, vele égett együtt az amerikai háborús önbizalom egy része is. A Columbia (sátáni, isteni módon) azt jelezte előre az utca emberének, hogy a legjobban kifőzött levesbe is szőr kerülhet, mégpedig hatalmas. Ez persze lehetőség, nem végzet. De Amerikának vannak ilyen élményei.

Tennék még két megjegyzést. Az első filológiai. Kovács Zoltán azt mondja, hogy én Tony Blairt Bush "egyetlen barátjának" neveztem. Ez nem igaz. Én Blairt Bush egyetlen "igazi" szövetségesének neveztem (az idézőjel ekképpeni használatával), közhelyszámba menő jelzéseként annak, hogy a háborús megoldást folyamatosan csak a brit miniszterelnök támogatta. Bushnak sok-sok barátja van, ezek azonban abban különböznek Blairtől, hogy komolyabb fönntartásaik vannak. Például Berlusconinak, például Aznarnak, például a dánoknak. És például Medgyessynek.

Az "Amerikával tűzön-vízen át" eszméjét, amióta csak iraki válság van, egyedül Blair hangoztatja. Javaslom KZ-nak, higgye el ezt nekem, jobban értek hozzá, mint ő.

A másik megjegyzés durva lesz. Kovács Zoltán számon kéri rajtam, hogy a csernobili katasztrófa idején én se a Sátán, se Isten ujjáról nem beszéltem, holott azt "akár kézenfekvőnek is mondhatnánk". Minthogy mindketten darab ideje ugyanazt a szakmát műveljük, hadd kérdezzem meg: és Ön, kedves Kovács Zoltán, miért nem mutatott rá 1986/87-ben erre a "kézenfekvő összefüggésre". Miért rajtam kéri számon, miért nem - az első körben - önnön magán? Egyébként komolyan gondolja, hogy 1986-ban egy magyar sajtótermékben a Szovjetunió közelgő bukása és a csernobili katasztrófa között (vö. "intő jel") összefüggést lehetett volna teremteni? Hadd ne röhögjek.

Visszatérve az elejére. Kovács Zoltánt - mint az ÉS olykori bedolgozója, tehát külső munkatársa - sokszor próbáltam óvni attól a gátlástalan, már-már robespierre-i igazságosztó hevülettől, melynek célpontjai legalább annyira a vele egyformán gondolkodó emberek (pl. Farkasházy Tivadar, de mások is), mint a politikai-ideológiai ellenfelek voltak. Ez a vállalkozásom most jutott el a teljes kudarc, a csőd állapotába. Kovács Zoltán február 7-én azt mondta ki (el), hogy az agyam - ha akaratlanul is - ugyanarra a logikára/ütemre/csavarra jár, mint Csurka Istváné. Ez engem súlyosan érint. Nem is várom meg a várható választ, miszerint attól még egyformán hülye lehet valaki, hogy MIÉP-esnek vagy MSZP-snek vallja magát. Inkább a könnyebb utat választom. A bevezetőben intellektuális merényletnek nevezett, zabolátlan, impertinens kiszólásért mostantól az ÉS főszerkesztőjével és lapjával minden személyes és szakmai kommunikációt megszakítok.

Aczél Endre