Kedves Veres István!

Nehéz dolog vitatkozni valakivel, aki az édesapját védelmezi. Ez minden fiúnak joga és kötelessége. Az ön apja azonban közéleti személyiség volt, író, politikus, miniszter, márpedig aki ilyen szerepeket vállal, arra az utókor néha kritikusabb módon emlékezik vissza, mint hálás és szerető családja. Tetszik, nem tetszik, önnek is el kellene viselnie, hogy egy harminc éve halott író fél évszázaddal ezelőtti politikai tevékenységéről bárki szabadon kifejtse a véleményét - anélkül hogy aljasnak nevezzék és "jogi következményekkel" fenyegessék, ahogy ezt ön teszi velem [Előzménye: Hahner Péter: A magyar Buffalo Bill, ÉS, július 19.; Veres István: Tisztelt Hahner Péter úr!, ÉS, augusztus 23.].
Szeretném megnyugtatni, eszemben sincs aláírásokat gyűjteni apja Kossuth-díja visszavonásának vagy a róla elnevezett utcák és intézmények átkeresztelésének a céljából. Csak azt szeretném szóvá tenni, hogy mégsem kellene ellenállónak és üldözöttnek tekinteni az előző rendszer által támogatott személyiségeket. Igaza van, nem Rákosi Mátyás volt a kormányfő Veres Péter minisztersége idején, de komolyan gondolja, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetőjének semmi beleszólása sem volt a miniszteri tárcák elosztásába 1947-48 folyamán? Igaza van, apja nem Rákosi, hanem Dobi István kezéből vette át mindkét Kossuth-díját, de komolyan gondolja, hogy erre Rákosi Mátyás tudta és beleegyezése nélkül került sor? Ön szerint a sztálinista vezetők többször is megpróbálták eltenni láb alól édesapját. Ez nem elképzelhetetlen, bár valljuk be, a titkosrendőrségnek az ön által felsorolt félrebillenő festményeknél és zárlatos telefonzsinóroknál komolyabb eszközei is voltak. Az ötvenes években azonban mégiscsak két (ön szerint "igen alacsony" összegű) Kossuth-díjjal jutalmazták Veres Pétert, ami arra utal, hogy a gyilkos szándék némiképpen mérséklődött. Talán éppen azért, mert ha az író 1948-ban még kiállt is a paraszti magántulajdon mellett, az ötvenes években se szeri, se száma nem volt a kolhozrendszert dicsőítő írásainak. Elhiszem, hogy Veres Péter félt az ötvenes években, de azt azért valószínűleg ön sem tagadhatja, hogy a magyar parasztság nagy részének sokkal több félelmet és megaláztatást kellett ekkoriban eltűrnie, mint édesapjának. Amint ezt A pátriárka című könyvből megtudtam, 1955-ben fekete Buickkal (és nyilván sofőrrel) járta az országot, ha utazni támadt kedve, márpedig ha jól tudom, ez a közlekedési eszköz akkoriban még nem volt szélesebb körökben elterjedve a falusi parasztemberek között. Meglepődve fogadtam azt az információját, mely szerint apjának "a Kádár-rendszer a forradalmat követően a könyvtárak jelentős részéből a könyveit kivonta". Nekem sohasem okozott nehézséget apja könyveinek kikölcsönzése, sőt szinte valamennyi könyvtárban megtaláltam életműsorozatát is, amelyet a hatvanas és hetvenes években adtak ki. A Magyar remekírók című sorozat negyedik kötete több mint ezeroldalas válogatás volt Veres Péter életművéből. Írásai megjelentek a Gyorsuló idő sorozatban is. "Köztudomású", írja ön, "hogy könyveinek kiadása a fordulatot követően közel tíz évig szünetelt, így az olvasókhoz nem juthatott el". Én nem aggódnék az olvasók miatt, jó időre el vannak látva Veres Péter írásaival.
Sajnálom, hogy éppen önnel kényszerülök vitára, megértem érzelmeit és indítékait. Igaza van: önmagában is tiszteletre méltó teljesítmény, hogy apja "négy elemivel jutott el magas szellemi szintre és alkotott maradandó irodalmi értéket". Ilyen értéket azonban inkább a korai művei képviselnek, az ötvenes és hatvanas években írott könyvei bizony sematikusak, érdektelenek, okoskodók. Erről bárki meggyőződhet, aki (hozzám hasonlóan) elolvassa ezeket, csakhogy erre egyre kevesebben hajlandók. Abban is igaza van, hogy egy író és egy politikus értékelésénél "figyelembe kell venni az adott történelmi időszak politikai, társadalmi és gazdasági helyzetét, benne az egyén és közösség mozgási, valamint véleménynyilvánítási szabadságát". Veres Péter is megfélemlített ember volt az ötvenes években, mint oly sokan mások. Csak éppen többet dicsőítette a termelőszövetkezeti gazdálkodást a magyar parasztok többségénél, és még a hatvanas években is azt követelte, hogy "a párt" határozottabban avatkozzon bele az emberek mindennapjainak irányításába. (Ez az ön által is felemlegetett, A pátriárka című novellából derül ki leginkább.) Ne csodálkozzon tehát, ha mindezen tények mellett üres szólamnak tűnik az oly sokat emlegetett "népben-nemzetben való gondolkodás", és nem találom nyomát annak a bizonyos "rendkívüli erkölcsiség"-nek sem, amely igazolná a megemlékezések dicsőítő hangvételét.
Tisztelettel üdvözli

Hahner Péter