"A látszat csal"

VISSZHANG - XLVI. évfolyam 30. szám, 2002. július 26.

Örömömre szolgált, hogy az Élet és Irodalom 2002. júniusi számában helyt adott a helyreigazítási kérelmemnek, amellyel egy május 3-i glossza (Szeplős fogantatás) miatt fordultam a laphoz. A helyreigazítás tartalmazta - a Marco Polo szállodai vállalkozás említése kapcsán -, hogy a glosszában írott "állítás valótlan, mivel Szekeres Imrének nincs és sohasem volt üzleti érdekeltsége az általunk említett vállalkozásban...". A közlést ezúton is köszönöm.
Az örömbe azonban üröm is vegyül, hiszen a következő számban Lantai András aláírással egy újabb glossza jelent meg (Ki a grállovag?), amelyben a szerző ismét egy sor valótlanságot közöl, és a szóhasználatában is - ügyesen, régi publikációkra hivatkozva - visszaidézi a régi ügyet. Írásának konklúziója világos: ha nincs és nem is volt szállodám, a probléma az, hogy nem cáfoltam nyíltan és elég határozottan. Bár a mai napig nem egészen értem, hogyan lehet bebizonyítani, ha valakinek valamilye nincs, az világos a számomra, hogy a pr fontos dolog, Lantai is Kósáné Kovács Magdát idézi: "Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani." Bölcs mondás. Én is tudok néhányat: "nem zörög a haraszt...", "aki másnak vermet ás...", "a látszat csal" és így tovább.
Való igaz, a "látszat" (még ha csal is) fontos dolog, foglalkozni kell vele, és én foglalkoztam is, szemben azzal, amit az ÉS glosszaírója állít. Vagy fogalmazzunk nyíltan: szemben azzal a hamis látszattal, amit az ÉS glosszaírója mostanság próbál megteremteni. A tény az, hogy az ÉS 1998-as és 1999-es számaiban hét alkalommal, a Magyar Hírlapban, a Kossuth Krónikában, a Magyar Nemzetben, a Nap Tv-ben és jó néhány helyi lapban cáfoltam a korábbi állításokat. Mégis azt írja (a napokban) Lantai, hogy nem válaszoltam Gémesi György MDF-politikus 1998. április 17-i felszólítására, hogy cáfoljam azokat az állításokat, amelyek a kétes üzleti ügyekről a sajtóban megjelentek. Kijelenti, "tudomása szerint" nem reagáltam rá, és ezt Gémesi a napokban is megerősítette. Kérdezem én, hányszor nem reagáltam? Vagy hányszor kellett volna? Vagy csak az a kérdés, hogy bárki légből kapott vádjaira azonnal válaszoljak? De maradjunk tárgyszerűek. Ezúton kijelentem, hogy Gémesi úrnak 1998. április 17-én azonnal válaszoltam (Kossuth Krónika, Hortobányi Zoltán interjúja), és ezt követően nagyon sokszor reagáltam a "hamis látszat" kiagyalóinak.
Megjegyzem a MaNcs-nak is adtam interjút (1998. június 4.), amiben megerősítettem, és ezt ma is fenntartom, hogy sem a szerkesztőséget, sem a "de facto" laptulajdonost soha nem kértem arra, hogy Velem kapcsolatban ne közöljenek információt. Amelyet egyébként ez utóbbi is megerősített egy akkori tv-nyilatkozatában.
Most is, mint ahogyan korábban már annyiszor, azonnal szeretnék reflektálni arra, amit Lant-ás vagy Lantai úgy fogalmaz írása elején - mintegy emlékeztető jelleggel - hogy Szekeres Imre és felesége "tisztázatlan szállodaügybe fogott", amelyből per lett, s amelyben "Szekeresné érintett volt". Félreértés ne essék, ezek azok az alamuszi csúsztatások, amelyek a mai napig hozzájárulnak ahhoz, hogy a Szekeres-szálloda legendája (a "látszat") tovább éljen. Először is ma már az ügy nem tisztázatlan, hanem nagyon is tisztázott. Nekem és feleségemnek nincs és nem is volt szállodánk, és az "ügybe" Vásárhelyi Katalin (a feleségem) alkalmazottként sodródott bele. Ezt még a Magyar Nemzet is elismeri (1999. december 2.): "Szekeres Imrének, a feleségének, vagy más családtagjának sem részben, sem egészben nincs és nem is volt szálloda a tulajdonában, szállodaépítésben sem közvetlenül, sem közvetve nem vettek részt." Ezt ma már illett volna leszögezni és nem tovább maszatolni az "ügyet". Másodszor, valóban voltak perek(!), amelyeket az ÉS írója által grállovagnak tekintett bérlők, a Molnár házaspár elveszítettek. Harmadszor, feleségem ezekben nem "érintett" volt, hanem tanú.
Csak remélni merem, hogy enynyi szerkesztői félreértés vagy többször ismételt hamis információ után valami megmarad a fejekben abból is, amit én közlök.
Ennyi idő távlatából visszatekintve - gondolom - az már világos lehet mindenki számára, hogy azok, akik a "szálloda"-legendát gyártották rólam, nem azt akarták elérni, hogy feleségem ne lehessen egy kis szálloda üzletvezetője vagy akár (mily bűnös gondolat) résztulajdonosa. A cél az egész mocskolódó kampány során nyilván nem ez volt. 1998 tavaszán az ÉS, a Demokrata, a Kacsa és mások által gyártott történetek "hamis látszatok" keletkeztetéséről szóltak. Egyszerűen arról volt szó, hogy így vagy úgy, de lejárassák az MSZP akkori kampányfőnökét, és kialakítsák azt a "legendát", hogy "tisztázatlan ügyei" vannak, szállodája és ki tudja még, micsodája. Hogy ezeket a cégbíróságon lehetett volna ellenőrizni a sajtónak is, hogy az egész hazugságokra épült, az nem volt érdekes. Ma sem az. A "látszat", a politikai célokat szolgáló "legenda" megteremtése és ápolása a lényeg. S hogy miért? Azért, hogy egyes politikusok vagy politikai erők diszkvalifikálhassák az MSZP kampányfőnökét a '98-as kampány kellős közepén. S ha azt a kérdést tesszük fel, hogy kik féltek az MSZP újbóli nagyarányú győzelmétől, Horn újrázásától, netán Szekeres sikerétől vagy hogy kik akarták megakadályozni az MSZP-SZDSZ - általam szorgalmazott - második fordulós összefogását, akkor bizony nagyon hosszú listát kellene összeállítanunk.

Szekeres Imre

Petty

Szekeres Imre írása a lapzárta órájában érkezett, de kérte, hogy szövegét még az e heti számban közöljük. Kérésének eleget teszünk, idő hiányában azonban állításainak csak egyetlen részletére reagálhatunk: a Magyar Narancs-beli közlés meghiúsulására, amely kétségtelenül a Horn-időszak sajtómaszatolásainak egyik különlegesen ocsmány fejezete. Mint az államtitkár föntebb egy helyütt írja, "sem a Narancsot, sem a de facto tulajdonost [aki nyilván Princz Gábor volt - a szerk.] - soha nem kértem arra, hogy velem kapcsolatban ne közöljenek információt. Amelyet egyébként ez utóbbi is megerősített egy akkori tévé-nyilatkozatában".
Az alábbiakban két újságcikket idézünk.
Az elsőt Eörsi István írta a Népszabadság 1998. március 27-i számába, melyben vázolja a történteket, a másik cikk a Magyar Narancs későbbi szerkesztőségi cikke.

ÉS

Petty

(A sajtószabadság napján, Népszabadság, 1998. március 27.)
"Egy fölöttébb tehetséges fiatal újságíró cikket írt a Magyar Narancs számára Szekeres Imre feleségének, Vásárhelyi Katalinnak egy vállalkozásáról, melyhez a Postabank nyújtott segítséget. A minden politikai hevületet nélkülöző írás azt próbálja bizonyítani, hogy különféle unfair módszerekkel, a törvény hézagainak kihasználásával miként penderítette ki a jövedelmezőnek ígérkező üzletből, férje nevének hivatali varázsát felhasználva, Vásárhelyi Katalin azt a baráti házaspárt, amellyel közösen vágtak bele a vállalkozásba. Munkája végeztével az újságíró elküldte cikkét az érintetteknek, nyilván abból a célból, hogy ellenőrizhessék állításainak igazságtartalmát. Ez meg is történhetett, mégpedig hatékonyan, mert másnap a Postabank nagy tekintélyű vezetője közölte a Magyar Narancs felelős szerkesztőjével, hogy a cikk nem jöhet le a Postabank által támogatott lapban. A Narancs szókimondó munkatársai, akik eddig nem tűrték a hangfogót és a szájkosarat, és egyébként is szabad lelkek, kétségbeesve törik a fejüket: miként lakhatna jól a kecske (a sajtószabadság) oly módon, hogy a káposzta (a Magyar Narancs) azért megmaradjon. Megjegyzem itt, hogy az ügy kipattanása csak idő kérdésének látszott, mert a narancsos cikk anyagául szolgáló adatok nagy része fideszes berkekből származik. Amikor a Postabank nagy tekintélyű vezetője értesült erről, azonnal kapcsolatba lépett a Fidesz nagy tekintélyű vezetőjével. Ez lehet az oka annak, hogy a párt programalkotó díszösszejövetelén szétosztogatott hírlevélből kimaradt egy bizonyos tudósítás. Azóta számos sajtóorgánum értesült a narancsos botrányról. A téma taglalására azonban egyetlen újság sem vállalkozik. Így hát állandósult a forrongás a Narancs berkeiben. A lap jó néhány munkatársa pontosan tudja, hogy mi forog itt kockán.
Mihelyt elérheti egy központból sugárzó akarat, hogy a kormánypárthoz és az ellenzékhez közel álló lapok egyaránt védett állatnak tekintsenek egy vezető politikust, létrejön az állampárt-szindróma. Rendkívüli veszélyekkel jár, hogy a demokratikus parlamenti erők még csak meg sem próbáltak átverekedni egy monopóliumellenes sajtótörvényt, noha folyvást a nyugati jogviszonyok felsőbbrendűségéről povedálnak. (...)
Ebben az ügyben például (egyebek közt egy Nyár utcai szállodáról van szó) nagy szerepet játszott a Postabank érdekeltségű Dom Rt., mely a szóban forgó cikk értesülései szerint Horn Gyula házát építtette. (...)
A Postabank nagy tekintélyű vezetőjének, akárcsak József Attila kasznárjának, már többször zsebbe nőtt a két keze, vagyis nem fizetett néhány hónapig, hogy az ifjú, mindazonáltal jórészt családos munkatársak megtudják: hol lakik az Úristen. Ha a Magyar Naranccsal így, meg aztán mindenféle fenyegetésekkel el lehet bánni, akkor lassacskán megszűnik indiszkrét bája, amellyel újból és újból elcsábította a nonkonformista olvasókat és a partizán lelkületű szerzőket. És ha nemcsak itt, hanem másutt sem láthatnak napvilágot befolyásos személyiségeket kényelmetlenül érintő tények és feltételezések? Beletörődhetek-e abba, hogy kritikai szemléletem csak szelektíven érvényesülhet? Ha kormánypárti gazságokról hallgatnom kell, akkor milyen erkölcsi alapon értekezhetek ellenzéki potentátok aljasságairól? A Kádár-korszakban sajtódilemmáimat megoldhattam oly módon, hogy illegális orgánumokhoz fordultam. Most nincsenek ilyenek. De ha volnának, sem olvasná senki őket, mert hiszen minek is: sajtószabadság van, ugyebár. Csak éppen a kodifikálhatatlan társadalmi erőviszonyok korlátozó szerepét kell elviselnünk. De tulajdonképpen miért viseljük el? - kérdem ma, március 15-én, persze csak dünnyögve, hogy ünneprontó ne legyek.

Petty

(Azóta egy hét telt el. Azért vártam e cikk közlésével, mert azt reméltem, hogy a Magyar Narancs számára készített írásnak mégiscsak sikerül megjelennie. Ma azonban, egy héttel később elolvastam az Élet és Irodalom március 20-i számában Kovács Zoltán és Tarnói Gizella kétoldalas riportját ugyanarról a témáról, amely a Narancsnál nem bírt napvilágra törni. A közölt cikk adatai egybecsengenek a kéziratos munka megállapításaival. Levonhatom a következtetést: a Kádár-rendszerben a politika közvetlenül cenzúrázta a sajtót, most az üzleti szféra bekapcsolásával. Ilyen és egyéb szolgáltatások ellenértékeképpen vészelhet át egy bankvezér állami segédlettel olyan bukást is, melyet Nyugaton nem élhetne túl. - Az Élet és Irodalmat nem a Postabank finanszírozza.)

Eörsi István

közíró

Petty

(A szerk., MaNcs, 1998. április 16.)
Olvasóinkhoz, valamint TGM-höz. Az, amit a MaNcsban soha meg nem jelent, Vásárhelyi Katalin (Szekeres Imre MSZP-frakcióvezető felesége) egyik üzleti vállalkozásáról szóló cikkről és annak hányattatásairól (és ennek kapcsán a Magyar Narancs hányattatásairól) Eörsi István a Népszabadság 1998. március 27-i számában A sajtószabadság napján című írásában közölt, igaz.
TGM kérdésére (Mi van?, in. MaNcs, 1998. április 9., Olvasói levelek) a válasz tehát: ez van (az, amit Eörsi megírt).
Azon, hogy hogyan történhetett meg az, ami megtörtént, mi is sokat gondolkodtunk.
Legelőször is naivak voltunk. Úgy gondoltuk, hogy az alapvető tisztesség megköveteli: ha egy újság (mint mi, például) valakire nézve kellemetlen tények közlésére vállalkozik, akkor ildomos ezt a valakit is megszólaltatnia. Az illető aztán e tényeket cáfolhatja, ha tudja, vagy védekezhet másképpen, ha nem tudja. Azt viszont nem feltételeztük, hogy Vásárhelyi Katalin (vagy Szekeres Imre) a neki elfaxolt cikkre nem a Narancsnak válaszol majd. Mindazonáltal a minket ért kellemetlenségekért távolról sem őt, az MSZP frakcióvezetőjének hitvesét hibáztatjuk. Ő olyan, amilyen, és biztos neki sem könnyű. (De hogy valamit mégis rosszul tudhat erről az országról, arra az a bizonyíték, hogy az ÉS-ben mégiscsak megjelent a Marco Polo ifjúsági szálloda peripetiáiról szóló történet.) Még csak azt sem mondjuk, hogy többet nem fordul elő, hogy a jövőbeni cikkek azon szereplőit, akikre e cikkek esetleg rossz fényt vetnének, nem fogjuk megkeresni, ha tehetjük, és amíg tehetjük. Ebben az esetben lehettünk volna kicsit okosabbak is, merő önvédelemből: V. K. például ráért volna a megjelent cikkre is válaszolni, különösen, hogy a cikk tervezett megjelenését megelőző két hétben riporterünk megpróbálta vele felvenni a kapcsolatot (eredménytelenül).
Arról, hogy a Postabank elnökének kéréséről - hogy tudniillik a cikk ne jelenjen meg - tudomást vegyen-e a lap, sokat és keservesen vitatkoztunk a szerkesztőségben. Végül addig őrlődtünk, amíg az ÉS lehozta a sztorit, de ez mellékkörülmény. Rosszul döntöttünk. Ezen nincs mit szépíteni. A Szekeres házaspár tette a dolgát: befolyásolni akarták a sajtót. A de facto laptulajdonos tette a dolgát: azt, amit a maga szempontjából a leghasznosabbnak ítélt. (Azon, hogy nekik pont az-e a dolguk, amit tettek, és hogy meddig érzik még azt, hogy igen, el lehet persze merengeni.) Csak mi nem tettük a dolgunkat, és mi nem cselekedtünk a magunk szempontjából leghasznosabb módon. Ezt mérhetetlenül sajnáljuk, és elnézést kérünk érte az olvasóinktól.
Egy cikk meg nem jelentetésére (vagy épp megjelentetésére) vonatkozó nyomatékos és hatékony kérés a magyar sajtóban hétköznapinak számít: és persze mély hallgatás övez minden ilyen esetet. A MaNcs lassan tízéves története során ilyen - ettől az esettől eltekintve - még nem fordult elő (és lám, amikor előfordult, akkor is nagy balhé lett belőle). És nem is fog többet.
Vagy ha igen, akkor az már nem ez a Magyar Narancs lesz.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 46. szám, 2022. november 18.
LXVI. évfolyam, 26. szám, 2022. július 1.
LXVI. évfolyam, 24. szám, 2022. június 17.
Élet és Irodalom 2022