A lelkiismeret lázadása

- és ami meghúzódik mögötte -

Ha kiteríteném az asztalomon Németország térképét, egy szempillantás alatt leolvashatnám, hogy milyen messze esik Nürnbergtől München. Csakhogy én az ÉS július 19-i számát lapozgatom, s ezért érzek most fényévnyi távolságot e két város között. Az izgat, hogy számos európai értelmiségi s mindenekelőtt a holokausztot csodával határos módon túlélt zsidó tollforgatók néhánya miként távolodott el mára az 1945-ös és manapság mindinkább koncepciós politikai bosszúnak, jogi nonszensznek beállított nürnbergi perben kimondott ítélettől - Münchenig. A hajdani hitlerizmus őrületét világunkra öklendező bajor főváros közelében található ugyanis az a Starnbergi-tó, amelynek partján - mint megtudtuk - Benny Barbash izraeli író társaságában élvezte az ottani alkotóház vendégszeretetét Eörsi István, s ahonnan nemrég a szerkesztőségbe küldte A túlélés öröksége című, hivatkozásokban gazdag eszmefuttatását. E cikkből és folyóiratszámból ugyanis egész információnyalábbal csördítették nyakon Izrael igazi barátait. Azt olvashattuk itt ugyanis, hogy az áprilisi jeruzsálemi holokausztkonferenciáról "elmélkedő" Kertész Imre, "a sokat szenvedett író kevésbé lát át korunk alapvető szociális és morális problémáján, mint egy sivatagi tanulatlan asszony... [aki - F. J.] egyebek közt ezt üvöltözte [a terrorakciók megtorlásának áldozatául esett - F. J.] Dzsenin romja között: Saron mindezekből a gyerekekből itt jövőbeni öngyilkos bombavetőket csinált." A kimondatlan következtetés elképesztő: az izraeliek magukra vessenek, ha bevásárlóközpontjaik gyanútlan vásárlóit, az iskolabuszok diákjait a merénylők (akár önmagukkal együtt) felrobbantják, hiszen a terroristák csak "önálló állami létükért harcolnak gyilkos eszközökkel". Néhány oldallal odébb aztán Dan Itzenberg Zsámboki András által fordított esszéje (Bírákat bírálva) mindezt megtoldja azzal, hogy talán nemcsak a ciszjordániai zsidó telepek létesítésének elítélése, hanem mindenekelőtt a kemény megtorló csapások kedvezőtlen nemzetközi visszhangja vezetett oda, hogy mindmáig halogatja Izrael a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság felállítását elhatározó 1998-as római statútum knesszet-beli parafálását, holott azt az ötvenes évektől kezdve maga kezdeményezte, és hoszszú ideig szorgalmazta is.
Döbbenetes, hogy a liberális gondolkodásáról jól ismert Eörsi, akinek a magyarságát - keserű önbevallása szerint - "a magyar közvélemény egy része sehogysem akarta és most sem akarja elfogadni", a palesztin áldozatok láttán ilyen végkövetkeztetésre jut: "Aki antiszemitáknak tekinti Izrael állam jelenlegi politikájának bírálóit, az azokat az arab fiatalembereket igazolja, akik Európa-szerte zsidó sírokat rongálnak. Ők sem tudnak különbséget tenni az akármilyen identitású, zsidó származású személyek emberi élethez és halálhoz fűződő jogai és egy konkrét állam konkrét politikája között."
Miről van itt szó tulajdonképpen? Mi ellen lázadozik Eörsiék humanista lelkiismerete? A cionizmus ellen, bizony, s ezzel a "tiszta lelkű, objektivitásra törekvő" állásfoglalásukkal akarva-akaratlan besorolódnak azok közé, akikre Raj Tamás rabbi utal "szalon-antiszemitizmusként" a Hetek aznap megjelent Morvay-interjújában (A negyedik nemzedék visszatér), vagy akikről Seres László ír a Népszabadság másnapi számában (Hatmillió nem volt elég? Az új európai anticionista antiszemitizmusról). Amit én ezekhez hozzátehetek, csak annyi, hogy élemedett korom alapján emlékeztetek. A múltban sem volt ismeretlen ugyanis bizonyos zsidó emberek elhatárolódási törekvése a cionizmustól. És most nemcsak azokról a "káderekről" beszélek, akik a Szovjetunió diktálta politika "imperialistaellenes" anticionizmusát mindvégig követték vagy akár túllicitálták - reménytelen befogadásuk érdekében. Az én emlékezetem messzebbre nyúlik vissza. A vészkorszakra, amikor is a hitközség (vagy később a Zsidótanács) sem hallgatott az aliázást és harcos zsidómentést kezdettől fogva szervező cionistákra, sőt gyanakodva tekintett rájuk mint olyanokra, akik "kihívják a sorsot", s veszélyt hoznak a hazai zsidóságra. Sok százezer hitsorsosom ellenállás nélküli, hiszékeny halála nevében teszek tehát tanúvallomást: a zsidó emberek túlélését Izraelen kívül is csak a kettős identitás bátor fölvállalása biztosítja. És ha hálásak vagyunk azért, hogy a fiatal, újjászületett Izrael határozottan kiáll a bennünket itt-ott sújtó antiszemitizmus ellen (emlékezzünk csak az osztrák példára Haiderék kormányba kerülésekor!), akkor nekünk is kötelességünk kiállni a Bibliában megígért módon feltámadt zsidó ország, Izrael igazsága mellett. Ettől nem leszünk roszszabb magyarok, németek, dánok, franciák stb., csak jobbak. Mert a történelem egyértelműen bizonyítja, hogy az antiszemita politika térnyerése minden esetben lefékezi a fejlődést, sőt gyakran nemzeti katasztrófák előjátéka is lehet.
Izraelt védeni, a térség egyetlen demokratikus államával szolidárisnak lenni szerencsére nem nehéz, ha az ember valóban objektíven ítéli meg az eseményeket. Mert kérem, mutassanak még egy függetlenségét, létét védő országot, amelyik mindmáig knesszet-tagként tiszteli az intifádát támogató palesztin képviselőit, tankönyveiben nem található egyetlen arabellenes rasszista mondat sem, állampolgárai törvénysértő háborús cselekményeit kivizsgálja és megtorolja, továbbá nem internálja azt az etnikumát, amelyik mindinkább beleheccelődik a konfliktusokba. Amelyik annyira kerüli a civil lakosság elleni atrocitásokat, hogy előre értesíti ellenfeleit tervezett rakéta-válaszcsapásairól, hogy a célpont épületeket mód nyíljon idejében kiüríteni!
Az én álláspontom teljesen megegyezik Schweitzer József nyugalmazott főrabbiéval, aki az idei győri holokausztmegemlékezés alkalmából a szépen gondozott, de tragikusan elárvult zsidótemetőben egyszer csak úgy érezte, hogy a tervezett programot néhány megrendítő mondattal ki kell egészítenie. Mert ugyan a megszólalók mind hangsúlyozták, hogy a szörnyű múlt tanulságait az elkövetkező nemzedékeknek is le kell szűrniük, és hogy a hamu alatt izzó antiszemita parázs ma is fellobbanással fenyeget. De csak a tekintélyes hittudós mondta ki azt, hogy - a sok évszázados hányattatása után újjáalakult Izrael vesztére - a civil lakosság és a gyermekek életére törő palesztin terrorizmusban fel kell végre ismernünk a legújabb megnyilvánulását napjaink világ-antiszemitizmusának. Kádis-mondása során e terrorcselekmények vétlen áldozatait éppen ezért sorolta együvé a náci holokauszt által elpusztított mártírokéval. Az európai zsidóság csaknem teljes kiirtásában vétkes vagy akár csak cinkos földrészünk lakóinak - és mindenekelőtt a zsidó embereknek - tehát erkölcsi kötelességük kiállni Izrael államának biztonsága és szuverenitása mellett. Nem titkolom, hogy én magam egy evangéliumi krisztusi közösségben, a Hit Gyülekezetében jutottam el újra zsidóságom és az Izrael iránti szolidaritás nyílt vállalásához, többek közt azért, mert e közegben tanultam meg azt az alapigazságot, hogy aki a názáreti Jézus nemzetségét megveti vagy gyűlöli, az valójában a kereszténység gyökerét és lényegét tagadja meg.
Visszakanyarodom ahhoz a kegyetlen képhez, amellyel esszéjét Eörsi felvezette. A háborús helyzet miatt épp akkor zárták le az ellenőrzőpontokat, amikor két arab csecsemőt kórházba akartak szállítani. Szulejman Abu Hasszán és Mahmut Zakin emiatt halt meg néhány napos korában, Eörsi tóparti izraeli írótársának internetről kinyomtatott cikke szerint. Az ő tragikus sorsuk felett akkor szemet kellene hunynunk? Szó sincs róla. Bizony, ők is vétlen áldozatai a kívülről gerjesztett, immár krónikussá vált közel-keleti konfliktusnak. Kimondom magyarul: annak a véres, halálos kórnak, ami évezredek óta pusztít, s amire nincs találóbb kifejezés az antiszemitizmusnál.

Fekete János

író, a Duna-táji magyar-izraeli
baráti kör tagja