Speako (and capisco) europeo

VISSZHANG - XLVII. évfolyam 1. szám, 2003. január 3.
- válasz Timothy Garton Ash és Valéry Giscard d'Estaing részére - Dear Tim, Monsiuer le Président:
How can we start this? Language is surely a problem. Rien n'est parfait. It all started in the year of the Great Refolution in 1989. Az 1989-es történelmi léptékű Refolution turbulens napjai óta sok víz lefolyt a Dunán, a Visztulán és a Moldván, nemrégiben túlontúl is sok. Ki gondolta volna, hogy alig egy évtized elteltével magyar, cseh, szlovák és lengyel tótumfaktumok lehetőséget kapnak arra, hogy az Európai Konvent keretén belül kifejthessék nézeteiket Európa elkészítendő alkotmányáról. Ki gondolta volna, hogy maguk az uniós európaiak egy konventet hívnak össze abból a nemes célból, hogy illuminált hangulatukban alkotmányt adjanak a 25 tagállamra bővülő Európai Egyesült Államoknak. Ha ugyan ez lesz a neve ennek a dolognak, amely korántsem biztos. Az már látható, hogy a franciák nyelvi és elvi okokból, a németek pedig metafizikus magyarázattal utasítják el a United States of Europe elnevezést. Az angolok pedig - talán történelmi tapasztalatok okán - nem kedvelik a "united" szó magasztos használatát. Ezért van az, hogy nálatok, Tim - néhány metodista és presbiteriánus felekezet kivételével -, csak a Manchester és a Biscuit United.
Hogy az olvasó is velünk legyen egy rövidke időre, Timothy Garton Ash Beszél ön európaiul? című, ÉS-nek írott cikke (2002. november 29.) mozgatta meg emlékezetemet és profetikus képességeimet. A cikkben Mr. (Master) Ash arról számol be, hogy nemrégiben bekapcsolódott egy on-line társalgóba, amelyet Valéry Giscard d'Estaing, az Európai Konvent elnöke, volt francia államelnök (ancien régime) vezetett a jövő európai alkotmányának tervezetéről. A vita az unió 11 nyelvén zajlott volna, tolmácsok hadának segítségével. Hamarosan kiderült azonban, hogy a társalgás (pourparlers) többnyire francia nyelven zajlott a Monsieur le Président és köre között, miközben az angol szoba és az angol tolmácsok majd elunták magukat és hamarosan egy párhuzamos diskurzust indítottak arról, hogy mi legyen az Európai Unió közös nyelve. Sok ötlet merült fel. Master Ash szerint a magyar és a finn is kapott támogatást (feltehetően a velejéig euroszkeptikusoktól). Az eszperantóról kiderült, hogy igen primitív nyelv, a latin viszont túlzottan bonyolult (különösen a számok) és néhány remetén kívül senki sem beszéli. A magyar nyelv Bródy János szerint egyébként ennél annyival különb, hogy "kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki, nem érti senki, nem érti senki, és nem is akarja megtanulni".
A vita végén maga az elnök úr is válaszolt a nyelvet illető kérdésre, igazi (uniós) francia szellemséggel: "A Konvent nem foglalkozott a nyelvkérdéssel." Akkor mivel foglalkozott? - vethetnék fel joggal azok, akik a sok humbug tézis és mambo jumbo frázis mellett valami érdemleges hozadékát várták a konvent munkálkodásának. Mert nemcsak a nemzet él nyelvében, de az uniónak is olyasfélében kellene éldegélnie. Master Ash szerint nem lesz más választásunk, mint az angol, as second language, vagy előkelőbben mint Lingua Franca. Innen a kimondható elnevezés, az ELF (English as Lingua Franca), amely talán fricska a francia fül, háj a francia szív számára. Ez az angol nyelv olyan összeurópai keverék, amelyet már sokan ma is gyakorlunk, hallgatunk, számtalan tájszólással, akcentussal. Ha engem kérdezne meg az elnök úr (és ugyan már, egy ilyen Vanek-féle alakot miért ne kérdezhetne meg a Monsieur le Président), magam is az ELF-re szavaznék, tudva-tudván, hogy ez kizárná azt, hogy 2004-ben a magyar is hivatalos nyelv legyen. "Speako ELFo" - mondhatnám nagyképűen, "és még capisco is". Az angol nyelvről sok aforizma él a világban. Master Ash ezúttal azt osztja meg velünk, hogy a csehek és spanyolok között beszélt angolt a magyar ember szinte teljesen megérti, az amerikaiból úgy a felét, és az angolok által beszélt nyelvből egy kukkot sem. Nem vitás, az angolok által beszélt nyelvek meglehetősen egzotikus nyelvjárások. Amikor kis unokahúgom, éppen a turbulencia, 1989-es évében Amerikában élve megnézte a Faulty Towers egyik epizódját, rögvest azt kérdezte: "Why do these people speak with this outlandish accent?"
Természetesen nyelvi ügyekben még tovább folytathatnánk az aforizmákat, de szerencsére Master Ash is megáll velünk egy komoly, polgári szóra. Mert a helyzet kétségtelenül komoly és tagadhatatlanul fontos polgári erényeket feszeget. Ash fellapozza John Stuart Millt, és vele együtt sugallja: "Olyan emberek között, akiket nem köt össze az összetartozás érzése, különösen ha nem ugyanazt a nyelvet értik és beszélik, a képviseleti kormányzat működéséhez nélkülözhetetlen közakarat nem tud kialakulni." Valóban, elvárható-e, hogy az európai történelem és kultúra dombjain építkező Európai Egyesült Államokban kialakuljon egy olyan nyelv, amelyet mindenki ért és beszél. Természetesen az egyik lehetséges válasz előttünk áll. Ma 11 nyelvet nem ért és nem beszél mindenki, és eképpen nincs is képviseleti kormányzat az Európai Unióban. Ezt mindenképpen jól példázza a konvent által megálmodott tervezet. Hozzátehetnénk, hogy Mill felfogása kissé öreguras: képviseleti kormányzat ma már ott sem létezik, ahol mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli (bár többnyire nem ugyanazt érti). De azért ne adjuk fel a reményt! Mint ahogy a konvent előtt heverő hatalmas kérdéseket illetően se legyünk kishitűek! Bár való igaz, amit a Konvent eddig produkált és publikált, az - ELF nyelven - pathetic (if you know what I mean).
A Giscard d'Estaing nevével fémjelzett alkotmánytervezettel 2002. október 28-án rukkolt ki a konvent elnöksége. A tervezet, amelyen nyolc hónapon át dolgoztak Európa kiválasztottjai, három fő részből és 46 cikkelyből álló csontváz. Hús és vér még nem tapad hozzá. Első olvasatra egy kicsit olyan, mint a Constitutio Louisiana, amelyet jómagam egykoron diákként ütöttem össze arra az eshetőségre készülve, hogy honunkat egykoron egy Luíz nevezetű potentát kívánná (alkotmányosan) kormányozni. Maga Giscard d'Estaing - a Financial Times tudósítása szerint - az alkotmányozó munkát az 1787-ben, Philadelphiában végzett trouvaille-hoz hasonlította. Egy vonatkozásban valóban hasonlatos a két alkotás. Első nekifutásra az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya is hallgatott az alapvető emberi jogokról. Azok csak 1791-től kerültek be az alkotmány falai közé. Ahogy látom, a Giscard-féle tervezet sem döntötte el, miként és mennyiben vonja be az európai alkotmány falai közé a már meglévő, de kötelező erejét tekintve bizonytalan autoritású egyezményben (Charter of Fundamental Rights of the European Union) rögzített emberi jogokat. A Charter figyelemre méltó alkotás. Nem vész el a lényegben, és kitér az apró részletekre is. A szabadság biztosítékait megejtő módon elegyíti a paternalizmus erényeivel. Ha valóban a megannyi részletre kiterjedő Chartert akarják beemelni az alkotmányozó atyák, akkor azt mondhatnók, amit József császár mondott egykoron Mozartnak: "too many notes". Ha a magam szerény, de szintén (vas)kalapos nézeteimet tehetném hozzá, a Charter több tekintetben is támaszkodik a Constitutio Louisiana felvilágosultan abszolutista hagyományaira. A magam részéről kijelenthetem, felnőtt fejjel szakítottam ezzel a felfogással.
Fajsúlyos és komoly dolgokról van szó itt persze, mind a nyelv, mind az alkotmány terén. A 10 új tag felvétele feltehetően felgyorsítja a közös nyelv elfogadását. Nem olyan egyszerű ez az eset, mint a többnyelvű országokban (Belgium, Svájc, Luxemburg), ahol csupán egy vagy két nyelv verseng. A 25 tag 20 nyelvéről elmondható, hogy Brüsszel hamarosan Bábel lehet. Mellesleg éppen az alkotmánytervezet írja elő (a kis demokráciacsomagjában), hogy minden európai állampolgár jogosulttá válik a saját nyelvén petíciót vagy egyéb írásbeli javaslatot küldeni Európa hatóságainak, amelyekre a hatóságok ugyanezen a nyelven kötelesek válaszolni. Ez így mind szép és jó, de valahogyan azért kommunikálni is kellene, abban az értelemben, ahogy azt John Stuart Mill gondolta. Vagy talán éppen arról van szó, hogy az Európai Egyesült Államok pusztán egy gyenge participációs demokráciára törekszik, és a képviseleti demokrácia intézményeit már nem kívánja megcélozni? Legyen ez utóbbi (bármit jelentsen is) az egyes tagállamok belső kedvtelése?
Ennek tükrében a jelenlegi unió és a készülődő Európai Egyesült Államok - Budapestről és Philadelphiából szemlélve - egy kicsit olyként fest, mint a Musil által ábrázolt Kákánia. Mindene van, de semmi sem az, ami. Illetve, Musil szavaival "az és mégsem az". Van Parlamentje, amely ugyan ülésezik napestig, de érdemi döntéseket nem hoz. Lesz is Parlamentje, de ennek jogköre egyelőre teljesen tisztázatlan. Jórészt azért, mert korántsem dőlt el, mely ügyek és milyen mértékben kerüljenek szövetségi hatáskörbe. Van aztán az Európa Tanács, amely minden bizonnyal tanácskozik, de nincs komoly hatalma. Ezt most úgy szándékozik továbbfejleszteni az alkotmánytervezet, hogy a tanács egy állandó elnököt kapna, akinek munkaköri leírásában az áll az első helyen, hogy karizmatikus személyiségnek kell lennie. Van továbbá a bizottság, amely ténylegesen kormányozza az unió hajóját attól függően, hogy Európa hatalmasságai miként fújják a passzát és az antipasszát szelet. És aztán, hogy Losonczi Pál álma is beteljesedjék, lehetőség adódik működésbe hozni egy új testületet, Európa Népeinek Kongresszusát, amely feladatai, jogköre és a fékek és egyensúlyok között betöltött szerepe egyelőre tisztázatlan. Ez természetesen nem csoda, mert a fékek és egyensúlyok koncepciója általában is tisztázatlan az alkotmánytervezetben. Természetesen joggal vethető fel a kérdés: ha nincsenek még fékek és egyensúlyok, ha nem világos, hogy mi a hatalmi ágak szerepe és egymáshoz való viszonya, ha alig tudunk valamit az uniós és a megosztott hatáskörökről, vagyis a föderalizmusról, és ha nem látható, hogy milyen alapvető emberi jogokat ismer el az alkotmány, akkor mire fel ez a lázas alkotmányozói munka.
Mint mondám, mindazonáltal ne legyünk kishitűek! Természetesen kell a munka, sőt, több figyelem, elképzelés, tanulás és fejtörés kell. A fej mellett időnként a fenék sem árt, amelyen hosszú bizottsági beszámolókat kell kibírni. Ugyan bízhatunk a többnyelvűségben, de jó lenne egyre intenzívebben ELF-ül tanulni. Most végre elérkezett az idő, amikor a magyar honpolgárok is alakíthatják az európai alkotmányt. Természetesen nem a magyar politikai osztály képviselői fújják majd a passzát és az antipasszát szeleit, de azért elkaphatunk valami jó kis széljárást. El lehetne gondolni, hogy a jövő generációinak milyen széljárás lenne kedvező. Vannak, akik a laza szövetséget, a nemzeti szuverenitás maximális fenntartását javasolják. Mások, az internacionalisták, inkább a federális irányba tolnák az ország szekerét. Látszólag jól eljátszogat ezzel a politika elit elitje (a crême de la crême). Kár lenne rájuk bízni ezeket az alkotmányozói dolgokat. Az újraválasztásra éhes politicos ehhez ugyanis nem ért. Az alkotmányozás túlzottan komoly dolog ahhoz, hogy azt rájuk bízhassuk. Most azt kellene figyelembe venni, hogy az egyszerű polgároknak mi nyújtana szabadabb, boldogabb és biztonságosabb életet. Mert az atyák mégiscsak fiaiknak (és leányaiknak) írják az alkotmányt.
Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya az alábbi szavakkal kezdődik: "We the People of the United States". Az európai tervezetből egyelőre csak ködösen derül ki, hogy "mi, az emberek" kívánjuk összetákolni ezt az alkotmányt abból a célból, hogy az igazságosság, a biztonság, a jólét és a szabadság áldásaiból e tákolmány keretei között részesülhessünk. Mert végtére is nem ezért kívánunk mi is uniós európaiak lenni? Ki több igazságosságra vágyik, kit a nagyobb biztonság és jólét csalogat, s vannak még - nem kis számban - olyan dinoszauruszok (akár Spielberg filmjeiben), akik a szabadság kiteljesedésében találják meg az európai csatlakozás áldását.
Ami a nyelvet illeti, Master Ash világosan látja hazája dilemmáját az ELF elfogadhatóságával kapcsolatban. Éles szemmel veszi észre, hogy addig nem lehet Európa közös nyelve az ELF, amíg Nagy-Britannia tagja az uniónak. Következésképpen, a Magna Charta (és a futball) hazája azzal járulna hozzá a közös nyelvet beszélő, demokratikus Európa megteremtéséhez, ha kilépne az unióból. Igaz, erre csak Monsieur Giscard d'Estaing alkotmánytervezete teremtené meg a lehetőséget. Ennek hiányában csak azt teheti meg Nagy-Britannia, hogy egy ködös hajnalon - amikor amúgy sem látszik - belemasírozik az Atlanti-óceánba. Csak lassan a testtel, mondhatnánk mi magyarok, az Aranybulla megalkotói és az aranycsapat emlékének ápolói. Euroszkeptikusaink szerint van élet Európán kívül is, nem kell ehhez elsüllyedni az Atlanti-óceánban. Igaz, Európán kívül egyedül nem megy. De hát nem kézenfekvő a lehetőség, hogy végre egy ügyes kis perszonáluniót üthessünk össze Nagy-Britannia és Magyarország között? Alkotmányunk szinte azonos, majd ezer évig amúgy is íratlan módon lengte körül a koronát. Ott a Magna Charta (na jó, létezik a Habeas Corpus is), itt az Aranybulla (no meg a Pragmatica Sanctio). Még a pénzünk is hasonló, ott a font, itt a forint. Just no euro please! Már csak azt a perszónát vagy éppenséggel perszónt kell megtalálnunk, aki ennek az újabb ezer évre álmodott perszonáluniónak az élére áll. Send his Victorious, Happy and glorious, Long to reign over us, God save the King!
A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 13. szám, 2021. április 1.
LXV. évfolyam, 3. szám, 2021. január 22.
LXIV. évfolyam, 51–52. szám, 2020. december 17.
Élet és Irodalom 2021