Válasz egy dicséretre

Érdeklődéssel olvastam az ÉS-ben, hogy bizonyos Hellenbart Gyula szerint - Tamás Gáspár Miklóssal együtt - Németh László uszályába kerültem (Meglepő egyezések, ÉS, márc. 8.). Ez még hagyján, elvégre az Iszony, Németh László nevezetes regénye remekmű, és amíg magyar irodalom létezik, az Iszony is létezni fog, függetlenül attól, hányan olvassák és hány, magát éppen erre felkent szakértő hivatkozik rá.
Azon azonban el kellett gondolkoznom, mitől is vagyok én "liberális értelmiségi", mert - Tamás Gáspár Miklós társaságában - Hellenbart Gyula engem is ekként minősít. TGM hol remek, hol pocsék cikkeket ír mostanában, ezek alapján őt besorolni sehová sem tudom; ha muszáj, önmagával is örökké vitatkozó szellemi embernek nevezném, értelmiséginek tehát, ami azonban én nem vagyok: én magyar író vagyok, aki filozófiai, ideológiai és politikai konstrukciókkal az általuk megnyomorított emberek nevében mindig szemben áll a tudatosan vállalt hivatása szerint.
Én magamat soha nem tartottam sem liberálisnak, sem konzervatívnak, sem baloldalinak, sem jobboldalinak - 16 éves korom óta, amióta írok, magyar írónak tartottam magam, akinek az a dolga, hogy lehetőleg minél jobb műveket írjon, s hogy lehetőleg minél tisztábban gondolkozzék arról, amiről gondolkozni éppen muszáj. Nem tudok ideológiai konstrukciókban gondolkozni, de ha tudnék is, nem vagyok hajlandó, mert nekem nem az a dolgom, hogy ilyen-olyan ideák fogságába hajszoljam magam, sőt nem is az a dolgom, hogy magyar íróvá legyek, mert az vagyok, tekintet nélkül arra, hogy első lezsidóztatásom, 1986 óta ezt igen sokan kétségbe vonják, hanem hogy lehetőleg minél jobb íróvá képezzem magam. Bizonyos műveimben ez valamennyire sikerült, bizonyos műveimben nem, de végtelenül rossz íróként is csak magyar író lennék; magyarságom olyan adottság, amelyet befolyásolni sem én nem tudok, sem azok, akik engem mind íróságomból, mind magyarságomból immár több mint másfél évtizede folyamatosan kizárni igyekeznek.
Azt azonban kikérem magamnak, hogy Németh László "mélymagyar" kategóriájának hitvallójaként tűnjek fel. Nem kétlem Hellenbart Gyula jó szándékát, de ki kell jelentenem: kevés károsabb írás született Magyarországon az elmúlt száz évben, mint Németh László szerencsétlen műve, a Kisebbségben. Kivételezett szakkollégistaként az Eötvös Könyvtárban olvastam a hatvanas években ezt az akkoriban betiltott művet, és elborzadtam azon, hogy a szerző Arany Jánost mélymagyarnak, barátját, Petőfit hígmagyarnak, másokat - származási alapon - jöttmagyarnak minősített, a zsidókról nem szólván, mert azok, szerinte, soha nem válhatnak magyarrá. Magyarként borzadtam el ezen az íráson - nem liberális, nem konzervatív, nem baloldali és nem jobboldali magyarként, nem mélymagyarként, nem hígmagyarként, nem jöttmagyarként, nem is zsidóként, aki magyarrá Németh László szerint soha nem válhat, hanem közmagyarként, akinek akkor még nem vonták kétségbe a magyarságát lépten-nyomon, és aki még író sem volt akkoriban, csak igen szerette volna azzá képezni magát.
Elképesztő gondolati és lelki zavar kellhetett ahhoz, gondoltam akkor és gondolom ma is, hogy egy tehetséges író azzal foglalkozzék, ki a magyarabb: Arany-e, akinek a képe Radnóti, a magyarságból Németh László által kizárt, hamarosan lemészárolt katolizált magyar költő szobájának falán függött akkoriban, vagy Petőfi.
Borzalmas kisebbrendűségi komplexus kellhetett ahhoz, hogy egy magyar író magát a magyarságba tartozhatás ügyészévé felkenje. Nem gondoltam még akkor, a hatvanas évek közepén, hogy ilyen ügyészek tömegével fognak majd támadni hamarosan, akik mind hivatottnak érzik magukat, hogy magyar állampolgárokat a vélelmezett nézetrendszerük szerint igaz magyarnak, nemzetáruló liberálisnak vagy akárminek minősítsenek, s gyakorta a magyarságból ki is átkozzanak, mint engem az Írószövetség választmánya 1987-ben, s azóta is folyamatosan.
Nem kétlem, hogy Hellenbart Gyulát a jó szándék vezette, amikor a nálunk 1945-ben érvénytelenített egykori zsidótörvények értelmében most, 2002-ben is egy darab egész zsidónak és egy darab félzsidónak minősülő két magyar ember nézeteiben meglepett örömmel fedezte fel a magyar nemzeti kultúra iránti féltést és aggodalmat. Attól vagyok liberális én, és attól liberális TGM, mert ez a szó szerepel most a "zsidó" helyett azok szótárában, akik félig vagy egészen öntudatlanul ama zsidótörvényekhez tartják magukat most is. Liberális ebben a felfogásban az lesz, aki azt a förtelmet, ami a zsidóság, a génjeiben hordozza sok ezer éve, s ha egy ilyen rosszvérű illető mégis félti a magyar kultúrát, akkor azt ezért külön ünnepelni kell, mert éppen ez az, ami ép ésszel nem várható el tőle.
Ha még a zsidók is azt mondják most, amit valaha Németh László, akkor Németh Lászlónak volt igaza mindenben, vélelmezi tehát Hellenbart Gyula, aki jogot formál magának arra, hogy minket, akik magyarrá soha nem válhatunk, megítéljen - ezúttal kétségkívül pozitívan, de mindenképpen Németh László végtelenül szerencsétlen, a magyarságot egyszerre szubjektív-érzelmi és faji alapon megosztó mételyes elképzelése szerint, annak igazát bizonyítva látva.
Hát nem így van ez, tisztelt Hellenbart Gyula.
Ön is magyar, és én is magyar vagyok. Magyar Csurka István, a mai szélsőjobboldali politikus, aki sok évtizeddel ezelőtt jó novellákat írt, és magyar volt Németh László, a komplexusos, tehetséges, zavaros fejű ember, aki egy remekművet mégiscsak megírt, és magyar volt Radnóti Miklós, aki hátrányos helyzetű, közepes tehetségű árvából óriássá vált, és magyar volt József Attila, a félcigány abszolút zseni (legnagyobb szégyene a magyar irodalomtörténetnek, hogy ezt nem merik megírni róla, holott a szakma régóta tudja), és magyar minden zseni és minden közhülye, aki magyarnak született. Magyar minden galád, aljas ember, aki magyar, és magyar minden derék, becsületes ember, aki magyar. Magyar a rasszista református pap, és magyar a kommunista nyugdíjas, aki egykor munkásőrként tündökölt.
Nem a magyarságunkban húzódnak közöttünk a szakadékok, uram, még csak nem is a tehetségünkben, hanem az emberségünkben.
Ha én a magyar kultúra jövőjét féltem, akkor azt a magam nevében teszem, látva, amit látok, és nem azért, mintha Németh László eszement kategóriáit elfogadnám.
Egy iszonyatos kulturális nyomásnak kitett, gyönyörű kultúrájú népet látok, az én népemet, amelynek politikai és kulturális vezetői nem tesznek meg mindent azért, hogy ez a nyelv, ez a kultúra fennmaradjon és fejlődjék, sőt ezért-azért behódolva ennek-annak, tétlenül szemlélik, ahogyan a magyarság a saját életétől elidegenedik, a saját nyelvét egyre primitívebben, egyre gondolattalanabbul használja, az oktatása lezüllik, a lelki épségét ordas eszmékkel bombázzák, az egészségével nem törődnek, a minimális megélhetésével nem törődnek, a humorát förtelmes irányba fordítják, a múltjától elvágják, a jövőjét tömeges rabszolgaságban képzelik el, önvédelmi szervezeteit pedig vagy lebontják, vagy meg sem engedik megszületni, hogy a gyarmatosítóktól valami kis pénzt bezsebeljenek.
Eszem ágában sincs, hogy Önt, Uram, bármiről is meggyőzzem. Nem lehet a hívő, zárt nézetrendszeréből kisegíteni senkit, nem hiszek én már a szó erejében jó ideje. A művészet erejében sem hiszek: több mint másfél évtizede tapasztalom, mily könnyedén vágják el a műveimet a reménybeli befogadóimtól ilyen vagy olyan érvekkel, de leginkább érvek nélkül, sunyin, alattomosan, a nácik lezsidózva engem, a zsidók antiszemitának vélve, a liberálisok árulónak gondolva, a népiek urbánusnak tartva. Én azonban nem középen vagyok, nem a hülyébbnél hülyébb eszmék találkozási pontjában, hanem külön, ezen idióta koordinátarendszertől igen-igen távol, ahogy egy írónak muszáj: a szellemi magyarságban, ahol nincs vita, mert tiszta értékek vannak.
Önnek a jelek szerint fogalma sincs arról, hogy én írtam meg résztvevő humorral a magyar keresztény középosztály - általam művészi okokból idealizált - legjobbjainak búcsúját a XX. századtól és az élettől a Honderű című darabomban. Én, az Ön által liberálisnak becézett zsidó. Biztosan nem látta, noha még játsszák, különben nem csodálkozna a cikkben kifejtett nézeteimen anynyira. Tényleg elég nagy szégyen: hogy jön ahhoz egy "liberális", hogy ilyesmit merészeljen, amikor a nem zsidók, akikre hivatalból tartozott volna, nem csinálták meg?! Hallgattak is és máig hallgatnak róla a "népiek", kínos dolog, nem illik a képbe. És megkaptam a másik, nem kevésbé korlátolt oldalról, hogy ezzel a darabbal elárultam a zsidókat, csupán azáltal, hogy keresztényekkel foglalkoztam.
És hogy jött ahhoz egy értelmiségi a nyolcvanas évek közepén, megkaptam ezt is akkoriban, hogy megírja a Csirkefejet, a magyar nép akkori nyomorának drámáját? Semmi köze hozzá személyesen, egy úrifiú, mondták rólam sokan, bele a képembe, akkor meg minek írja pont ezt?! Azóta eltüntették ezt a művemet is, mintha sose lett volna, ha játsszák még, csak külföldön, a magyar elektronikus médiában pedig, úgy fest, örökre be van tiltva.
Önt, ahogy írásából kivettem, mélyen aggasztja a magyar kultúra mai állapota. Egyetértünk. Semmi másban nem értünk egyet. Dicséretét, tisztelettel nyugtázva, sajnálattal visszautasítom.