A Fidesz, az FMPP és a közbeszélgetés

Amikor Fodor Gáborral, Hegedűs Istvánnal, Ungár Klárával és Szelényi Zsuzsával 1999 tavaszán eldöntöttük, hogy egy interjúkötetben elmondjuk a Fidesz történetét, még messze voltak a 2002-es parlamenti választások. A célunk akkor is, és 2001 őszén is - amikor végül elkészült a kötet -, elsősorban az volt, hogy természetesen szubjektíven, de hitelesen dokumentáljuk annak a pártnak a történetét, amelynek mindannyian országgyűlési képviselői voltunk a rendszerváltást követően.
Öt történetet mondtunk el egymástól függetlenül. A többiek szövegeit olvasva, legalábbis az egyik szembetűnő közös pont a beszélgetés visszaszorulása a Fideszben. Többé-kevésbé mindegyikünk a racionális, tárgyszerű eszmecsere kultúrájából indult ki. Abból, hogy a politikában az ésszerű érveknek is komoly szerepet kell kapniuk. Mielőtt ezt a felfogást bárki naivitásnak minősítené, érdemes belegondolni abba, milyen demokrácia lesz Magyarországon akkor, ha pusztán az éppen túlsúlyban lévő párt ereje számít, és semmi más.
Milyen demokrácia lesz akkor, ha a közügyeket érintő viták úgy zajlanak le, mint a Fidesz parlamenti frakciójának az az ülése 1993 tavaszán, amikor arról volt szó, hogy jobboldalivá váljon-e az eredetileg liberális párt. Emlékezetem szerint Kövér László nem volt jelen, ami módot adott különböző álláspontok kifejtésére anélkül, hogy a kisebbségben lévők árulóvá minősültek volna. A vita egy pontján Németh Zsolt felvetette: az MDF csaknem teljes népszerűségvesztésével megüresedett a jobbközép a politikai palettán, ezért nekünk kellene betölteni azt a helyet. Többen döbbenten érveltünk e javaslattal szemben. Én elmondtam, hogy a Fidesz pozícióját szerintem az elveink és a programunk alapján kell meghatároznunk, nem pedig fordítva. Erre Orbán Viktor, nagyon dühösen, csak annyit vetett közbe: "Vagyunk még ezzel így egy páran, Péter." A jobbratolódás mellett nem hangoztak el tartalmi érvek.
Számomra ez az egyik leglényegesebb eleme az egész történetnek. A politika minőségét ugyanis jelentős részben az eltérő vélemények képviselői közötti párbeszéd adja, és az, hogy a vita befolyásolja a döntéseket. A Fideszt egyértelműen az erre való nyitottság jellemezte. A párton belül azonban már 1990 elejétől megindult a valódi beszélgetés felszámolása. Nem véletlen, hogy a Fidesz utódpártjától, a Fidesz-MPP-től (FMPP) éppen a nyitott és erőteljes közbeszélgetés támogatása áll a legtávolabb.
Kövér László, Orbán Viktor és követőik ugyanazt a politikai modellt képviselik az ország vezetőiként, mint amit a Fideszben alkalmaztak az 1990-es évek kezdetén. Megválasztásukat követően számos lépést tettek a közvitatkozás korlátozása érdekében, súlyosan meggyengítve a demokratikus intézményrendszert, amelynek létrehozásában korábban közülük számosan vitathatatlan érdemeket szereztek. Háromhetenkéntire ritkították az országgyűlés plenáris üléseit. Az ellenzék már csak háromhetente tehet fel kérdéseket a kormánynak. A jól működő demokráciához szükséges íratlan szabályokat semmibe véve, rendre leszavazták az ellenzék által javasolt parlamenti vizsgálóbizottságok felállítását. Ezzel hátráltatják a korrupciógyanús ügyek napfényre kerülését. Sietve megszüntették a kormányülések jegyzőkönyvezését. A közrádió és a köztelevíziók kuratóriumaiba csak a saját jelöltjeiket ültették. A közbeszélgetés egyik fontos fórumát ezzel a kormány szócsövévé tették. Az ebben közreműködő szélsőjobboldali MIÉP-et vezető szerkesztői pozíciókkal jutalmazták. Ennek következtében a modern liberális demokrácia értékeinek és a kulturális sokféleség szépségének és kreativitásának megismertetésére és népszerűsítésére hivatott közmédiumok nemegyszer gyűlöletkeltő programokat sugároznak.
Az FMPP szemmel láthatóan szenvedélyesen csökkenteni igyekszik tevékenysége nyilvános bírálatának lehetőségét. Ezzel szemben, a Csak a narancs volt című kötet számomra a közbeszélgetés érvényességéről is szól. Arról, hogy a politizálás cinikus elutasításának divatját büszkén követő polgár úgy cselekszik, mint az, akinek a kertjét benövi a gaz, mégis önelégült ábrázattal hangoztatja, hogy ő nem kertészkedik. Arról, hogy a nyilvánosság tereiben a közjó érdekében folytatott eszmecsere nem az egyébként is modoros hangzású közbeszéd szó által sugallt egyoldalú kinyilatkoztatásokat jelent, hanem a vitapartnerek szempontjait méltányosan megfontoló beszélgetést. Arról, hogy a nyílt és robusztus közbeszélgetés - amire a magyar történelem egyik legértékesebb örökségéhez, a szólás és a sajtó szabadságának szeretetéhez való hűség is kötelez bennünket -, az igazi demokrácia feltétele. Arról, hogy a politikáról is lehet, a régi Fidesz-szlogennel szólva, "őszintén, komolyan" beszélni, persze nem feledkezve meg a humorról és az öniróniáról sem. Arról, hogy a szavak erejével visszapereljük az emberi jogok maradéktalan tiszteletben tartására és a hatalmi ágak megosztására alapozott liberális jogállam programját, amit a maga frissességével a Fidesz is ígért a magyar demokrácia számára, és amit 1994 óta már egyedül a kommunista diktatúra demokratikus ellenzékének kikezdhetetlen hagyományát folytató SZDSZ képvisel. Arról, hogy az FMPP-kormány "hivatalos" Fidesz-értelmezésének szolgálatába állított kommunikációs gépezettel szemben számít egy könyv is. Számítanak az érvek, amelyekre válaszolni kell.