Csóválom a fejem

Az író halála címen esszét írtam Nádas Péter elbeszéléséről vagy memoárjáról, mely Saját halál címen az ÉS 2001 karácsonyi számában jelent meg. Az én írásomat az ÉS február 15-én közölte. Amikor viszontláttam, azonnal felhívtam a főszerkesztőt, szeretett barátomat, Kovács Zoltánt. Azt mondtam neki, hogy az Agora rovatban, ahová esszémet elhelyezte, politikai és kulturális vitacikkeket szoktak közölni. Vagy ilyen témájú helyreigazításokat. Hazugságokat és ostobaságokat is gyakran pellengéreznek ki itt. Vagy különféle kisebbségi problémák csomóit bogozzák. Hogyan került az én esztétikai és filozófiai tárgyú elemzésem ebbe az egyébként kiváló, de többnyire más természetű írásokat gyűjtő rovatba? Kérdésemre a választ is megadtam. Az én szeretett Kovács Zoltán barátom sohasem félt a politikai hatalmasságoktól. Hetyke és jó humorú ember, a tekintélyelv elszánt ellensége. Azt a magyar szokást mégsem szívesen sérti meg, mely a hazai kánon éllovasait emberemlékezet, vagy legalábbis is az én emberemlékezetem óta mentesíti a kritika kényelmetlenségeitől. Ezt a gondoskodást vagy harminc évvel ezelőtt úgy jellemeztem, hogy "védett vadak mászkálnak gyér erdeinkben". Ez a tapintat azokat is körülveszi, akik már nem mászkálnak. Halott klasszikusainkról is úgy írunk vagy beszélünk, mintha kíméletre szorulnának, főként ha nem voltak túl lázongó hajlamúak (mert a túl lázongó hajlam nem magyar vagy pláne hígmagyar tulajdonság, és ezért kevésbé érdemel védelmet). Szerintem ez az előírásszerű tisztelet elsősorban a védett lényeknek árt, másodsorban a demokratikus szellemi közéletnek.
Kovács Zoltánnal beszélve megkockáztattam azt a vélekedésemet, hogy írásomat a szerkesztőség azért nem esszének, hanem vitairatnak tekintette, mert esszéformában Nádas Péter írásait már nem illik bírálni (még úgy sem, ahogy én tettem, tehát őszinte elismerésbe vegyítve a kritikát). Vitairatként azonban, egye fene, napvilágot láthat némi ellenvélemény. Tudom persze, hogy az Agora rovat a legolvasottabbak közé tartozik, így hát nincs okom panaszra. Csakhogy az itt megjelent írások hangsúlyozottan szubjektív álláspontot fogalmaznak meg, melyek a szokásosnál szembeszökőbben különülnek el a szerkesztőség véleményétől. A szerkesztők Nádas-esszém esetében - talán nem is megfontolásból, hanem ösztönösen - szorgalmazták ezt az elkülönülést. Ezt mondtam el Kovács Zoltánnak, a fejemet csóválva, ahogy most elmondom a tisztelt olvasóknak. Remélem, el is olvashatják, mégpedig az Agora rovatban.

Eörsi István

Ellent kell mondanom: Eörsi István írása nem azért jelent meg az Agora rovatban, mert esszéformában Nádas Péter írásai nem bírálhatók, hanem azért, mert a vitacikkeket - legyenek azok bár esszé műfajúak - az Agora rovatban publikáljuk. Hogy ez korábban is így volt, közöljük néhány Agora rovatban megjelent esszé forráshelyét - csak az elmúlt évből: Radnóti Sándor: Adaptáció (van-e meleg irodalom?) április 20., Sári László: A gyanú hermeneutikája, május 4., Mesés Péter: Arendtről, Eichmannról, tényekről, július 20., Vajda Péter: Kultúrák összege vagy különbsége, augusztus 17., Bárdos László: Shakespeare mint drámaköltő, október 5., Bodóczky István Joseph Beuysról, október 12. Még csak azt sem mondom, hogy nincs kivétel, csupán azt mondom, hogy mi a gyakorlat.

Kovács Zoltán