Az író halála

A feladat hírt ad magáról

Mélyen megrendített Nádas Péter pontos beszámolója a haláláról, amelyet (ha jól számolom) 1993 első nyárias hónapjában élt át. Elhatároztam, hogy a lehető legcikornyátlanabbul megfogalmazom érzéseimet. Mintha virágcsokrot helyeznék a szerző sírjára, amelyet feltámadva maga mögött hagyott. Az azóta eltelt hetekben újraolvastam, többször is, a sokfelé ágazó, mégis koncentrált eposzt, és azt tapasztaltam, hogy kezdetben egyöntetű érzéseim feleselni kezdenek egymással. Ráébredtem arra, hogy nem érhetem be az elismerés gesztusaival. Messzebbre jutok, és alkatom törvényeinek is akkor engedelmeskedem, ha megpróbálok a bennem felmerülő kérdések nyomába eredni. Azzal a komolysággal persze, amelyet a téma, vagyis általában a halál és különösképpen Nádas Péter saját maga által ránk hagyományozott halála, továbbá az ezt taglaló írás analitikus pátosza megkíván.

Az eposz témája

A szerző egy kora nyári szerda reggelen arra ébred, hogy "semmi nincs a rendjén". Ennek ellenére nekivág odisszeájának, végzi számos dolgát a városban, és közben tüneteket konstatál. Izzadás, émelygés, légszomj. Találkozóit mégis lebonyolítja, tennivalóit elvégzi, elhoz például - ez nagyon fontos! - valahonnan egy nyomdai levonatot, megkínoztatja magát egy fogorvossal, majd - már koradélután - úgy dönt, hogy lemondja többi programját. Enni próbál egy vendéglőben sikertelenül, és elfogja a halálfélelem. Taxival hazamegy, a fájdalom és a légszomj nem hagyja el, mégis azt reméli - ez nagyon fontos! -, hogy a levonatot még lesz ereje rendesen kijavítani. Alszik egy órácskát, majd ítélőképességének és erejének végső megfeszítésével felkeresi a szomszédos körzeti rendelőt. Egy mentőautó beszállítja a Szent János Kórházba. Tudata rögzíti az út viszontagságait, a kórház hangulatát, betegeit, gyógyító személyzetét. Nagydarab szőke ápolónő egy telefonszámot kér tőle, hogy legyen kit értesíteni. Felesége 220 kilométerre lakik, őt nem akarja a gyászhírrel kettesben hagyni a reggeli vonatindulásig. Egy barátja számát adná meg, akinek kulcsa van a lakásához, és aki - ez nagyon fontos! - reggelig a levonatot is kijavíthatja a kézirat alapján. De mielőtt megadná, a klinikai halál állapotába kerül. Leírja, mit élt át ezen a senki földjén. Az orvosok eltörik a bordáját, és három és fél perces tusa után visszahozzák az életbe. A telefonszámmal az ajkán tér vissza. Ismét él, de immár semmihez sincs köze. "Minden viszonyát önmagán erőszakot téve kell újra létrehoznia."

Mi az, ami valóban megtörtént?

Bocsánatot kérek: egy irodalmi mű tartalmi kivonatával szolgáltam, vagyis meggyilkoltam, amit be akarok mutatni. Könyörögve kérem az olvasót: ne érje be leírásommal, és olvassa el a teljes beszámolót, az ÉS 2001-es karácsonyi számában. A címe: Saját halál. Ha elég figyelmesen olvas, feledhetetlen élményben lesz része. Megtudja például, milyen a légszomj, amikor nincs levegő a levegőben. Amikor az embernek végérvényesen eltömődik az orra, viszont a száját át sem kap levegőt. Amikor, ha az ablakot kinyitja, pontosan annyival kevesebb levegője lesz, mint amennyit a mozgáshoz felhasznált energia vett el. Vagy megtudja, miként látja az ember saját magát és másokat, az infarktus ködén keresztül. A halálra ítélt pillantásával látja a pincér szemén a pánik villanását, hogy csak el ne ájuljon ott neki, megtudja, hogy amikor a vérnyomás csökkenése miatt a koszorúerekben megszűnik a keringés, akkor mindennapi tudatát elveszti az ember, de eszméletét megőrzi. Nádas ezt határozottan állítja, az orvosokkal ellentétben is, és én neki hiszek. "Jobban észnél voltam, mint bármikor" - mondja, és hozzáteszi, hogy valami fantasztikus történik ilyenkor, és "tulajdonképpen erről kéne beszélni."
Nádas tulajdonképpen erről is beszél, erről a fantasztikumról. Például a kórházi épület hátsó bejáratáról, ahol bűzlő kukák között vitték be a sötét folyosókba, vénségesen vén betegtársairól, akik fölé hajolva szívták és fújták olcsó füstjüket, és akiknek a tekintetéből kiolvasta, hogy valószínűleg alig él. Nagyon érdekelte a nagydarab, lomha, kiszőkített ápolónő: éppen uborkát evett széttaposott, mocskos fehér papucsában és rövid köpenyében. "Szőkesége már alaposan lenőtt, száján a falatozástól elmázolódott a rúzs, erős kezén le voltak töredezve a vörösre lakkozott körmei." Hihetetlen, hogy ezt ilyen pontosan megfigyelte abban az állapotában, szkeptikus énem inkább arra hajlik, hogy lábadozása idején rögzítette ilyen fotográfusi részletességgel a képet - hajlok erre, aztán elszégyellem magam, és legyintek. Nem mindegy? Hiszen tisztán emlékszik arra, ami csak ehhez a pillanathoz kötődhet, hogy a szőke nő szitkozódva keresett egy vállfát a zakójának. Hogy a zakót gyönyörűnek találta, és a lehető legalkalmatlanabb pillanatban érdeklődött az anyaga iránt. A sok megfigyelés eredményeképpen a szőke nő gigászi figurává magasodik, az eposz vicelépcsőházi istennőjévé.
Nem halmozom a bőségesen rendelkezésre álló bizonyító erejű példákat, inkább elfogadom, hogy Nádas halála partjára érve csakugyan jobban észnél volt, mint bármikor - vajon azért-e, mert író, akinek az a dolga, hogy megfigyelje magán az élet és a halál lenyomatát, vagy éppen azért író, mert erre (esetleg: csak erre) alkalmas, állapotától és eltökéltségeitől függetlenül? Mihelyt megkérdem ezt magamtól, ismét legyintek - nem mindegy? Ez is mindegy. Előttünk az eposz az utazásról a fel nem fedezett ország felé, ahonnan Shakespeare szerint nem tér meg utazó - de Nádas, lám csak, megtért a határon túlról, a klinikai halálból, amelyről szintén részletes leírással szolgál. Minthogy a klinikai halálról utólag derül ki, hogy csak klinikai, Nádas teljes jóhiszeműséggel vallhatja, hogy olyan élményeiről számol be, amelyekben halála után volt része.

Kérdések és ellentmondások

Az első kérdés, amellyel zaklatni lehet egy ilyen visszatért utazót, istenre és a túlvilágra vonatkozik. Emlékszem, amikor 1969-ben barátom, Gáli József drámaíró és meseköltő tért vissza egy ilyen útról, rögtön erről kezdtem faggatni, mihelyt találkoztunk. Egy évvel később verset írtam beszélgetésünkről:

INTERJÚ
Katéterezés közben G. J. szíve megállt.
Konstatálták a klinikai halált,
majd életre dörgölték. Így hát
némi rutint szerzett a meghalásban,
konkrétabbat, mint manapság divat.
Kérdésemre előadta, hogy
túlvilágot nem tapasztalt, de tán csak
az idő túlzott rövidsége miatt.
Halálából ezért, ha lehet,
ne vonjak le eszmei következtetéseket,
nem is tipikus a halála,
hanem csak műhiba folyománya,
egyébiránt - mondotta - ez a téma
nem kedves a szívének.

Hát Nádas mit tapasztalt? Először is: mit várt a tapasztalattól, mielőtt bekövetkezett volna? A halál küszöbén "a testi érzékeléstől megfosztott tudat" próbál tájékozódni. Időbeli és térbeli korlátok nélkül. Életének részei immár "nem a térbe, nem az időbe vannak belekötve, ahol a helyüket kerestem. Az egyéni életnek ténylegesen nem a születés az eleje, nem a halál a vége, s akkor miként lehetett volna részletekből épülő egésze." A leírásból nem tűnik ki, hogy mindezt akkor fogalmazta-e meg "testi érzékeléstől megfosztott tudata", vagy utólag, írás közben önti-e nyelvi formába ezt a halála előtti élményt. Az előbbi lehetőség mellett szól ez a mondat: "Halálom küszöbére érve, inputjaival és outputjaival azért látom át szerkezetében a testi létezést, mondtam magamnak [kiemelés tőlem - E. I.], mert az érzékelés eleve túllép az időbeliségen és nincsen térbeliséghez kötözve." Ezt mondta magának abban az állapotában? Minden erőmet össze kell szednem, hogy el tudjam képzelni ezt. A következő mondatnál még fokoznom is kell erőfeszítésemet: "Mintha hirtelen felfognám, mit akart Rilke a vállunk mögött álló néma angyalokkal." Juthatott-e eszébe a Tárnok utcában, a körzeti orvos felé araszolva, egy Rilke-metafora? Elvileg nem zárható ki ez a lehetőség. Hiszen Rilke szerint "Minden angyal szörnyű". Akkor hát akadhatnak köztük olyan speciális angyalok, akik ilyenkor a testi érzékeléstől megfosztott tudatba lopakodnak.
Még mindig az esemény előtt így képzeli el közvetlen jövőjét: "Azzá lesz az én, gondoltam még, ami korábban test nélkül volt és örökké test nélkül marad." Láthatjuk: Nádas itt is nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ez nem utólagos értelmezés, hanem a halál előtti szituációból fakadó elvárás. Az örök lélek kurta földi időre testet öltött, és most mindjárt megszabadul tőle. A pillanat küszöbén a vallási vagy a szerelmi elragadtatáshoz hasonló teljesség élményét éli át; a nagy szellemi felismerések és a nagy szerelmi egyesülések örömét idézi fel új állapota. Ez ismét igen merész feltételezés, legalábbis a földi logika korlátoltabb látószögéből: szerelmi elragadtatás, a szerelmi egyesülések öröme, de test nélkül. Így, test nélkül éli át szituációját, amely "szellemileg a legpazarabb hímnős állapot, eufórikus állapot". Osztályrésze tehát mindkét nem egyidejű, tökéletes boldogsága, testetlenül. Ez nem elmélet vagy magyarázat, hanem élmény - akkor hát hogyan szállhatnék vele vitába? Ebben az állapotában kinyílik idő és tér, előre és hátrafelé is, a halál jelenlétének nincs többé korlátja.
Ekkor kellene észlelnie istent is, de nem észleli. Gáli sem észlelte. De Nádas magyarázatot sem keres rá, nem hivatkozik az idő rövidségére. Nem is hivatkozhat erre, hiszen az ő ideje kinyílt, vagyis érzékelése szerint már az öröklétben tartózkodik. Itt azt állapítja meg, hogy "Isten sajnos nem fellelhető az idő teljességében, be kell látnom, hogy nem létezik, hiába hittem". Ember-korabeli hiszékenységét most nevetségesnek tartja. Ez sem utólagos értékelés eredménye, hanem az élmény része. Isten nincs, de van egy minden emberi képzetnél hatalmasabb teremtő erő, amely visszafogadja magába. Miben különbözhet ez a teremtő erő istentől? Hiszen bejutva ebbe "testén keresztül érintetlen maradt a lelke". Érzékelhető tehát egy anyagtalan teremtő erő, észlelhető a halhatatlan lélek - a helyében én azt hinném, hogy ezek isten attribútumai. Nádas istenfogalma azonban feltehetően személyhez kötődik, és azért állapítja meg, hogy isten nem létezik, mert személyt nem tapasztal.
Ez már a halál állapotában történik. Az átbillenés utáni állapotban. "Ami azt jelenti, hogy halálával leválik róla, ami eddig sem tartozott hozzá. Ez pedig valószínűleg nem más, mint a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás." Tehát a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás, amelyet a közfelfogás az ember specifikumának tart, Nádas szerint járulékos képesség, melynek az emberi lényeghez nincs köze. Ha esetleg korábban nem is, de ettől kezdve életbe való visszabillenésének pillanatáig Nádas lenyűgöző helyzetjelentéséből kiiktathatatlan az ellentmondás. Élményeiről ugyanis továbbra sem az utólagos értékelés hangsúlyaival számol be, hanem többnyire azt közli, mégpedig az egzaktság igényével, amit akkor érzett. Csakhogy akkor nem állt rendelkezésére a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás képessége. Ezért aztán nem írhatják le ezt az állapotát a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás kategóriái. Ahogy a színek hiányát sem lehetne színek segítségével megfesteni.
Nádas érzi ezt az ellentmondást, és fel is veszi ellene a harcot. "Mégis sok mindennek van neve." Minthogy a világ dolgai a megnevezés révén fogalommá lényegülnek át, ez a mondat csak úgy értelmezhető, hogy az átbillenés első időszakában még nem minden fogalom párolgott el. Ez esetben viszont azzal van baj, amit korábban az átbillenés, az "umkippen" és a "basculer" szóval érzékeltetett: ha az új állapot fokozatosan áll be, akkor ezek a szavak mind pontatlanok. Ezért Nádas más megoldás után néz: "Egy fogalmi gondolkodásban gazdag élet tapasztalatával nézek vissza arra, amiről fogalmak híján nem gondolkodhatom, hiszen először történik." De az új létfeltételeket éppen az jellemzi, hogy itt a korábbi, fogalmakhoz kötődő tapasztalatok csak annyira használhatók, mint kopoltyú a Himaláján. Ezért nem gondolkodhat fogalmak nélkül, nem pedig azért, mert olyasmibe ütközik, ami először történik (vagyis a halálba). Ha nem először történne, amire visszanéz, akkor sem gondolkodhatna fogalmak híján. Nádas ezzel nem ért egyet. Szerinte "a fogalmi gondolkodás szintjén túl is van elvont gondolkodás". Ez utóbbit másutt az elvonatkoztatás szintjének nevezi. Ám adósunk marad a két szint közti különbség érzékeltetésével, és ezért ez az állítása nem értelmezhető.
Egy szó mi száz: fogalmakkal nem fejezhetők ki a fogalomnélküliség létfeltételei. E létfeltételeket legfeljebb utólag idézhetjük meg fogalmak segítségével. Nem csak én közeledem e világi fogalmi apparátussal a szóban forgó állapothoz. Nádas szintén ennek a világnak a fogalmi apparátusával dolgozik, mondjuk engedékenyen így: jobb híján. Csakhogy ő azt a látszatot kelti, mintha a fogalmak nélküli világban működtetné akcidentálisnak nyilvánított, de egyedül rendelkezésére álló eszközrendszerét. Ámde ahogy az újságírónak el kell választania a tényeket a tények értékelésétől, úgy kellene a túlvilági riporternek is megkülönböztetnie egymástól élményeit és ezek intellektuális magyarázatát. Nádas ezt gyakran elmulasztja megtenni, és ezért beszámolója, melynek stiláris szintje mindenütt bámulatra méltóan magas, a hitelesség szempontjából ingadozó. Főként a halál után átélt kulturális élmények egy része fogadható el nehezen. Például Beckett híres mondata a Godot-ból, amelyet idéz ebben az állapotában: "Az anyák lovagló ülésben szülnek a sírokon", majd hozzáteszi: "Az elvonatkoztatás szintjéről visszatekintve, elmondhatatlan örömöt okozott a mély kollegiális tudat, hogy Samuel Beckett tényleg nem tévedett." A Beckett-idézet azt a frázist fejezi ki igen költőien, hogy aki születik, az meg is hal, nem pedig azt, amit Nádas interpretál bele, miszerint "Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat". De ettől eltekintve: hogyan értsem, hogy Nádasnak halála után, vagyis fogalmak nélkül jutott eszébe ez az idézet, és hogy ez, ugyancsak fogalmak nélkül, az elvonatkoztatás szintjén működésbe hozott benne egy fölöttébb e világi reflexet: kollegiális (vagyis írótársi) tudatát?
Egy másik kulturális gondolattársítás viszont szíven talál. "Hasamig láttam le a testemen" - írja, majd hozzáteszi: "Mantegna az óriási meztelen talpától nézve, perspektivikus rövidülésben ábrázolta Krisztus lemeztelenített testét. Ilyen erős, csaknem parodisztikusan rövidülő perspektívából láttam ki a saját testemre." Egy reneszánsz albumból kikerestem a képet. Groteszk rövidülése ellenére, vagy talán éppen ezért igen erőteljesnek, igen férfiasnak ható férfitest feküdt előttem - tehát így látta magát halálában Nádas. És már halála előtt is: "Hiába a fájdalom, a légszomj, a halálfélelem, a kétszázas pulzusom, a testi érzeten enyhén átdereng a nárcisztikus és exhibicionista elégedettség. Olyan rosszul azért nem mutathatok." Ez a Mantegna-példa azért hiteles, mert utólagos, vagyis a haldoklásbeli és halálbeli élményt kívülről világítja meg.

Eposz és kommentár

Nádas hatalmas eposzt remekelt, egyetlen test és lélek roppant következményekkel terhes vándorlásáról tudósított koncentráltan és szemléletesen. Az egyetlen alak köré komponált eposzok hősei - például Odüsszeusz vagy Dante - többnyire világokat fedeznek fel. Ezt teszi Nádas is. Az ő személyében az író utazik. Maga mögött hagyja az utazás során egész életét, mindenét, a kijavítatlan nyomdai levonat kivételével. Ez a mulatságos gondja a rideg szívű olvasót is szeretettel tölti el: a kínt és a halált is legyőzi a rettegés, hogy művét, melynek megjelenését már nem érheti meg, nyomdai hibák szeplősítik meg. Ezért hozza vissza a túlvilágról barátja telefonszámát - a gyászesetről már nem kell értesíteni őt, hiszen megúszta ezt a halálát, de a levonatot, azt ki kell javítani.
Az eposzhoz azonban társul valami, amit jobb híján kommentárnak neveznék. Nádas filozófiailag és költőileg értelmezi mindazt, ami történt vele. Ezek az okfejtések és leírások stilárisan bravúrosak, és feltételezésem szerint elsősorban esztétikailag hatnak. A szép költői képekbe bújtatott gondolatok azonban csupán a rokon gondolkodásúakat győzhetik meg. Nem csak azon akadok meg, amit logikám elutasít, és nem csak azon, amiről érzem, hogy írója utólagos meditációból billentette át a cselekmény jelenkorába. Bajom támad a metaforákkal is. Isten sajnos nincs, mondja Nádas, "a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata". Csakhogy ami nincs, ahhoz semmi sem hasonlítható. A fény ebben a leírásban metafizikai hordozórakéta, de valójában esztétikai funkciót tölt be. Egy ős-élmény megelevenítését szolgálja. Megtörik egy "ovális nyílás erősen fodrozott peremén", hogy mint barlang mélyéről lehessen kinézni onnan a világra. Rögtön hozzá is teszi: "Ez hát a születés útja", mintha mattüveget löknének egy nagyon erősen sugárzó fényforrás felé. Az eposz végén aztán visszatér az ovális nyílás, a barlang-metafora, a mattüveg is, a saját születése. "Az ovális nyílás az anyám nagy szeméremajka volt, amit széthúztak, amit én a szülőcsatorna perspektívájából ismerek" - vagyis a halál és a születés, akárcsak az etruszk síremlékek rajzolataiban vagy Beckett idézett mondatában, egyazon folyamat.
Magának az eposznak viszont minden figyelmes olvasóra mélyen kell hatnia. Hitelét az biztosítja, hogy megtörtént, mégpedig éppen úgy, ahogyan az író, aki történetesen hőse is eposzának, hihetetlen érzelmi feszültséggel és mégis hajszálpontosan megörökíti. Ezért nem zavarják még a magam fajtájúak örömét sem tartósan a történethez fűződő kommentárok: a költői és filozófiai közkincs, amelyet Nádas beléjük épít, csodálatos módon nem másítja meg a roppant erejű eposzt. Álmélkodva tapasztalom, hogy leválik róla.