Miért nem szeretem magamat

Honnan a fenéből vettem, hogy a Lantverő Mihály gúnynév Babits Mihályra vonatkozik - kérdezték tapintatos udvariassággal tudós barátaim még aznap, amikor Ady-publicisztikám megjelent. Nekik azt mondtam, abszolút megbízható forrásra támaszkodtam, majd elő is keresem. A forrás után egész hétvégén kutakodtam, hogy valakire rákenhessem legalább részlegesen - ostobaságomat. Mindhiába. Ha most kérdeznék, honnan vettem, azt felelném: fogalmam sincs. Magát az idézetet Ady Endre publicisztikai írásainak 3. kötetéből írtam ki (Szépirodalmi, 1977) a Magyar lelkek forradalma című írásból (158. old.), amely a Budapesti Újságírók Egyesületének 1909. évi Almanachjában jelent meg. Ha most elolvasom a Nomina sunt odiosa (a nevek gyűlöletesek) kezdetű részt, semmi sem utal Babitsra, sok minden utal ugyanakkor Szabolcska Mihályra, sőt hátul Vezér Erzsébet jegyzeteiben ott áll feketén-fehéren: "lantverő Mihály poéta: Szabolcska Mihály."
Hogy lett ebből Babits? Föl nem foghatom. Azt tudom elképzelni, hogy egy trehányul megírt jegyzetem félreolvasás után önálló életet kezdett élni, s mint ellenőrzöttnek minősült tény bekerült a szövegbe. Az idézet tökéletesen beleillett a mondanivalómba, s vakon, kritikátlanul rögtön az első helyre tettem, hisz nem mást, mint téveszmém szerint Babitsot bántja benne. Cudar lecke, annyi szent. Jön egy alak, aki a pontosságot, a tárgyilagosságot, az árnyalt fogalmazást, az arányos jelzőket tartja a közírásban a legfontosabbnak, s miközben erről papol, maga is kapitális hibákat ejt (én írtam rosszul Görcsöni Dénes nevét is), és olyan lesz, mint amit másokban a legjobban utál: pontatlan és felületes. Ezzel írása hitelét veszti, s még esetleges igazságai vagy részigazságai se érnek immár fabatkát sem.
Ráadásul otrombán beletenyerel a kezdődő Ady-évbe (125 éve született), igaz, gyanútlanul és szándéktalanul, hisz ez eszembe sem jutott, mikor írtam, különben is sokkal inkább a mai magyar publicisztika problémái ösztönöztek írásra, semmint a sajtótörténeti kirándulás vágya.
Most már csak bocsánatot kérek, és azt, hogy minél kevesebbet foglalkozzanak az én gyarlóságaimmal, s minél többet Ady zseniális életművével. Mindenki jobban jár. (Én is.)

Ps: Köszönöm Péter László kíméletes sorait.